Hát, nem úsztam meg az Eredetet. Bármennyire is kitaláltam, hogy közlöm Randyvel, sajnos lebetegedtem, inkább maradtam. Gondoltam, hátha mégis rájövök, hogy jó film, meg arra is, hogy Leó jó színész. Egyikre se jöttem rá. Akárhogy vesszük, ez a sztori tele van kamuval. És nem azért, mert maga az ötlet egy hülyeség, oké, azt még beveszem, tegyük fel, hogy lehet. De hogy egy filmben ennyire ne legyen tétje semminek, az már elég ciki. Egyes számú kamu: a hatalmas mammutvállalatot fel kell darabolni, különben atyaég, egy kézben marad, és az rossz. Őszintén, ez valakit is meghatott? Kit érdekel, hogy egy számunkra ismeretlen vállalat egyben marad-e vagy sem, nem mindegy? Mutassák meg nekünk, hogy az tényleg rossz, mittomén, árassza el mérges ideggáz az embereket, ha egyben marad, vagy dolgoztassanak benne filippínó gyerekeket, vagy tudom is én, de az, hogy azt mondják, az rossz, az komolyan meghat valakit??? Kettes számú kamu: a főszereplő csávókám a film végén nem jön rá, hogy azokkal álmodott, akik mind ott ültek vele a repülőn??? És ha ő védve van az álom-betolakodók ellen, akkor ebből miért nem következik semmi??? Azon túl, hogy a film utolsó másfél órájában folyamatosan lőnek, de persze még csak meg se lehet halni, mert álmában az ember nem hal meg. Oké. Tehát meghalni nem lehet, max nem visszajönni, és alva maradni, mint a gonosz feleség, akinek aztán a Leó a végén azt mondja (nagyon meggyőzően), hogy "nem tudtalak elengedni. Képtelen voltam rá." Ezek azok a sorok, amiket még soha senkitől sehol nem hallottunk. Sűrűn néz, de nagyon, a két ránc az orra felett már lassan külön életet él. Aztán itt van másik kedvencem, Mr. Szélforgó. A gazdag csávó. Aki ugye azt a céget örökli, mi egy cseppet sem érdekel minket. A gazdag csávó még ellenszenves is. Oké, tehát van egy tenyérbemászóan idegesítő yuppie, akinek 500 dolcsit ér csak a pénztárcája, és a sok hitelkártya mellett na mit őriz még ott? A szélforgós fotót az apjáról, akit egyébként utál. Mr. Szélforgó a következő tulajdonságokkal bír: iszonyú gazdag. Tányérképű. Nagyképű. Utálja apukát. Aki ráadásul a halálos ágyán azt mondja, hogy "csalódtam", amit a hősünk hogy máshogy értelmezne, mint hogy "benne". Ez kb akkora hülyeség, mint mikor a Szökevényben az a bizonyíték a Harrison Ford ellen, hogy "Richard meg akar ölni". Na mindegy. Szóval Mr. Szélforgó a végén megtalálja apa széfjében a szélforgót, itt már komolyan hánytam, mert már túl voltunk a halott feleséges jeleneten is, és ezért elkezd bőgni. Tegye fel a kezét, aki sajnálta. Vagy együttérzett vele. Könyörgöm, miért érezne együtt bárki is egy kőgazdag sutyerák bunkóval, aki az egész film alatt semmi jót nem csinál, de még csak nem is szimpatikus? És most még bőg is. Na ne.
A másik bajom az magával a Leonardo DiCaprióval van (tudom, ez nagyon nagyképű, a New York-i forgatókönyvírócska megint szakértőzik), de én neki nem hiszem el, hogy okos. Soha. Ahogy Keanu Reevesnek pl. azt nem hiszem el, hogy orvos. Se a Meg Ryannek, igaz, neki szinte semmit. (Nem is értem, hogy a Meg Ryan miért nem lép inkább az Andy McDowell nyomába, aki most már rég felhagyott a színészkedéssel, kizárólag a Loreal számára fedez fel krémeket, évente legalább egyet, amiről azt mondja, hogy forradalmian új, és jobb, mint bármi eddig, csak akkor azt nem értem, hogy ezek szerint korábban hazudott? És ha az, amit pár éve reklámozott, totálisan jó, akkor minek kísérletezett ki Andy egy újabbat, és egyáltalán. Miért nem adja át a helyét a Meg Ryannek, elvégre Andy nem volt rossz színésznő emlékeim szerint, még a pislogós Hugh Grant mellett sem.) Na szóval amikor Leó azt játssza, hogy ő egy okos, agyafúrt ember (vagy ne adj Isten, rendőr), az tök hihetetlen. Mintha Tom Cruise lenne agysebész. Tehát én másodszor sem vettem be ezt a filmet, és remélem, nem kell többet megnéznem soha.
Kiszámoltam: 110 napja jöttem el otthonról, és rettentő gyorsan ment el ez az idő. Persze örülük, hogy hazamegyek, bár főleg a barátaim meg a családom miatt, a többi eléggé elkeserítő, nyilván még a Margit híd is, amit még félkész állapotban láttam utoljára, amikor a Duna közepén egy hajós azt nézte, hogy mikor esik bele egy munkás a vízbe. (Azt hallottam, hogy a végére csak sikerült valakinek belezuhannia a vízbe, csak hogy az emberünk ne unja halálra magát). Ilyesmik jutnak eszembe, hogy idén még nem is láttam havat. Otthon meg állítólag sok van. És mi van, ha elfelejtettem vezetni? Mi van, ha nem felejtettem el, csak hóban nem tudok vezetni? Az is fura lesz, hogy az itteni embermennyiség töredéke vár majd otthon az utcán (mármint nem úgy várnak, csak lesznek), igaz, könnyebb lesz köztük közlekedni. Mert minden reggel ez a legnagyobb bajom: amikor amúgy is késésben vagyok, próbálom bemérni, hogy tudom a legjobban kikerülni az embereket, de ez itt lehetetlenség, mert akárhogy mérem be, ki mennyivel megy és merre, tuti, hogy valaki keresztülhúzza a terveimet, és átgyalogol az előre kitervelt útvonalamon. Azt már megszoktam, hogy New Yorkban bármikor számítani kell a következők (néha együttes) felbukkanására: ember, autó, taxi, babakocsis, mexikói vagy kínai biciklis, lehetőleg szemben a forgalommal, kutya, sok kutya, pizzafutár, mosodából jövő ember, egér. Ma megint láttam egeret hazafelé, megálltam jól megnézni. Megint megállapítottam, hogy valójában cukor állat, és nagyon pici, és igazából buta és döntésképtelen, elment a kuka mellett, látta, hogy látom, azt is tudta, hogy miatta álltam meg, de csak nézett rám bután, hogy most akkor mi lesz. Aztán persze inkább felém indult el a hülye ahelyett, hogy elmenekült voltna valamerre, és végül bebújt a betonban egy lukba. Simán elkaphattam volna egy kis erőfeszítéssel, de inkább nem.) Na tehát Budapest. Mindenki magyarul fog beszélni, a külföldiekhez is. Mindenkit érteni fogok és nem lesz akcentusom. Az kicsit nehezít a dolgon, hogy utoljára akkor láttam Budapestet, amikor megnéztem a Schmukk Andor-féle klipet, annak fülbemászó dallamával, és főleg az őszonte alapigazságával, miszerint "élünk és meghalunk, ez a mi városunk". Szeretem ezt az optimizmust. Nem értem, miért nem lett főpolgármester, azóta mindenre született volna egy dal, talán még cédét is adott volna ki a szimpatikus úriember. A jetlag azért lesz rémes, mert mire elmúlik, jövök vissza. Viszont az ilyeneket nagyon várom, hogy rántott hús, halálszlé, krumplisaláta, fejtettbab leves, füstölt hús meg ilyenek.
Ma megvolt az utolsó óránk. Előtte még az elmaradt adaptáció, amikor Ben felhívta a figyelmünket, hogy a szünetben nézzünk annyi sorozatot, amennyit bírunk, mert ugye a következő félévben azt kell majd írni. Azt hiszem, eldöntöttem, hogy Curb your Enthusiasm lesz az. Magyarul talán Félig üres címen ment. Az új sorozatok közül nem sokat ismerek egyelőre, és csak a Damages tetszik, a Prison Breaknek már vége, a Lostnak vége (megtudtam, a svéd csoporttársamnak nagyon tetszett a vége, mert minden szereplő olyan szépen együtt lett a végére egymással, gondoltam magamban, ha csak azért nem.), a Gilmore-nak vége és nem is vállalkoznék rá, a Sopranosnak vége, a Curb your Enthusiasm meg mégiscsak a Seinfeld írójáról való. Lehet, hogy Mad Mennel kéne próbálkoznom, az is tetszik, csak nem tudok semmit a reklámiparról. Meg valahogy a Mad Men olyan lassú volt újabban, de azért szerettem. Mindegy, otthon megnézek, amit csak tudok, végre lesz időm pihenni. (A fenét, dolgoznom kell, be kell fejezni a második könyvet, karácsonyfákat kell vennem, de legalább sosem kell fél nyolckor kelnem, kivéve majd ha a szomszéd náci felordít, hogy ki mindenki mocskos a tévében, merthogy otthon rendszerint erre kelek, csak ide nem szoktam csúnya szavakat írni, de ő rendszerint egymás után kimondja az összeset, ezzel is bizonyítva, hogy a magyar nyelv ápolása kizárólag annak az oldalnak az érdeme, akikkel mi egyébként nem beszélünk). Kate utolsó órája az eddigiektől eltérően nem volt valami izgi, de szerintem azért, mert le kellett darálnia a Fellini filmelemzést (Bikaborjak a magyar címe, megnéztem), gondolom, még mást is akarunk csinálni, és óránként nagyjából öt percet vettünk eddig egy-egy filmből. Nem baj, elvégre a suli legeslegjobb tanárától, aki jobb mint egy vödör kávé reggel kilenckor, mindig felébredek az óráján, szóval neki ennyi elnézhető. A színészet órán kiválaszottuk a jeleneteket, amiket a saját filmemből nekem kell majd megrendeznem, amit még sosem csináltam, nagyon izgi, még akkor is, ha sem Kathy, sem Judi nem érnek rá velem dolgozni. De ezzel még ráérek foglalkozni.
Holnap reggel felkelek, és ugyanaz a kínos dolog vár, ami várt otthon is, indulás előtt: a takarítás. Mindent kidobálni a hűtőből, ami romlandó, azt is, ami nem is, mert ugye Jerry is gond nélkül tudott anno tortákat kivenni a hűtúből, persze szigorúan miután megérezte a látható illatát. Össze kell pakolnom, nyilván az utolsó percre marad minden, száradnak a ruhák, amit még utoljára kimostam a Mexikói anyámnál, aki ezúttal kedves volt, minthogy nem záróra előtt két órával érkzetem, és persze a 40 perc alatt nem minden száradt meg a képen, majd reggelre. Itt ne hagyjam az ajándékokat. Hétfőn megveszem az új telómat, remélem, visszaadják a számomat. Szóval holnap felkelek, és mintegy huszonnégy óra múlva Budapesten leszek. Remélem, mindenkit látni fogok. Két hétig nem gondolok semmiféle filmstruktúrára, semmiféle adaptációra (bár őszintén kíváncsi vagyok a Csodálatos Júliára, el kéne olvasnom a Maugham Színházát, mert most már érdekel mi hogyan változott meg a filmben, főleg, amióta egyik reggel Annette Beningként ébredtem, de ezt most nem magyarázom meg), nem gondolok a teli metróra, nem gondolok a liftre, amiben minden nap legalább hatszor megyek két emeletet, nem gondolok az órarendemre és arra, hogy miért vagyok bent reggel kilenctől este fél nyolcig, nem gondolok a tanáraimra, és főleg nem gondolok arra, hogy a következő két hétben az egerek átrágják a purhabot, a többszörös steelwhool réteget és végül a vastag celluxot, és átveszik az uralmat a Manhattani lakás fölött, az önműködő sütő szíves közreműködésével...
No comments:
Post a Comment