Persze ők jutottak nekem akkor is, amikor a saját jelenetemet kellett megrendeznem, ezért maga a rendezés elég vegyes nyomot hagyott bennem. Kénytelen voltam beletörődni, hogy ezek a lányok olyanok, amilyenek, jobbak nem lesznek, és végül is magukhoz képest ügyesek voltak, szóval nem panaszkodom. Ez volt a rosszabbik oldala. A jobbik oldala maga a rendezés volt. Nem tudom, írtam-e már, hogy a tévé, a film és a színház három különböző alkotó műfaja leginkább. Mármint: a tévé az íróé, a film a rendezőé, a színház a színészé abból a szempontból, hogy ki kapja a leghangsúlyosabb szerepet. A tévénél az író a legfontosabb (végre valahol), a filmnél a rendező, mert ő dönt a látványról valamint arról, hogy mit tart meg végül is, és hogy nézzen ki az egész, a színház meg a színészé, mert amit a rendező összerakott, az estéről-estére más, és a színész viszi vásárra a bőrét. Na most minimális szinten sikerült megtapasztalnom, mekkora különbség van aközött, ahogy két ember eljátszik egy jelenetet, meg aközött, hogy a két ember jelenetéről én döntöm el, hogy mi a jó és mi nem. Egész más volt eldönteni, hogy honnan és milyen szögből vegyük fel és mikor és mit. Olyan érzés volt, mint amikor az ember életében először belemegy a tengerbe. Fogalma nincs, mi az, tudja, hogy valami nagy és félelmetes és rettenetesen izgalmas, és nem mer belemenni, miközben legszívesebben átúszná rögtön az egészet (én mindig így vagyok a tengerrel, minden hajóról szeretnék beleugrani, hogy vajon túlélem-e, és mi történik, amikor beleugrom, és mekkorák a hullámok, és vajon mennyi idő múlva jönnének cápák, de persze sose ugrottam bele, csak tavaly Horvátországban, három méterről. És persze mindig azon gondolkozom, hogy hol lehetnek a legdurvábbak a hullámok, és mekkorák olyankor, amikor nagyon nagyok, és egyáltalán.) Szóval ha az írónak istenkomplexusa van, akkor mi lehet a rendezőnek? Mert amíg az ember papíron dönt arról, hogy ki legyen és ki ne, ki milyen halált haljon, ki legyen szerelmes kibe (most jutott eszembe, hogy ezért írunk? Mert olyankor eldönthetünk olyasmiket, amiket a való életben nem? Jézusmária. Ez micsoda felfedezés!), addig a rendező valódi emberek valódi arcáról és fejéről dönt, és még azt is megmondhatja, hogy mi volt jó és mi nem. És szerintem ebbe bele lehet szeretni. Az iskola tele van ilyesmi feliratokkal, hogy "A kamera mindig az igazat mutatja. 24-szer egy másodpercben". Ez nagyon tetszik. Hogy a kamera nem hazudik. Mostantól előre várom, hogy elkészíthessem azt a 15 perces filmet, ami a következő negyedév feladata lesz. Belemártottam a lábam a tengerbe. És olyan érzés volt, mint kiskoromban. Fogalmam sincs, mi lesz ebből. A rendezés az egy másik szakma, amiről alig tudok valamit. A fejemben persze az van, hogy a kisfilmnek tökéletesnek kell lennie, mert ugye maximalista vagyok, tehát más nem is lehet, viszont nem tudom, hogy kell csinálni, bár elvileg azt itt megtanítják. De pont ugyanaz van, mint a hajón. Bele akarok ugrani a vízbe. Igazi színészekkel, igazi jelmezekben, igazi zenével, a saját, igazi szövegemmel. Ez lesz a 15 perc igazság. Alig várom.
Friday, January 7, 2011
15 perc igazság
Már egyszer leírtam, hogy az ember kinek mutatja meg a művét először, másodszor, harmadszor. Először a barátnak, akinek nem félünk a kritikájától, másodszor a riválisnak, aki ki meri mondani azt, amit a barát nem akar, harmadszor a leendő közöségnek, aki rá fog mutatni a leglényegesebb hibákra. (Ezt valamelyik barátom úgy értelmezte, hogy a "suttyó, aki még nem hallott konfliktusról", de ez félreértés, ilyet én sose mondtam, aki nem hallott konfliktusról, az boldog ember, és ilyen nyilván nincs is, nem, ennek az a lényege, hogy én is tudom, mi az a hídpillér, de fogalmam sincs, hogy épül fel, mint ahogy azt se értettem soha, az Erzsébet-híd hogyan mozog a hőtáguláskor ide-oda, és akkor az autók tulajdonképpen miért nem esnek le róla, hát még az emberek. Na szóval tudom, hogy vannak ilyen dolgok, meg működnek is valahogy, de amennyire engem érdekel, szimplán csak szeretnék átmenni az Erzsébet hídon anélkül, hogy bármi rendkívüli történne, de ha már moziról van szó, beszéljünk a Megyeri hídról vagy a Brooklyn Bridge-ről, as far as I'm concerned nekem mind a kettő tetszik, és hiába is magyaráznák nekem, hogyan készült, szép vagy nem szép, ez a lényeg. A mozinézőt sem érdekli, hogyan működik a gépezet, levágódik-e a vágóhídon vagy sem, ez a mérce. Ahogy otthon megjegyezte az egyik drága barátom, "az a film kibelezett és egyszerre felemelt". Ő nem is tudta, hogy én napi sok-sok órában tanulom a kibelezés-felemelés technikáját. Ez egy jó hosszú zárójel lett). Mindezt azért írtam le, mert ha az ember talál magának egy barátot, akkor aztán tényleg hosszú órákat lehet eltölteni kajáldákban és kávézókban, továbbra is a két napja elkezdett sztorikról beszélgetve, ami nagyon jó, mert tényleg nem érezzük magunkat egyedül, és tényleg jó dolog, ha rámutatnak a sztorink vagy a karakterünk hibáira vagy érthetetlen pontjaira. Ez nekem meg annál is fontosabb, mivel a napom legnagyobb részét olyan lányokkal töltöm, akik szerint szép emberek szeretnek bele szép emberekbe, a fekete-fehér filmek rosszak, sőt, az egyikük szerint Pamela Anderson jó csaj, Paris Hilton pedig okos. És még vitatkozni sem lehet vele. Lehet, hogy Hitlerről is valami olyasmit mondana, hogy "nagyon is jó szobafestő volt". Igaz, hogy csak fekete-fehér filmeken szerepelt, ami mindenképp rosszpont neki. Na mindegy, szóval velük vagyok körülvéve, alig várom azokat az órákat, ahol több csoport van együtt, mert olyankor érnek pozitív energiák is.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment