A sűrűhajú báty

Megöltem az egyik főszereplőt. Esküszöm, nem akartam. Megint előjött ez a skizofrén állapot, hogy ki is írja a sztorit? Én vagy ő írja saját magát? Mivel most már többedszer tapasztalom, biztosan állíthatom, hogy nem én írok (ez már csak azért is jó, mert ha szar, rá lehet fogni az univerzumra, ő akarta), én csak leírok. És mivel tulajdonképpen 16 hete mást sem csinálok, mint sztorikon agyalok, kezdek rájönni, hogy mi mindent lehet ebben élvezni. Kezdve attól, hogy az ember istent játszik, szabadon rendelkezik mások életével, boldogságával vagy szomorúságával, szerelmével, kecskéjével, és egyéb állataival, akiket kifejezetten szeretek, szóval ez egy vicces dolog, de nem is ez a legjobb. Hanem az írás közben rájönni, hogy mi is akar lenni a történet valójában. És az ember ír egy csomó vázlatot előtte, rövidet, hosszút, egész jelenetsort, de persze még nem tud semmit a filmről. Aztán nekilát az írásnak, úgy-ahogy követi a jelenetsorát, én mondjuk sokszor eltérek tőle, mert mindig dől a dominó, ha valamit megváltoztatok, (álmomból fölkelve is az if this is true, what else is true elve szerint élek), de fogjuk rá, hogy nagyjából azt írja, amit eredetileg elképzelt. Szokás szerint a végére összekavarodnak a szálak, annyira, hogy nehéz belőle kikeverni az embereket, pláne, ha közben gyilkosságot követek el.

De a gyilkosságot rendszerint előre elkövetem, mint egy Agatha Chirstie regényben, kitervelem, ha ugyan meghal valaki (az eddigi forgatókönyveim mindegyikében, lehet, hogy ez beteges, igaz a másodikban kigurult egy ember az autóból, de az vicces volt), de olyan még nem volt, hogy ezt ne tudtam volna előre. A felismerés félelmetes volt. A vége felé jártam a történetnek, már nagyon vártam, hogy befejezzem, jött a végkifejlet, jó kis lövöldözős jelenet, de nem voltam vele elégedett. Nem volt a lövöldözésnek igazán értelme. Olyanra sikerült, ami után az ember megvonja a vállát, oké, lőttek, páran meghaltak, hurrá. És ekkor jöttem rá, hogy az egésznek csak akkor lesz tétje, ha az egyik főszereplő áldozatul esik ennek. Meg kell mondanom, attól, hogy a gyilkosság "papíron" történik, nagyon is fájdalmas. Hiszen amikor az ember ír, megbarátkozik a szereplőivel, még a negatívakkal is (sőt, azokat lehet csak igazán bírni), olyanok, mintha kis zoknibábok lennének, persze nem kaptam karácsonyra, jut eszembe. Ha én nem szeretem a szereplőket, senki se fogja, ha én nem érzem, amit ők, senki se fogja, ez az aranyszabály, ott kell velük lenni. És elképzelem őket valamilyennek, hogy hogy mozognak, hogy beszélnek, milyenek, hogy néznek ki, satöbbi, vagyis megismerem őket. Skizó helyzet per kettő. Nem kitalálom őket, hanem megismerem. És akkor rá kell döbbennem, hogy az egyik meg fog halni. Rémes volt leírni. Nem hittem a saját szememnek, olyan lettem, mint amilyennek az őrült írókat képzelik, vertem a klaviatúrát, amíg el nem jutottam addig a mondatig, hogy "kezében tartja élettelen testét". És ezekért a pillanatokért jó írni. nem azért, mert megölöm, hanem azért, mert megszületik valami nagyon különleges kapcsolat köztem és a történet között, ebben a pillanatban vagyunk egyek, mert ebben a pillanatban nem a gépemnél ülök, hanem ott vagyok azon a helyszínen, amit én írtam. Mary Poppinsi képbeugrálós fíling az egész.

A sokk után ma este 9.22-kor befejeztem a filmet. Életem harmadik FADE OUT-ját írtam le, ebbe mindig beleremeg az ember, mert hosszú hetek munkájának lesz vele vége, hosszú órák agyalásának, a kritikák meghallgatásának, a kritikák utáni újraírásnak, a stressznek, hogy mindig mindennek a legjobbnak kell lennie, hogy ne írjak le giccses, elcsépelt, tévébe való mondatokat (vicces, hogy a filmsuliban a tévét tulajdonképpen mennyire le tudják nézni, hát igen, végül is a tévében csak pofáznak, de azért azt is lehet jól írni), hogy a karakterek érdekesek legyenek, hogy a sztori szerkezete jó legyen, az egész megálljon a lábán, és ne hagyjak elvarratlanul semmit sem. Hát ezt fejezem most be. Ha belegondolok, a három közül melyik könyvet szeretem a legjobban, akkor az első kettőt, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy ehhez még túl közel vagyok, nem látom egészben, és még nem olvastuk el, persze hogy félek, vajon jó-e. A vége kifejezetten jó lett, az biztos.

A héten Kevin Spacey jön az iskolába. Lehet vele beszélgetni. Lehetne, ha éppen nem lenne órám aznap este. Ráadásul olyan, amit nem nagyon lóghatok el, pedig ha valakire kíváncsi vagyok, az a Kevin Spacey. Persze holnapra betettek egy kötelező beszélgetést, valami tévés íróval, ami ugye azért lesz hasznos, mert mostantól tévét fogok írni (ezért is kötelező rá elmenni), na de azért az ciki, hogy a Kevin Spacey-re nem jut idő, a tévés író meg be lett téve az órarendbe.

Ma a kísérleti filmeket vettük, egy Michael Haneke filmet néztünk, a Hetedik kontinenst, ami olyan igazi érfelvágós, az első fél órában annyi történik, hogy a kislány az órán azt hazudja, hogy vak, pedig nem is. Nagyon sokáig mosnak kocsit, esznek, készülnek a munkába, és ez alapállapotban még érdekelt is volna, ha a tegnapi buliról nem hajnali egykor értem volna haza. Születésnapja volt a csoporttársamnak, 26 éves lett, és ezen ki volt bukva. Még soha nem voltam sehol a legidősebb. De amióta még egy fiú elment a suliból, előléptem veteránná, ami elég kínos, bár szerencsére amióta az emberek kezdenek megismerni, nem hiszik el, hogy annyi vagyok, amennyi. Mindenesetre vigasztaltam a születésnapost, hogy majd akkor sírjon, amikor túl lesz a harmincon, bár halkan jegyzem meg, semmi különbséget nem érzek 26 és 34 között, kivéve, hogy egyre több mindenről tudom, hogy fölösleges miatta aggódni. Ráadásul nem is kopaszodom, ellentétben a csoporttársammal, aki a jelenetek felvételekor vette észre, hogy kopaszodik, azóta sapkában jár. Csak ő 24. Szerintem abban is aludt. Tehát a szülinapi buli egy olyan helyen volt, ahol a csirkeszárny vasárnap este tíz cent, a sör meg két dollár, ez New York-i szinten, de szerintem mindenfle szinten is olcsó. Most nem követtem el azt a hibát, hogy vodkanaranccsal kevertem a sört (ja, itt tényleg tesznek bele vodkát is), ezért egész jó állapotban értem haza és keltem fel másnap.

Szombaton megnéztem a True Grit c. filmet, nem tudom, mi lesz magyarul. Az új Coen -testvérek. Amit már ebből kifolyólag illik szeretni, főleg mert a suliban a Coen-testvéreket rendszeresen emlegetik úgy, mint akik cseppet sem törődnek a filmiskolában megtanult szabályokkal, és milyen igazuk van. A legtöbb filmjüket szeretem is, de ez nem sikerült olyan jól. Van benne egy 14 éves lány, már miatta érdemes megnézni az egészet, látatlanban megmondom, hogy a Nemes-Takách Kata lesz a szinkronhangja, de eredetiben kell nézni, mert ő nagyon jó. Az, hogy a Jeff Bridges jó, hát ki nem tudta, a Matt Damon meg ahogy öregszik, egyre jobb lesz, és nem kopaszodik ő sem. De a film valahogy nem annyira kötött le, a kiscsaj meg akarja találni az apja gyilkosát, hogy lelője, aztán le is lövi, de megmarják a kígyók és undok vénkisasszony lesz belőle. Biztos az a baj, hogy az Égető bizonyíték vagy a Nem vénnek való vidék után olya jót vártam, mint ezek, mentségükre legyen mondva, hogy könyből adaptálták, hátha csak megkérte őket valaki. De azért jó film, mert szerencsére a Coen testvérek olyanok, mint a Woody Allen vagy az Almodovár, hogy ha rosszak, akkor is jók és főleg jobbak, mint a filmek 90 százaléka. (Ahogy Ben mondta, az elmúlt évben volt 3 jó film is, ami pont hárommal több, mint amennyi a korábbi években született. Na de ő nem látta se az Isten hozott az Isten háta mögöttet, se az Oly sokáig szeretteleket, csak hogy azt a kettőt mondjam, ami hirtelen eszembe jutott.)

A héten vége lesz a félévnek. El se hiszem, hogy túl leszek a felén. Elég szomorú. Nagyon gyorsan megy az idő. Az egyik csoporttársam arra panaszkodott, hogy minden idejét a suliban tölti. Mondtam neki, örüljön, mert ez csak májusig lesz így, és utána rettenetesen fog hiányozni. Ezt is azért tudom, mert idősebb vagyok. Állítólag (na ki más, mint Kate állítja) az ember az élete során mindenféle archetípuson átmegy, kezdve onnan, hogy félteni való kisgyerek (mint a kiscsávó a Reszkessetek betörőkben) odáig, hogy jóságos, bölcs vénember (mint a Gandalf a Gyűrűk urában). És most valami báty-féleség vagyok, light és nem dark, mert ha dark lennék, akkor manipulatív szemétláda lennék egy csomó rossztulajdonsággal (hoppá, ezen nem ártana elgondolkoni), szóval báty, aki megmondja a 26 éves öccseinek, hogy ne féljetek, lesz ez még rosszabb is, pláne, ha kopaszodtok. Amúgy szeretek köztük lenni, mert jófejek, és mindig kiszedem belőlük, hogy nem vagyok öreg. Át kéne gondolni ezt a manipulatív szemétládaságot...