Welcome to my silly life

Ma reggel kis híján felgyújtottam a konyhát. Az egész azzal kezdődött, hogy fél nyolckor kellett kelnem, ráadásul azt álmodtam, hogy újra és újra át kell mennem egy fémdetektoron, ami mindig becsipog, és kiderült, hogy a fejemben van valami, amiatt. Na, ezt fejtse meg valaki. Szóval nem keltem túl jó állapotban, és nem vettem észre, hogy a konyharuhák konkrétan a tűzhelyen maradtak, a kávé mellett. Néztem a hóesést, azon gondolkoztam, vajon megint késnek-e a metrók, egyáltalán elindulnak-e, sőt, meg is néztem az emailemet, nem írtak-e a suliból, hogy elmarad az óra, mert nem lehet a városban közlekedni. Nem írtak. Kimentem, hogy elzárjam a gázt a víz alatt, ekkorra már három konyharuha lángolt. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit kell ilyenkor csinálni, de valahogy bedobtam őket a vízbe, és még a tűzjelző sem kapcsolt be. Ezek után majdnem kifolyt a fürdővíz, és még csak reggel nyolc volt. Szép kis nap lesz ez, állapítottam meg. Ekkor találtam ki, hogy kéne szerződtetni egy life coachot, aki úgy odafigyel a dolgaimra, pl. eloltja a váratlan tüzeket, de legalábbis elbeszélget velem róluk. Megvettem a Pink Best of-ot, aminek egyik dala, a F...cking Perfect egészen magamat juttatta eszembe, részben a "Welcome to my silly life" sora miatt. Ami úgy folytatódik, hogy "I'm still around." Tehát annyira azért nem vészes a helyzet. Túléltem egereket, sütőt, konyhatüzet.

Aztán szerencsére a nap további része eseménytelenül zajlott le, már ami az életveszélyes helyzeteket illeti. Az életveszélyt először felváltotta a dögunalom, végigolvastuk a svéd lány remekművét, és amire mindeddig nem jöttem rá, hogy miért nem tetszik, azt most megfejtettem: fel akartam vágni az ereimet minden soránál. És ez nem szakmai féltékenység, hogy valójában jó, csak azt mondom rá, hogy rossz, hanem ez tényleg rossz. Különben is, ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, nem csak hogy el tudom ismerni, ha valaki jobb nálam, hanem szeretem is, ha olyat olvasok, amit én nem tudnék írni. Csakhogy itt nem ez volt a helyzet, itt a legrosszabb tévés írással kellett megküzdenünk, ilyesmivel, hogy "Ígérd meg, hogy minden rendben lesz" - "Megígérem. Hidd el, minden rendben lesz". Három órán keresztül.

Aztán megint tévéírás. Ezt nagyon szeretem, már csak azért is, mert mivel otthon ezt (is) csinálom, valamivel többet tudok róla, mint mondjuk a kohómérnökségről. Tulajdonképpen arról egyáltalán nem tudok semmit. És nem is az az érdekes, hogy konkrétan hogyan kell megírni egy tévés forgatókönyvet, hanem hogy Amerikában hogyan készül maga a sorozat. Például sose értettem, hogy miért van egy tévésorozatnak annyi executive producere, mert story editora, meg mindenféléje, mire kiderült, hogy ezek az emberek mind írók, és csak a rangjukban meg a fizetésükben van különbség, de mind ugyanazt csinálják. Mindenki ír és méghozzá folyamatosan, és ami a legjobb, hogy az író végig a forgatáson is ott van, és ha valami nem megy, akkor beleszól, új poénokat kell kitalálnia, satöbbi. Nemis tudtam, hogy a sitcomoknál az aláröhögés nem mű, hanem igazi közönség előtt történik. Mint egy színházban, a díszlet egymás mellé van felépítve. Tehét pl. egy Jóbarátok epizódot megír az író szombat-vasárnap. Hétfőn míting, az összes író és színész és a teljes stáb jelenlétében, felolvasás. Aztán attól függ, mennyire jó az író, hogy mennyit kell még rajta dolgozni. Megkapja olyan ember, akinek nincs más dolga, mint poént gyártani ott, ahol nincs. Két nap alatt megszületik a végleges forgatókönyv, szerdán próba, csütörtök-pénteken felvétel, csütörtök délután már közönség előtt. Ott még lemérik, melyik poénok mennek, melyikek nem (nem szeretem azt a szót, hogy "melyek", az olyan hivatalos), az író ott van a helyszínen, átírja, este felvétel másik közönség előtt. Nem mondom meg, a legrosszabb státuszban lévő író mennyit keres hetente. De nem csoda, hogy Amerikában mindenki tévét akar írni.

Aztán vannak azok a sorozatok, amiknél nincs közönségröhögés, ezekből megnéztük ezt az idegesítő 30 Rockot, a magyar címére nem emlékszem, de mindig is idegesített, főleg az az ellenszenves Tina Fey, elárulom, egyáltalán nem vicces a sorozat, szerintem nagyon erőltetett, és hiába szeretne borzasztó "tévés-bennfentes" lenni, rémesen gyenge, főleg mert a főszereplője olyan, mintha a Sex and the City ötödik nője egy bölcsészlány lenne. Különben is, ez a szingli ámde törekvő ámde cuki ámde esetlen nő figurája nekem már a könyökömön jön ki, mellesleg Lorelai Gilmore ebben a kategóriában is viszi a pálmát, de az Ally McBeal is, ha már. Meg néztük ezt a két és fél pasit is, vagy mi a címe, Két Pasi meg egy Kicsi, az ott bukott meg, hogy Charlie Sheen szerepel benne. legnagyobb sajnálatomr Carol, a tanárom nem tartja jó ötletnek, hogy a Félig Üresből írjak forgatókönyvet. Elkeseredtem, mert annyira szerettem volna. Amerikában ugyanis a bizniszbe kerülésnek egyik módja, hogy az ember létező sorozathoz ír forgatókönyvet, és elküldi valamelyik tévétársaságnak, hogy bizony ő ilyet is tud. Szigorúan nem annak, aki a sorozatot gyártja, mert azok olvasnak eleget. Vagyis nem azért írjuk ezt a könyvet, mert ez a feladat, hanem azért, hogy a portfólióban legyen valami, amire később egy ügynök vagy egy producer felkapja a fejét. Sajnos a Félig Üres megy hetedik évadja, ami azt jelenti, hogy egyrészt esélyes, hogy lekerül, másrészt esélyes, hogy padlást lehet rekeszteni (vagy hogy van ez...) Curb your Enthusiasm forgatókönyvekkel, én pedig csak az n+1 lennék, aki ezzel próbálkozik. Tehát a józan eszemre hallgatva most mégis Bored to Death-t fogok írni. Azért megkérdezem erről Bent is. Azt találtam ki, hogy amilyen stréber vagyok, írok kettőt. Egyet Carolnak órára, egyet Bennek, csak úgy. Mert szerintem jót tudnék belőle írni, és már annyira elterveztem. Persze ez sok idő lenne, na de azt látom, hogy a tanárok körülöttem gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoznak, amikor nem tanítanak, írnak, rendeznek, forgatnak, dokumentumot csinálnak, stb. Ha Ben jó ötletnek tartja, írok kettőt. Elvégre egy sorozatepizód 30 oldal. A filmforgatókönyv 120. Ha megírtam 8 hét alatt 120-at, akkor 60 már csak fog menni.

Igaz, most forgatni is kell, a 4-6 perceset. Sok időm nem lesz. Mivel csütörtökön (az év eleje óta először) szabadnapom volt, elmentem helyszínt keresni. Film ugyan még nincs, de mivel történet már van a fejemben, zene is, elmentem a Central Parkba, hogy kitaláljam, mindez hol játszódjon. Ez megint olyan volt, mint amikor a metrón az Amadeust olvastam és bekarikázgattam benne mindenfélét, meg aláhúzogattam, és én voltam a drámaszakos csávó, aki valami olyasmit csinál, amit a többi metróutazó nem ért, mert ők csak az AM New Yorkot olvassák, bezzeg én. Most meg úgy sétáltam a parkban, mint a rendezőszakos, aki küldetést hajt végre, nem kutyát sétáltat vagy fut, hanem "helyszínt keres", igaz, ez legalább nem volt rám írva. Kiderült, hogy van a Central Parknak egy csomó olyan része, amit még sose láttam. (Kiderült. Na ja, végül is ötször akkora, mint a Margitsziget, még jó, hogy nem voltam mindenhol). Egyébként nagyon jó érzés volt, mentem a hóban, hallgattam a majdani zenét az ájfónnal, és azt hiszem, meg is találtam egy csomó olyan helyet, ahol jól lehet majd forgatni, feltéve, ha egyszer megtanulom majd beállítani a kamerát jól. A hétvégén ki is kell találnom a három ötletet, amiből majd egyet meg kell csinálni. Nem is volt olyan haszontalan a fészbukon szereplőt keresni hozzá. Ki is jön a PaDödő (sose tudom, melyik ö hosszú meg rövid), hogy szerepeljenek benne. Ezt a megtiszteltetést! Az a jó, hogy nekik kifejezetten vicceset találtam ki. Benne lesznek a filmemben. Na nem mint PaDöDö, hanem mint egész más, de az egyelőre legyen meglepetés. A siker ettől kezdve garantált...