Elkezdődött az új félév. Valamiért azt gondolom, hogy ez jobb lesz, mint az első. Részben azért, mert a végére tavasz lesz és nem tél. Másrészt azért, mert lassan minden csoporttársamat megismerem, a tanárok már félig-meddig haverok, már aki. Közben lett írópartnerem, ráadásul elég sok időt leszünk összevonva más csoportokkal, nem ragadok le a két ostoba lány mellett. Plusz nagyon jó tévésorozatot fogok írni, tegnap végignéztem a Félig Üres harmadik szezonját, és hangosan röhögtem éjjel tizenkettőkor az utolsó epizódon. Alig várom, hogy jöjjön a többi. Ha a filmben az a jó, hogy az ember kitalálja a saját ötletét és megírja anélkül, hogy bárki megmondaná, mit írjon (végre egyszer, hála Istennek), akkor a tévében a közös agyalás lehet az érdekes, összerakni a teljes sztorit úgy, hogy lehetőleg minél tovább érdekelje a nézőket. Ezt csináltuk szombaton, amikor közös megegyezésre kiválasztottuk a Jóbarátokat, amiből mozifilmet írtunk. El kellett dönteni, hogy tíz év elteltével kivel mi legyen, kitaláltuk például, hogy Monica újra elkezd hízni, ezért a házassága válságba kerül, Phoebe pedig, aki még mindig sikertelen dalszerző, ír egy dalt Monica hízásáról, ami váratlan siker lesz, így Monica úton-útfélen hallja, és az egész úgy oldódik meg, hogy Chandler is meghízik, és együtt lesznek egy szép kövér pár. Na és ilyesmi sztorikon agyaltunk az összes többi szereplő számára is, és gyanítom, hogy Amerikában is hasonlóan gyártanak tévésorozatot, mint nálunk (igen, fura lenne feltételezni, hogy ők tanulták tőlünk). Ma megvolt az első kamerás óránk is. Én csak remélem, hogy a kamera kezelése az olyan, mint az autóvezetés, hogy amikor az ember először ül kocsiba, akkor azt se tudja, mi van, aztán később már csak szidja a bicikliseket és a gyalogosokat. Mert ugye a kamera eddig számomra olyasmi volt, mint a távirányító, amin van egy csomó gomb, és összesen ötöt használok rajta, a ki-be gombot, a fel-le hangerős, meg a fel-le csatornaváltós gombot. (Én szeretnék egyszer egy olyan emberrel találkozni, aki nemcsak ismeri a gombokat a tévétávirányítón, de használja is őket, szerintem a felük kamu, a showview programozás az meg olyan, mint a fritőz, egy időben mindenkinek volt, most meg már csak a McDonald's használja. Szerintem az új fritőz a kenyérsütő, most mindenkinek van, de már több barátom is elkezdett kenyérsütő nélkül kenyeret sütni, én már azt várom, mikor megyünk újra a folyóra halászni bottal, de ez nem tartozik a tárgyhoz).
Tehát a kamera az nem egy egyszerű dolog, de ellentétben a távirányítóval ezen mindent meg kell tanulni, hozzáteszem, minden gombnak van is értelme. Én eddig még csak sima nyaralós és esküvői videokamerát fogtam a kezemben, a tanárunk most épp azt magyarázta el, hogyan kell elkerülni, hogy a filmfelvétel olyan legyen, mint az esküvői videó. Én persze minden idők legnagyobb trükkjének a zoomot tekintettem (jó persze a Mary Poppins trükkfelvételei után), mert az ugye milyen izgi, hogy az ember először rázoomol a menyasszony orrára, aztán a vőlegény fülére, és akkor utána egy kicsit kijjebb, és akkor kiderül, hogy ja, esküvőn vagyunk, és akkor persze rá kell zoomolni a tortán lévő marcipánra is, mert az annyira egyedi, és különben is nemsokára valamelyik rokon lefejezi, na és amikor mégkijjebb nyit a kamera, akkor meglátjuk, hogy esküvőn vagyunk, a rokonok pedig sírnak, kivéve az, aki épp fellök minket, és ezért bemozdul az egész kép, de mindenesetre a zoommal szórakozni az jó dolog, mert ugye milyen érdekes, hogy az orrszőrtől ellátni egészen a vonatozó tömegig. Minden esküvőn van vonatozás, az a legrosszabb bennük. Na és erre kiderül, hogy a zoom az egy tökre nem jó dolog, merthogy természetellenes, és filmeken egyre kevésbé használják. Sőt, csak akkor, ha ez valami koncepció. Elkezdtük tanulgatni ezeket a gombokat, aztán ki is lehetett próbálni mindent. Nem mondom, hogy minden a fejembe ment, de remélem, mire oda kerül a dolog, hogy februrában forgatás lesz, addigra hellyel-közzel tisztában leszek vele, hogy mi mi, és nem fogok művészileg zoomolgatni összevissza.
Volt még egy új óránk, azt kábé úgy lehet lefordítani, hogy kereskedelmi eszközök, valójában arról szól, hogyan adjuk el magunkat. Ez például nagyon jó, hogy 16 héten keresztül tanulok egy ilyen praktikus valamit, aminek segítségével könnyebb lesz bekerülni a filmgyártásba, és az is tetszik, hogy az iskola ezt ilyen komolyan veszi, elvégre nem azért jártunk ide, hogy lehúzzanak rólunk 25000 dollárt, amiért persze kaptam egy csomó szuper pólót meg kabátot meg kapucnis pulóvert, ami király, csak éppen nem tudom velük a pénzt visszakeresni. Tehát nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy elhitessük másokkal, hogy tényleg tudjuk azt, amit itt megtanultunk. Persze órán többször elhangzott a "ha majd elvégzitek a NYFA-t", ami már önmagában is ijesztő, hogy ez be fog következni, pontosan annyi idő múlva, amennyi szeptembertől eddig eltelt. Aztán elő kellett adnunk az egyik megírt forgatókönyvünket öt percben. Úgy, mintha a producereknek mesélnénk el, hogy miről is szól a filmünk. Amerikában erre is külön szabályok vannak, vagy ha nem is szabályok, de van egy rutin, amit követve az ember elmondja a történetét azoknak, akik aztán vagy megcsinálják, vagy nem. Tudni kell elmesélni a sztorit két percben, öt percben, tíz percben. Most az öt percest gyakoroltuk, és meglepődve tapasztaltam, hogy milyen jól ment. Persze a drogdíleres-öregasszonyosat meséltem, ráadásul azt Randy nem ismerte, így végre valahára sikerült kivívnom az elismerését (jó, nem először, néha a korábbi órákon is), mivel az első 25-30 másodperc nagyon jóra sikerült, ami szerinte a legfontosabb. Meg az is számít, milyen érdekesen beszél az ember, és főleg, hogy ő maga élvezi-e a saját sztoriját. Ugyanis ha "látják a filmet a szemedben", akkor nagy eséllyel meg is vették. Az amúgy egy érdekes dolog, hogy amikor az ember mások elé kiáll és beszélni kezd az ötletéről, akkor látja ám, hogy tetszik-e vagy sem. És ha tetszik, az inspiráló, akkor az ember jobb lesz, és ettől jobban is fog tetszeni, és ez így megy, amíg azt nem mondják, hogy tessék, Zoltán, adunk 1000000 dollárt, írd meg a filmedet. És amikor elmeséltem az öregasszonyos sztorit, megállapítottam magamban, hogy milyen aranyos, és hogy milyen jó kis film lesz belőle három év múlva, merthogy Randy szerint egy film három-négy év alatt készül el, már forgatókönyv szinten.
Bezzeg a Black Swan. Az állítólag tíz éve készül. És a Natalie Portman meg is kapta érte a Golden Globe-ot. Este megnéztem a filmet a moziban. Merthogy állítólag milyen szép meg jó meg minden, hát én nem voltam elájulva tőle (igaz, Kate se), főleg azért, mert tele volt klisével, másrészt meg a felénél elkezdtem unni, alig vártam, hogy a Natalie találja meg végre már azt a nyomorult sötét oldalát, aztán menjünk haza. Jó film volt, de erre se fogok emlékezni. Ma megnyugodtam, mert a kamerás tanárom szerint az ember megnéz tíz filmet, és abból kábé egy jó, vagy annyi se (Ben szerint évente egy vagy kettő), tehát mégse én vagyok sznob, a tanáraim is így látják. Nem is emlékszem, tavaly mi volt nagyon jó. Az Oly sokáig szerettelek. Meg az Isten hozott az Isten háta mögött. (ami a francia csoporttársam szerint szar, mert kiröhögik benne az egyik francia akcentust, na, ez az, ami kicsit sem érdekel, az legyen a franciák baja, én röhögtem). Még A felolvasó az tetszett, de azt hiszem, az 2009-es. Na mindegy, ez a Black Swan olyan film, ami jó is lehetne, de valami hiányzik belőle. Csak egy kicsi, de attól már éppen lesz elég jó. És akkor este még a tévésorozat. Ma is megnézek valamit, inkább filmet. Chips helyett rászoktam a szójababra, amit először a Sushi-bárban ettem, de itt lehet kapni, így mindig azt veszek, megmelegítem és filmnézes közben eszegetem. Eddig csak a Farmville-ből tudtam, hogy néz ki a szójabab, most meg minden este azt nyammogom. Mondjuk a Farmville hülyeség, mert minden megterem ugyanazon az éghajlaton, ráadásul nem realtime-ban, hanem órák alatt. El kéne már felejteni ezt a realtime-ban való gondolkodást. Elvégre ezt tanulom fél éve. A filmen két óra alatt lezajlik egy történet, a Farmville-en megérik a málna. Azt hiszem, kezdem elveszteni a kapcsolatomat a valósággal...
No comments:
Post a Comment