Sztriptíztáncosok és drogcsempészek

Van az amcsiknak néhány olyan dolga, amit nemigen lehet hova tenni. Ilyen például, hogy a szemeteskocsik bizonytalan időre távoztak a városból. Amikor megérkeztem, és halomban állt a szemét az utcában, még azt hittem, biztos a szilveszteri buli után itt is csak harmadikán kezdődik az élet, majd akkor menetrend szerint előkerülnek a kukásautók és rend lesz. Akárhogy számolom, ma ötödike van, kukásautónak pedig se híre, se hamva. Állítólag hókotrrásra használják őket valahol. Nagyon érdekelne, mégis hol, New Yorkban ugyanis már csak az utcán szélén maradt egy kis hó, az sem látszik már a szeméttől. Amikor annak idején anyukám “kisfiam, mi ez a szemétdomb” felkiáltással lépett be a szobámba, hát nem szólt volna egy szót se, ha előbb itt néz végig az utcán. Már csak azt nem értem, miért nem jönnek vissza a hókotrónak álcázott kukásautók a városba, holott napok óta nemhogy hó nem esik, de masszívan 5-10 fok van, azt pedig még mi is tudjuk Kelet-Európában, hogy a hó elolvad magától, a szemét viszont nem. Majd most az lesz, mint mikor a South Parkban a Butters (aki egyébként a legjobb karakter, hiába hiszi mindenki azt, hogy Cartman) a szeméttelepen felépít egy új civilizációt, könyvtárat és iskolát épít a szemétből. Az embereket egyébként láthatóan nem zavarja ez, elvégre amíg nem effektív szemetet kell bámulni, hanem fekete és kék hullazsákokat, amiknek különben is csak az alját rágják át a patkányok, még, szóval nem kell kétségbe esni, majd meg lesz oldva ez is. Hogy a kupacok magasabbak mint az autóik, az nem probléma, amíg van parkolóhely. 

Lassan vissza kell rázódnom az iskolai tempóba. Ez mindjárt azzal kezdődik, hogy még egy sort nem írtam a forgatókönyvből az elmúlt két hétben, és holnap nem tudom, mivel fogok előrukkolni, de persze ha azt mondanám Randynek, az én művemet úgyis mindig leszarjuk, akkor ki lenne rám akadva. Egyébként megkaptam az új órarendemet. Elég durvának tűnik, néha szombaton is bent vagyok, és ha jól láttam, 4 órát kapunk egy 15 perces film leforgatására, amiből az lesz, hogy összecsapja majd mindenki, ami azért hülyeség, mert ha már azt találták ki, hogy értsünk mindenhez, akkor már miért ne csináljuk meg rendesen. Azért, mert az ember írónak készül, még adhat ki a kezéből normális munkát, ha már azt várják tőle, hogy értsen mindenhez. Ráadásul, ha jól láttam, megver minket az Isten Randyvel megint, ő fog tanítani mindent, ami filmrendezés. Legnagyobb bánatomra a mi helyi Mary Poppinsunk, Kate nem lesz többet. Azt hiszem, az új évfolyamosokkal lesz csak órája, ami olyan érzés, mint amikor a Bankséktől tovább megy a Mary Poppins más gyerekekhez, és már most utálom ezeket a más gyerekeket, mert elveszik tőlünk az egyik legjobb tanárunkat. Akinek még így utoljára kivívtam a csodálatát azzal, hogy én fordítottam anno a Humpday c. filmet, amit az órán elkezdtünk nézni, úgyismint példát arra, hogyan lehet dramatizálni egy filmen azt, amikor a tét nem a világ megmentése, csak annyi, hogy az ember hazaér-e a disznósültre, és ha nem, hogy magyarázza ki másnap, hogy leragadt egy buliban, ahol ráadásul jól érezte magát. (És hogy még mi minden történt a buliban, azt nem árulom el, ment a film a Cirkóban, meg kell nézni). 

Az a szerencse, hogy Marytől nem kell elbúcsúznunk, igaz, acting nem lesz többet. Ma felvettük az első jeleneteket, az egyikben én szerepelek, holnapután meg én rendezem a saját filmem egyik jelenetét, amit nagyon várok, bár az operatőr most még nem én leszek. Óra után beültünk az egyik barátommal egy kávézóba, forró csokit ittunk és a készülő filmjeinkről dumáltunk. Alapvetően leckét írni mentünk oda, mert minden jobb, mint az a nyomasztó labor, ahol sosem tudok dolgozni, mert internetezek, és fél méterre van mindkét oldalamon valaki. Itt meg egyszer csak azon kaptam magam, hogy a cikk helyett, amit olvasnom kéne, hangosan beszélünk valami sztriptíztáncosnőről, akibe szerelmes a kidobóember, de a munkáját nem akarja feladni, mármint a csaj, de úgy persze a pasi nem akarja feleségül venni. Ebben nem az az élvezetes, hogy az ember agyal egy szemmel láthatóan kretén történeten, hanem két dolog: egyrészt jó hasonló elmebetegekkel ücsörögni valahol, és segíteni egymásnak a másik agymenésében, tudni, hogy a másiknak ez a sztori ugyanolyan fontos, mint nekem a kábítószeres vénasszonyaim, és komolyan venni valakit, akit nem sokan vennének komolyan - másrészt az a jó benne, hogy nem vagyok egyedül, a másik is hülye, nem csak én, csak ő másképp. És tegyünk hozzá, hogy a világ legjobb városában az ember szabadon lehet hülye, és hogy az asztalnál a legképtelenebb sztoriknak is van értelmük, és azt hiszem, az embert az inspirálja leginkább, ha van a közelében néhány olyan valaki, aki hasonlóan ostoba történetekkel próbál valamit elmondani saját magáról meg úgy általában az életről, mert hiszen ezért csináljuk az egészet. És ettől nagyon jól éreztem magam, mert nem az az érdekes, hogy az embernek van-e pénze New Yorkban vagy nincs, hanem hogy itt él, ahol van értelme sztriptíztáncosokról és öregasszonyokról vitatkozni, mert egyszer lehet belőle valami, mert nem csak merhetünk nagyot álmodni, hanem hagyják is...