Haza vagy vissza?

Amíg otthon voltam, többször mondtam azt, "amikor hazamegyek". Manhattanbe, mármint. Sőt, a barátaim is így mondták, sőt, egyszer anyukám is, vagyis valahogy mindenki automatikusan úgy gondolja, hogy a "haza" az ez itt. Ilyenkor persze gyorsan ki kell javítani, hogy "vissza", nem haza, bár szerintem a haza ott van, ahol az embernek saját egerei vannak. Na jó, ez így túlzás, de a lényeg, hogy elkezdtem itt magam nem egyszerű turistaként érezni, akinek nincs hova mennie, ha törlik a járatát, akkor is haza tudtam jönni, és nem kellett a reptéren dekkolnom három napig. Ha belegondolok, hogy milyen volt otthon: a barátaimnak nagyon örültem. Meg a családomnak. Nagyon jó volt mindenkivel találkozni, a Faragó Zsuzsának üzenem, hogy okoljuk a betegségemet, ami egy olyan nap után tört rám, amikor három találkozóm volt egy nap, és a mínusz tízben rohangáltam ide-oda, ilyenkor mindegy, hogy a kocsiban van fűtés, mert amíg az bemelegít, addig pont megfázom. De hogy még a Dobó Katával is összefutottam véletlenül, annak külön örülök, ja, ő egyike volt azoknak, akik arra bíztattak, mindenképp menjek el, ne törődjek azzal, hogy ki mit mond, vagy ki mennyire tartja fölöslegesnek, hogy az ember pénzt költsön egy iskolára, aminek úgysincs semmi értelme. Hát neki lett igaza.

Aztán az is jó ötlet volt a részemről, hogy kértem jegyet a Bozsik Yvette-féle Cabaret-re, amit már lázasan sikerült megnézni, na de a Simon Kornél megér ennyit, aki nagyon jó volt, tessék megnézni, sajnos elég aktuális az egész előadás. Mert ugye arról szól, hogy amikor "ezek" jönnek, akkor el kell menni. És ez elég szomorú. Hogy Magyarország megint ott tart, csak épp jelenidőben, ezek nem jönnek, ezek már ott vannak. És az is elgondolkoztató, hogy a barátaim nagy része vagy elmenne, de valamilyen okból nem teheti, vagy fontolgatja, hogy elmegy, vagy már elment. Na de visszatérve a Cabaret-ra, először is egy csomó barátom volt benne, és a Keresztes Tamás valami egészen zseniális, és az meg még durvább, hogy amikor megtapsoltatja a közönséget, akkor mennyien elkezdenek tapsolni, mert az emberek nem veszik észre, hogy ott nem szabadna, mert erről szól a mi kis országunk, hogy az ember tapsol, amikor a nagyvezér azt mondja, hogy tapsoljon, és félelmetes volt, hogy ennek még a színházba járó közönség is bedőlt, akik persze nem sutyerák parasztok rendszerint. Na de kísérletnek jó volt, hogy ez így működik. Az előadás vége az valami egészen hátborzongató, nem lövöm le a poént, mindenki nézze meg. A Marozsán Erikán kívül mindenki tetszett, az a lány valahogy nem való ide, se kurva nem volt, se díva, se cuki, maximum cuki szeretett volna lenni, de én valahogy nem vettem be neki az egészet, pontosabban nem derítetettem ki, hogy ő mit is játszik tulajdonképpen, és azért az egy női főszereplőnél nem elhanyagolható szempont. Nem tudom, mennyi lehetett a lázam, mikor kitámolyogtam a színházból, de azért megérte ott lenni.

Az meg kifejezetten szemétség, hogy az ember az utolsó két napra lebetegedjen, és így se normális szilveszteri buli, se normális előző napi buli, semmi, és a repülőn is át kellett vészelnem, hogy idióta olasz tinédzserek percenként ordítanak valamit az anyjuknak meg az apjuknak, vagyis nem is tinédzserek, hanem az a még rosszabb, azok a 12-13 évesek, akik már majdnem úgy néznek ki, mint a tindézserek, de még nem, viszont nagyon hülyék, és angolul énekelnek közös Ipodot hallgatva. A hazafelé út (tessék, megint: hazafelé, nem visszafelé) elég gáz volt, a gép sokszor dobált, a kajákat alig ettem meg, és nem értem, hogy lehet nyolc óra Párizsból, mikor nyolc óra Budapestről is. Viszont legalább megnéztem a Facebook-filmet, ami itt valahogy mindig kimaradt. Nem volt rossz, de különösebben jó se. Én nem szeretem az olyan színészeket, mint ez a főszereplő csávó, aki mindig ugyanolyan komoran néz (mint a Prison Break főszereplője), egy arca van, az neki a színészkedés, és a többit majd megoldják helyette a partnerek. Szerintem elég kockázatos a Facebookról filmet csinálni, bár tuti siker, mert mindenki meg akarja nézni, aki használja, mert olyan érdekes, hogy hogyan is jutottunk idáig. De azért nem olyan érdekes. Inkább amolyan játékfilmnek álcázott dokumentum, és nagyon kíváncsi lennék, mennyi benne a fikció, mert az amcsik nem bírják ki, hogy ne tömködjék tele olyasmivel, ami valójában nem volt, na de nekik a Chicago végén is bele kellett csempészniük egy sztorit, ami az eredeti darabban nincs, a Roxy naplóját, ami egy baromság, ráadásul nem értem, mitől féltek, a színdarab sikeres mindenféle napló nélkül is, nem hitték, hogy a film is megáll a lábán anélkül? Na, mindegy, a fészbuk film arra jó volt, hogy megtudjuk, kinek köszönhetjük a függőségünket, hozzáteszem, a farmomat már nem művelem, meguntam ott, hogy a műtrágyával hatalmasra nőttek a tökök meg a szója. És különben is, a farmra mindenféle állat betévedt, már elefánttól kezdve struccig bármi, de amíg én játszottam, kutya sohasem, a kutya egyszerűen nem volt az alkotók fejében, nem is értem.

New Yorkban ha három napig nem viszik el a szemetet, akkor az meglátszik. Az utcánkban annyi fekete szemeteszsák gyűlt össze, hogy néhány helyen a kupacok magasabbak nálam, a helyi egérkék legnagyobb örömére. Nem hittem el, ami fogadott, az utcánkban lakók mi a fenét műveltek, hogy három nap alatt ennyi szemetet halmoztak össze? Itt nincsenek többen, mint egy átlagos budapesti házsoron, ezek nem felhőkarcsolók, csak négyemeletes házak. És hó is esett valamennyi, de mire hazaértem (haza), tíz fok lett, szóval abból semmi nem maradt meg. Jelentem, az egerek nem győztek a purhabos, ultrahangos védőrendszerrel. Nem voltak itt az elmúlt tíz napban. Kíváncsi vagyok, mit mondok majd, amikor jönnek megnézni a lakást nyár felé, és az ingatlanügynök megkérdezi, mi ez az erődítmény, és akkor a leendő új lakó előtt megmagyarázom, hogy ja, ez csak az egerek elleni védelem, és akkor soha többé senki ki nem veszi a lakást, én viszont le nem bontom, az tuti. Szóval megnyugodtam, nem volt itt semmi, amíg nem voltam itthon. Szerencsére a suliban nem szívatnak, holnap csak egy órám lesz, az is filmnézés, és nem is korántól. Egyébként semmit nem valósítottam meg abból, amit elterveztem, otthon egy sort sem írtam, semmit nem dolgoztam, és nem tanultam meg a jelenetemet se, amit szerdán fogunk fölvenni. A következő 18 héten majd úgysem lesz időm pihenni szerintem. Várom az új órarendemet. És otthon végre megálmodtam a tizenöt perces filmemet is, ami azért jó, mert féltem tőle, hogy nem lesz ötletem, de aztán történt valami, és lett. Előre szólok, hogy lesznek benne hattyúk. Az ember legyen hű a mániájihoz, nekem meg azok világ életemben voltak. Ma még filmet nézek. Megiszom egy liter teát. Tulajdonképpen jó újra itt. Vagy itthon...