A barbár jósnő per mesehős

És elkészültem a harmadikkal is. Ennek nagyon örülök. 134 oldal lett, ami hosszú, húzni kéne majd belőle, de hát írok mint egy hippi, irtok mint egy náci, az aranyszabály szerint. Csakhogy nem vagyok elégedett. A három közül ez lett a legkevésbé jó, ezt be kell vallanom. Pontosabban nem biztos, de mindenképp a legnehezebb. Az első kettővel ellentétben nem érzem, hogy hozzá szeretnék még egyszer nyúlni. De nem tudom, miért. Azt hiszem, nem sikerült megszeretnem annyira, amennyire szerettem volna, vagy Randy miatt, aki eddig a leggyengébb tanárom, és tulajdonképpen sosem éreztem, hogy meg kéne magamat erőltetnem, mert egyrészt mindig velem foglalkoztunk a legkevesebbet, másrészt ő nagyon amerikai, ellentétben jópár másik tanárommal. Ez csak annyit jelent, hogy minden, ami egy picivel kevésbé egyértelmű (hogy azt ne mondjam, szájbarágós), az neki már érthetetlen volt. De nem akarom rákenni, és végül is nem baj, hogy van egy olyan könyvem is, ami stílusban és műfajban is eltér az eddigiektől, de egyelőre nincs kedvem többet foglalkozni vele. Ez talán majd megváltozik. Most úgy érzem, örülök, hogy vége, teljesítettem egy feladatot, ki van pipálva és ennyi. Valamikor majd jó lesz valamire.

Tegnap este volt egy közönségtalálkozó-szerű összejövetel, egy tévésorozat (Bored to Death) íróival lehetett beszélgetni. Én nem ismertem a sorozatot, megnéztünk belőle egy epizódot, tetszett, elég vicces. Az meg nagyon jó, hogy a suliban az ilyen találkozókat nagyon komolyan veszik (ma Kevin Spacey jött, de órám volt, mint már írtam), és tényleg arra használják, hogy megtudjuk valamit arról, hogyan lehet bekerülni a körforgásba, hogy néz ki az, amikor az író előadja az ötletét, hogyan lesz egy novellából tévésorozat, stb. Teljesen meglepődtem, hogy a tévésorozatnál az író a király, aki fölötte áll a rendezőnek is, nem tudom, minden esetben-e, de itt az írónak mindenbe van beleszólása, hogy ki legyen a rendező, a színész, milyen ruhát hordjon, hogy nézzen ki a díszlet, meg ilyenek. Amikor már a szőnyeg színét és az írótól kérdezték, azon már röhögött, de azt leszámítva szinte mindenről ő dönt. Elmesélte, hányszor utasították vissza, mire ezt a sorozatot sikerült megkapnia, hány véletlen kellett hozzá, de megint arra jöttem rá, hogy New Yorkban márpedig történnek dolgok, és itt, ha az ember tud valamit, van valamije, írt, írni akar, vagy bármi mást csinálni, akkor vannak lehetőségei. Persze mindenki az HBO-nál akar dolgozni, ami nem csoda, ők csinálják a legjobb sorozatokat. Beszéltek arról is, hogy nem a pénzre kell koncentrálni, hanem arra, hogy az ember szórakoztatni akarja a közönséget, a pénz majd jön magától aztán. Én azért szeretem ezt a felfogást, mert otthon valahogy a fordítottja van, először a pénz, aztán az, hogy mit is vagyunk hajlandóak csinálni a pénzért, amit fizetnek. Persze ha az ember New Yorkban él, akkor mindegy is, hogy van-e pénze vagy nincs, amíg meg tudom venni a metrójegyet, a kaját, el tudok menni moziba, vagy sörözni a barátaimmal, addig totál nem érdekel, hogy nincs kocsim, sőt, gyakorlatilag semmim, ami otthon, de itt nincs, és az valahogy egyáltalán nem nyomasztó. Mikor vége volt a találkozónak, elkezdett havazni, és amikor New Yorkban esik a hó, akkor nagyon esik. Úgy volt, hogy nem lesz ma iskola, de lett. Mert amikor eláll, akkor viszont nagyon eláll, hetekre.

Ma reggel adaptáción a tévésorozat filmmé átdolgozását vettük. Legnagyobb mázlimra South Parkot néztünk. Két epizódot, plusz a filmet. Dolgozatot kell írnom szombatra (szombatra!!!) a South Parkból, ilyen élvezetes leckém talán még életemben nem volt, ez olyan, mintha az ember arról írna, "miért szeretem a fagyit." (vagy mint általánosban a "Mit csináltam a nyáron" fogalmazások. A South Park először is a legviccesebb sorozat, másodszor a belőle készült film pedig a legviccesebb film. Ahol életében először megmutatják Kenny arcát is, aki persze megint meghal. Össze kell gyűjtenem, kik a szereplők és mit akarnak a filmben. Ez ám nem olyan egyszerű kérdés, habár szeptember óta verik belém, de ugye az amcsiknál ez a kiindulópont, "mit akar a szereplőd", amire sose lehet az a válasz, hogy "boldogságot", "jó életet", "pénzt", stb, ezek mindig sokkal, sokkal egyszerűbbek, és nem is olyan könnyű őket meghatározni. Például döntsem el, mit akar Kenny. Jó kérdés, mi? Most persze belemásztak a fejembe a filmből a dalok, és ezen a hülye Itunes-on nem lehet őket megvenni, mert előállt a 22-es csapdája. A gépem Magyarországon volt regisztrálva, tehát csak ott vehetek, otthon viszont nincs Itunes bolt, de ha lenne se vagyok otthon. A cédéboltok pedig itt megszűntek, tehát ennyi a South Park cédémről.

Nemhogy a nevemet továbbra se tudják kiejteni, de most már leírva is fura dolgokat látok, voltam már Zolly és Zoly, az egyik lány közölte, hogy a nevem Disney-figurára emlékeztet, mitöbb ki is guglizta, hogy van-e ilyen nevű Disney-figura. Persze. Nyilván valami nagyfülű elefánt vagy ilyesmi, bár az már foglalt...Az írek szerint jósnőnév, az olasz szerint barbár harcosnév, ja, és az olasz barátom Dzólinak ejti persze, és minden mondatba beleteszi, mert az jó. Oké, legyek Dzóli. (Ja, most a Zolpan Var Konyr-t nem is említem) Szóval Dzóli beült a csoporttársaival egy kajáldába, ahol a hamburger közepesen semmilyen volt, a belső dizájn viszont határozottan gáz: kizárólag az étteremről lógtak újságcikkek a falon, éttermi kritikák és idézetek arról, hogy ők milyen jók. Ennek a funkcióját nem sikerült megértenem. Aki nem megy be oda, az nem látja az újságcikkeket, aki meg bemegy, annak hiába írják le  ezerszer, hogy náluk isteni a hamburger, ha egyszer annyira nem is, meg különben is, majd én eldöntöm. Vagy azt gondolták, hogy az ember leül hamburgert enni, ami olyan, amilyen, de ha felnéz evés közben a falra, és azt olvassa, hogy a város legjobb hamburgerét eszi, akkor rá fog jönni, hogy tényleg??? Van egy sushibár, amit nagyon szeretek, és azért járok vissza, mert jó, pedig sosem volt a falra kiírva, hogy "most eszed a legjobb sushit, ha nem tudnád". Én egyébként se hallgatok ezekre az éttermi kritikusokra. A színházi meg filmkritikusokra se mindig, na de ott azért mégiscsak van egy mércéje annak, hogy mi jó meg mi nem, de kajánál??? Tőlem megírhatja a Zagat, hogy a köménymagos kelbimbó hol a legjobb a városban, de mivel mindkettőt utálom, nem fogok elmenni oda.

Az már tuti, hogy a csoportommal peches vagyok. És most még udvarias sem akarok lenni, egyszerűen rossz ízlésűek, buták és tehetségtelenek, legalábbis az egyikük, a másikuk inkább ügyetlenke. Szemétség ilyet mondani. Pedig most már majdnem minden nap rájövök, hogy ha közösen kell velük dolgoznom, abból soha semmi jó nem sül ki, márpedig ezzel nem tudok vitatkozni, a két valamire való ember kibukott a csoportból, maradtak a lányok, akikben a minimális nyitottság sincs meg. Én például imádom a nálam okosabb emberek társaságát, mert szeretek tőlük tanulni, szeretem, hogy tudnak valamit, amit én nem, és szerintem az ember minél nyitottabb, annál jobban megérti, hogy egyrészt semmi sem fekete vagy fehér, másrészt hogy semmi sem egyszerű, és főleg, hogy semmi sem úgy van, ahogy gondoltam. Az összes eddigi tanárom, aki valamiért fontos volt, mindig valami újat mutatott, és szerettem megismerni ezt az újat. Kate óráján gyakorlatilag minden nap ér egy aztarohadtéletbetényleg érzés, de a tanárok helyett írhatnék könyveket vagy filmeket vagy színházat vagy bármit. Nem azokat a könyveket kell csak elolvasni, amit az ember elsőre megért, hanem azt is, amit nem, mert ott ki kell találni, hogy mi benne a jó. De a legnagyobb gáz, hogy ezek a lányok ennyi idő után sem lettek nyitottabbak, még mindig nem fogták fel, hogy minél több filmet néz az ember, annál több mindent ért meg róluk, következésképp jobban is ír. Ami órán folyik, az rémes. Én minden tehetséges embert szeretek, mert tőlük is lehet tanulni, sőt, csak ők inspirálnak, az ő véleményük számít, mert tudnak valamit, és ez látszik rajtuk. Mindig fel lehet őket ismerni, elég hamar. Azokat viszont, akik tehetségtelenek, de ezt nem tudják, és azt játsszák, hogy egészen kiválóak, na őket borzalmasan megvetem, ami nagyképűség, de belőlük hiányzik az, ami minden normális emberben megvan, vagyis a tévedés lehetőségének tudata. Magyarul az, hogy mi van, ha szar vagyok. Azt hiszem, erről már többször írtam, de szerintem alkotó ember nincs meg enélkül, és aki ezt sosem érzi, az sosem képes fejlődni, mert ha mindent mindig jól csinálsz, akkor hogyan lököd tovább magad a még jobb felé? Mielőtt ebbe még jobban belemennék, a lényeg annyi, hogy nehezen bírom őket, és csak attól félek, vajon a hamarosan elkészülő kisfilmembe vajon milyen szinten kell együtt dolgoznom velük? Azt hiszem, egyedül fogom csinálni, vagy megkérek valakit a másik csoportokból, hogy segítsen. De optimista leszek. Úgyis jól fog sikerülni a végén. Elvégre én vagyok Dzóli a barbár hős. Vagy Disney-karakter. Vagy valami.