Hogy miért pont a címerező tábor jut eszembe a suliról, azt nem tudom. Annak idején elmentem kukoricát címerezni, ez kicsit olyan, mint a dobozolás a Tótékban, csak állítólag van értelme. Az ember fél ötkor felkel, kimegy a mezőre, szedi a kukoricacímert, este bejön, alszik. Ha becsuktam a szemem, zöld kukoricaleveleket láttam magam előtt. És akkor azt hittem, sosem lehet megszokni. De megszoktam. Egy idő után magamtól ébredtem fel reggel fél ötkor. Jó, a májkrémkonzervet azt nem lehetett megszokni, de tekintve, hogy az étel volt és nem munka, rettentően örültünk neki. És életformává vált a kukoricásban menés, a kukoricaföld szélén ülés, a lajtos kocsiból való ivás, a májkrémnek örülés meg a röplabdázás.
A második héten - itt, a jelent New York Cityben - azt hittem, hulla fáradt leszek most már az év minden napján, nem bírom a feszített tempót, a sok leckét, az állandó készültséget. (A készültség fura dolog egy forgatókönyvíró esetében: mondj egy ötletet! Mondj egy ötletet! Ki a főszereplő? Mit akar? Mit akar az ellensége? Egyáltalán ki az?) Aztán tessék, kiderült, hogy az ötödik hét végére teljesen jól megszokom ezt a taposómalmot, és nem is vagyok olyan fáradt. Mármint fizikailag az vagyok, szellemileg nem. Amikor az embernek életformává válik az írás (úristen, átmosták az agyamat, máris!!!), akkor teljesen természetesnek veszi, hogy 9-től éjfélig az még plusz 3 hasznosan tölthető óra. Otthon már rég sztrájkolnék, hogy elég ebből, pizzázni akarok, sörözni akarok, moziba akarok menni, sétálni akarok, vagy bármit, csak ne dolgozzak - itt meg örömmel nyugtázom, hogy MÉG van három órám. És mivel az ember története a gyereke ténylegesen, írni olyan, mint játszani a gyerekkel. És komolyan. Ha a forgatókönyvet írom, az olyan, mint meghallgatni a gyereket, aki mondja, mondja, mondja a magáét. Aztán az ember kicsit elküldi homokozni, hintázni, satöbbi, de kialakul egy ilyen érdekes viszony - a durva az, hogy köztem és köztem. Totál skizó. Mert ez a történet nem létezik rajtam kívül, de mégis. Ez benne az érthetetlen.
Amikor elkezdtem írni, még nem tudtam, hogy a gengsztereknek létezik egy nyelve, amiben minden törvénybe ütköző szót annak a kezdőbetűjével rövidítenek. Ezt a karakter akarta. A szereplő utálja a kelbimbót. De hát én utálom a kelbimbót! Akkor most ki? ő vagy én? Nem tudnám utáltatni vele a gesztenyét, mert én szeretem a gesztenyét, tehát nyilvánvalóan a kedvenc szereplőm szereti a gesztenyét szintén. Na, ez a másik bajom. Ki a kedvenc szereplőm? Van egy főszereplőm, elvileg ő. és akkor kiderül, hogy egyelőre jobban szeretem a másikat, sőt, a harmadikat is. Na de akkor meg kell szeretnem a főszereplőt is, mert ha én nem szeretem, a közönség se fogja. Az az érzésem, hogy még nem jött el az ő ideje. Megint a skizofrénia. Neki nincsen ideje, időm csak nekem van. És azért olyan a történetet írni, mint a gyereket hallgatni, mert egész konkrétan mondanak magukról olyasmiket, amiket én nem tudtam. Állati érdekes. Alíz csodaországban vagyok.
Tegnap este elkészültem az első felvonással. Ma fel kellett olvasni. Ezt a részt nagyon szeretem, szerepet osztottam a csoporttársaim között, ők olvastak, én hallgattam. Aztán jönnek a véleményezések. Mi működik, mi nem. Jól sikerült. Kiderült, hogy a tanár szerint van struktúrája, meg vicces, meg jó a dialógus, és ami a legfontosabb: kíváncsi a folytatásra. Hozzá kell tennem, a csoporttársaim istenien olvastak, nagyon tetszett. Olyan szép kritikát kaptam, hogy kívülről meg akarom tanulni. Tulajdonképpen jól feladtam magamnak a leckét, mert legközelebbre most már muszáj lesz jót írnom. mert most már elvárják. A vígjátékírásnak szerintem majdnem egyetlen mércéje van: a nevetés. Ha nevetnek, jó, ha nem nevetnek, nem jó. Az ember azért ír vígjátékot, hogy mások nevessenek. És nevettek. Pedig esküszöm, úgy írok, mint egy hippi, minden poén újabb állat a Noé bárkáján, jöjjön, aki jönni akar. Nagyon félelmetes érzés. Amikor az ember viccet mond, mármint nem viccet mesél, hanem viccelődik, akkor tudja, hogy vicces lesz, mert úgy építi fel. Tudja előre a poént. De amikor filmben akar vicces lenni, az totál kétesélyes, vagy bejön, vagy nem. Ott előre le van írva, a fejemben vicces, a másik meg el sem mosolyodik. Az előre kitalált, megszerkeztett poén az nagyon-nagyon necces vállalkozás. Mert ha nem jön be, akkor én vagyok a rossz ripacs. Ha bejön, akkor Woody Allen.
Ma még bejött. Ha legközelebb nem jön be, megyek vissza a kukoricásba. Ott legalább nem látta soha senki, hogy milyen béna vagyok...
No comments:
Post a Comment