Kísérlet halakkal

Amerikában (legalábbis itt) mindenki elképesztően elfoglalt (kivéve a bácsi, aki minden áldott délelőtt a Csaucsau kutyájával ül az aulában, illetve a kutya fekszik, ő meg ül és beszélget), soha senki nem ér rá, és mindenki dolgozik. Egyik reggel a hallban ültem, vártam, hogy kezdődjön az olvasópróba, a következő kép ismétlődik ilyenkor: Jön egy liftnyi ember, kiskosztümben, öltönyben (a héten még 29 fok volt tartósan), nagyon sietnek, telefonálnak, még gyorsan odaszaladnak a pulthoz almáért, banánért, mintha mindenkinek az élete múlna azon, hogy jusson banán (mert ez jár a lakóknak ingyen, kis figyelmesség az egyébként rettenetesen tapló ház részéről), ebben pl. olyanok, mint mi. Kivéve a kutyás bácsit (annyira nem bácsi, csak minek hívjam? Pasas? Azt a szót csak fordításban használom.), ő csak ül és beszélget. A többiek sietnek. Ezt egyébként már tavaly is tapasztaltam, az emberek 10-12 órákat dolgoznak minimum. Erre persze mondhatnánk (mondhatnók, ahogy régen volt a könyvekben, amit már kiskoromban nevetségesnek tartottam, ha egy könyvben túl gyakran fordult elő, letettem), hogy "igen, azért a fizetésért én is dolgoznék sokat", csakhogy nem így van. Egy amerikai akkor is sokat dolgozik, ha nem fizetik meg, márpedig itt sem fizetnek meg mindenkit. Ők magát a munkát tartják fontosnak, úgyismint pl az előrejutás eszközét. Azért vicces nézni ezeket a rettentően siető, fontos New York-iakat. Van egy nagyon komoly, fontoskodó arcuk, de amikor meglátják az ingyenbanánt, szélesen vigyorognak a portásra, aztán vesznek kettőt, biztos, ami biztos.

Szóval azért ültem az aulában, mert a mi házunkban tartották az olvasópróbát. A filmről beszélek, amiben idő közben asszisztens lettem, art department maradt, megjegyzem, örülök. Majd elmondom, miért. Ahhoz képest, hogy nem vagyok itteni, ebben a filmben eddig egész sok mindent oldottam meg én. Szereztem pl. grafikus designert. Szakácsot. Próbatermet. A házunkban ugyanis a konferenciatermet ingyen megkaphatom. 2 órára. Tíz fő fér el a teremben kényelmesen. Nekünk 4 óra kellett, 30 főre. A portás kerek-perec közölte, egy lakásnak egyszerre két óra jár, punktum, ne is vitatkozzak. Persze szék sem volt annyi, mint kellett volna. Elvileg a produkciós asszisztens reggel nyolcra odaszállítatott VOLNA még 20 széket, de kiderült, nincs. Tisztára a Pinceszínházban éreztem magam megint. Semmi sincs megoldva időre, ellenben hamarosan érkezik 25 ember, akit le kell ültetni. Semmi gond, elkezdtük a székek szisztematikus lopkodását és terembe való becsempészését. Mondtam az asszisztensnek, ne izguljon, a szüleim Wartburgban csempészték a korcsolyát Csehszlovákiából, ez a véremben van. (Mégpedig úgy, hogy csináltak egy dupla feneket a csomagtartónak, az alá került be a korcsolya, amit a húgom és én kaptunk, most hirtelen nem is tudom, miért is nem lehetett korcsolyát behozni). Minden asztaltól bevittem kettőt, aki nagyon le akar ülni a hallban, az le tud. Lehoztam a saját gurulósomat is, meg még kettő bárszéket (itthon csak bárszékünk van). A hallban ülő csaucsau bácsi segített ki minket, akiről kiderült, hogy a CBS televízó executive producere. Hoppá. Ezentúl mindig leülök mellé majd egy kicsit ismerkedni. A székhelyzet megoldódott, a portás csak egyszer jött fel rászólni az emberekre, hogy ne üljenek a bútorra. Ezt kamerán látta. Döbbenet. A forgatókönyv pedig nagyon jó. Vicces. Olvastam ugyan, de így életre keltve (egyelőre csak hangban) egész más volt. Kifejezetten szórakoztató.

Délután indultunk Long Islandre, a főszereplő házába, ahol a jelenetek egy részét forgatjuk majd. Amikor az ember eljön Amerikába, azt hiszi, A) Zsebébe van egy forgatókönyv, meghódítja Hollywoodot, oszt csókolom: induljon is haza. B) Elvégez egy iskolát, majd a zsebében lévő három forgatókönyvvel VALAMIT meghódít, méghozzá rövid időn belül: induljon haza. Azt semmiképp sem gondolja, hogy szobát fog festeni egy független filmben, úgyismint díszletes-kellékes. Ez volt ugyanis az első lépés (közvetlenül a medence és a kanapé-hajkurászás után), amit meg kellett tenni, minthogy stúdió nincs. Egy biztos: megtanultam szobát festeni. (Anyám második reakciója, közvetlenül az "Úristen, kisfiam, azt nem tudsz!" után ez volt: "akkor ugye most ha hazajössz, nálam is kifested a lakást?" Hát hogyne. Persze.) összesen nyolc helyiséget festettünk ki a főnökömmel (a Produkciós Designerrel) 8 különböző színűre, és azon gondolkoztam, vajon szobafestés közben hogyan válik az ember nácivá. Mert én maximum a szigszalag-ragasztást utáltam meg, bár ha belegondolok, azt se, mert amikor le kellett szedni a szigszalagot, felfedeztem a szigszalag-szobrászatot. Mellékelt fotó a fészbukon. Meg is kérdezte egy producer lány, tán szobrász volnék-e, mondtam, nem. Egy másodpercig bennem volt, hogy azt hazudjam, igen, de akkor elég kínos lett volna, ha ezek után munkát ajánl egy filmben szobrászként. Felfedeztem még a festéshez használatos cipőket is, valamint kísérletet végeztem akváriumi halakkal, és megállapítottam, hogy kevés olyan hülye állat van, mint az akváriumi hal. Akárhányszor a kellékpisztollyal fenyegettem őket, az egyik mindig megijedt, a másik sose. Az ijedős tulajdonképpen hülyébb, mint a csiga, aki egy idő után rájön, hogy nem akarjuk bántani, csak bökdössük a szemét. És nem húzza vissza. Na, a halak csak bámulnak. Elsütni nem mertem a pisztolyt, mert amilyen szerencsém van, tuti, szétlőttem volna az akváriumot, márpedig erre az utóbbi hetek tanúsága alapján komoly esélyem volt, és kevés kínosabb dolgot tudok elképzelni, mint egy színész-producer házában friss festés után megsemmisíteni a filmben egyébként játszó akváriumot, és kinyírni a filmben egyébként játszó ostoba halait. A ház amúgy nagyon szép lett, Karácsonykor igyekszem nem felhozni a témát anyám előtt. A három nap alatt eléggé elfáradtam, annyira, hogy hazafelé majdnem 34 vonatjegyet vettem, mert nem jól olvastam a kérdést. Az automata megkérdezte, hány jegyet szeretnék, és alatta mindjárt ott volt, 15-64-ig ennyi és ennyi. Rögtön be is pötyögtem, 34. Nem értettem ugyan, mit érdekli ez a gépet, de gondoltam, valami statisztikát csinál a rendszer az utazókról. Kedves kollegám segített ki. Hazaértem 29 fokból a 20-ba. Nem is vagyok fáradt. Holnap pedig lemegyek beszélgetni a kutyás bácsival. Mit ad Isten, véletlenül nálam lesz a tévésorozatom forgatókönyve.

Balesetek

Van az a közhely, hogy a balesetek legnagyobb része a konyhában éri az embert. Ja nem, ez így nem jó. A legtöbb baleset a konyhában történik. Ez speciel hazugság, engem például egy ámokfutó riksás ütött el majdnem, a zebrán, zöldnél (illetve fehérnél, mert a jelzőlámpa amikor zöld, akkor fehér, vagyis a fehér az új zöld), meg még rám is csöngetett, hogy ugyan álljak már odébb az útjából - de ez csak egy majdnem baleset, mert végül is megúsztam. Az utóbbi időben azonban mintha rám járna a rúd, például hogy lehet kezet elvágni a sütőpapír-eltépő recével, rejtély. Ha már a sütőpapírnál tartunk: a sütőpapírt azért szereztem be, mert a lakótársam hiper-modern tepsijét a felismerhetetlenségig sikerült elmosogatnom, esküszöm, én csak súroltam, de jött vele az anyag, ő már nem szól semmit, csak tüntetőleg nem használja a tepsit, én meg a teflon réteget helyettesítem a sütőpapírral, meg az olajat, de mint kiderült, nem kompatibilisek. Emiatt már kétszer bekapcsolt a tűzjelző a lakásban, amit nem értek, a papír ugyanis nem égett, valami biztosan, de a papír nem (más se hiányzik, minthogy kijöjjön a tűzoltóság, ebben a városban ugyanis akkor is nyolcvan tűzoltóautó vonul ki, ha macskát kell leszedni a fáról, és mindenképp szirénáznak, leginkább hogy pánikot keltsenek, és ne lehessen tőlük dolgozni vagy tévét nézni), szóval megszólalt a hiperérzékeny riasztó, de hát miatta nem fogom nyersen megenni a csirkecombot, szóljon. De ez megint nem baleset, ez a túlbiztosított amerikai mindennapi élet, meg egy béna sütő. Na, a vizesballon eldobása a munkahelyen az már egy más történet volt, egy kellemes csütörtöki délutánon szerettem volna megmutatni, mennyire odatartozom, ki tudom én cserélni egyedül is a vizesballon, plusz a konditeremben ennél jóval nagyobb súlyokat emelgetek, bár azokat nem kell megfordítani, és minimális vízkifolyás mellett egy viszonylag kis tartályba belepasszírozni, na ezzel kezdődött a baj. Kicsit elvétettem a megfordítási és berakási sebességet, plusz a vízzel teli ballon nehéz, az eredmény egy kisebb tó keltkezése a konyhában, de persze a becsapódás kis lukat ütött a műanyagon, így a helyes behelyezéskor SEM állt el a szivárgás, még szerencse, hogy túl sokan nem látták. Felmosóvödröt gurítani fapofával egy tévés produkciós irodán végig, mintha legalábbis dokumentumos dossziékat cipelnék, na az művészet. Bár amióta tudtam, hogy előbb-utóbb innen elmegyek, annyira nem is zavart az egész. A hetek és főleg az órák unalmasan teltek, újabban interjúkat írtam le szóról szóra egy dokumentumba, szerencsére ezek most vízi vidámparkokról szóltak, meg hoteltesztelőkről, de nyolc órákat töltöttem el ezzel a rendkívüli szellemi munkával. Egyre jobban igazolva láttam, hogy jobb lesz nekem az új munka.

Ami hamarabb jött, mint sejtettem. Úgy terveztem, a gyakornokságot csinálom még kb október eleje-közepéig, majd jön a film, akkor felállok és eljövök. Ehhez képest következő hétfőn kellett találkoznom az új producerrel. Nem annyira voltam elkészülve a felmondásra, pláne, hogy életemben nem mondtam még fel, ki még soha nem rúgtak, minden munkahelyemről azért jöttem el, mert lett másik, csak a legelső szűnt meg, egy szinkronstúdió. Ahogy nem volt még állásinterjúm se, felmondás terén sem voltam gyakorlott. Gyorsan közöltem a főnökömmel, hogy hétfőtől nem vagyok, gondolatban hozzátettem, írassátok át mással az interjúkat, majd mikor megkérdezték, milyen munkát kaptam, kicsit meglepődtek. Az utolsó két napot nagyon élveztem. Az emberek egyébként kedvesebbnek is tűntek, már egymás között, nem velem, ez a gyakornokság, megmondom őszintén, nem volt a kedvencem, és nem sajnáltam ott hagyni. Főleg miután hétfőn megismerkedtem a film producerével és egy-két leendő kollegámmal. Csak abból tudok kiindulni, amit otthon látok az ordítozó producerekből, most nem írom le, hogy viselkednek, de nem úgy, mint az amerikaiak (még ha a nő svájci is). Higgadt, kimért és nyugodt volt, amellett kedves és határozott (mint Mary Poppins, "én kedves vagyok, de roppant határozott") Nem csak független filmekben dolgozott, hanem nagy produkciókban is, és milyen meglepő, elmondta, hogy aki egyszer megszeret velünk dolgozni, az továbbra is velünk akarja majd folytatni a munkát, hát mi másért lennék itt...(ez nem teljesen igaz, magáért a filmért vagyok itt, mert meg akarom tanulni, szeretem a rendezőt, és bíznak bennem, amit otthon még sosem tapasztaltam. Már sokszor említettem, hogy a színházzal rendszeresen jártunk vidékre, művészeti titkárként pedig az ember nem igazán érzi feladatának, hogy megvegye a kefírt, amit Pogány művésznő majd megiszik az előadásban, de kis színház, kevés ember, és hát végül is miért ne, a fiúk beépítik azt a bazi nagy díszletet (néha hozzászögelik a sublódot a díszletfalhoz, ezért amikor a színész az előadás egy pontján azt előrerángatja, meglepődve tapasztalja, hogy jön vele az egész fal, de ez most nem tartozik ide), szóval utazik a Pedig én jó anya voltam Gyulára, Zoli és a súgó (velük mindig nagyon vicces volt az utazás) megérkezik a kész díszletbe (egyszer megvacsoráztunk a darabbeli asztalnál, ilyet szigorúan tilos, de hát Komáromban ezzel ugyan ki foglalkozik...), kicsit ellenőrzi a kellékeket, lemegy az előadás, aztán irány haza. Ki hitte volna, hogy ezt egyszer én még tapasztalatként tudom felhasználni, igen jelentőségteljesen magyaráztam a producernek, hogy mit nekem kellékezés, vidékre turnéztam óriás produkciókkal, ahol mindent nekem kellett ellenőrizni, satöbbi satöbbi.

A jó benyomás megvolt, és most először hasznát is éreztem annak, hogy rendeztem már filmet életemben, meg is kérdeztem, oké, ha a filmben leverik a születésnapi tortát a földre, akkor ugyanazt a tortát hányszor kell megvenni? (Hehehe, ugye nem véletlenül költöttem anno 12 dollárt női magazinra, én is háromszor vettem fel a plakátletépős jelenetet). Ezek pl. azok a kérdések, amiket majd mind előre el kell dönteni, mindenesetre örültem, hogy máris hozzáértőnek tűntem. Kaptunk egy listát arról, mit csinál a produkciós asszisztens, ami én ugyan nem leszek, de azért én is kaptam, persze a Walkie Talkie volt az első fejezete, ami nekem sajnos nem lesz, de a leírás tartalmazta pl a minden tisztességes Amerikai filmben és a 24-ben is rendszeresen hallható "What's your 20", "What's your ETA", "Roger, Copy that" kifejezéseket, döbbenet, hogy ilyeneket fogok használni, de ha másképp nem, elkérem majd egy asszisztens walkie talkie-ját, hogy ezeket bemondhassam. Ja, az utolsó (eddig) baleset a producerrel való találkozás előtt történt, amikor is a nadrágomat akartam kivasalni, mert jó, hogy filmes meló, lehet érkezni levágott farmerban is nyugodtan, de azért mégis. Na, a vasaló eközben szépen eldőlt, és csak az égett gumiszagra kaptam fel a fejem (asszem, fészbukoztam épp, egyszer ez okozza majd a halálomat...). A vasaló ráesett a telefontöltőmre, és asszem, a legeslegutolsó pillanatban szedtem le róla, mielőtt még szétégeti az egészet. Kicsit áldozatul esett ennek a fényképezőm pántja is, azt jobban sajnálom, mint a telót, de nem szakadt el. Viszont vasaljon ki valaki egy fehér nadrágot olyan vasalóval, amin csendesen olvadozik a gumi. Vagy: szedje le BÁRMIVEL a megolvadt gumit egy forró vasalóról. Egyik jobb mint a másik.

Sokat dolgozom, főleg mert a munkámat a munkám miatt nem tudom majd csinálni, ezért előre gyártom az epizódokat. A tévésorozatom közben elkészült, szerintem nagyon jó lett, most már csak el kéne adom, előtte pedig egy anyanyelvűvel elolvastatni és kijavíttatni. Szokták tőlem kérdezni, nem félek-e másnak odaadni a munkámat, hátha az illető lenyúlja az ötletemet. Nem félek. Mindenki a saját ötletébe szerelmes. Ez olyan, mint a más gyereke. Aranyos, meg kedves, meg szépen eszik, meg jaj de cuki, hogy ezt meg a szót tudja, nagyon okos, de senki nem vinné haza a másik gyerekét. És mindenki szerint a sajátja a legszebb, legokosabb, legédesebb. Ez így van a forgatókönyvekkel is. Szívesen elolvasom a másét, kritizálom is, elmondom a véleményem, de lenyúlni? Aaaaaaaggghhh. Soha. Egyik sem tetszik annyira, mint a sajátom. (Az egy dolog, hogy lopunk egymástól, ötleteket, motívumokat, bármit, de sztorikat? Nem lopunk gyereket, nem lopunk sztorit). Szóval a tévésorozat kész, sőt, kitaláltam már a negyedik szezonját is. Egyébként pedig Mad Ment nézek, rájöttem, ez a legjobb sorozat (dráma mármint), és megnéztem a Drive! c. filmet is, ami elég jó volt, pláne, hogy a Mad Men egyik főszereplője is szerepelt benne, igaz, hogy szegény Joanie-nak szétlőtték az agyát, de azért a film jó. Produkciós designer szemmel is nézem már a Mad Ment, ugyanis az valami egészen kiváló benne. Ugyan soha nem tanultam, de majd megcsinálom ezt is, mint minden mást az életemben. Vizesballon közelébe pedig csak inni megyek.

Álláshalmozó

Kinéztem az előbb az ablakon. Lassan kész az új WTC, vagyis a Liberty torony, szeptember 11. emlékére most épp kék-fehér pirossal világították ki. Ráadásul a fénycsóvát megint fellőtték az égig. Az amerikaiak nagy toronykivilágítók, az Empire State Building is mindig más színű, kedvencem, amikor Szent Patrik napokor az írek tiszteletére narancssárga-fehér-zöld lett. Hogy a japán földrengés alkalmával miért megint ugyanezt a színhombimációt használták, nem tudom, kötve hiszem, hogy éppen piros kört ne tudnának odanyomni az Empire-re. Amióta a dokumentumfilmes cégnél dolgozom, meg kellett néznem két filmet is Amerika születéséről, az egyik többek között a felhőkarcolók építéséről szólt. Elég érdekes filmek ezek, kivéve, hogy az amcsik képtelenek megszabadulni a "ha egy hős ezerszer elbukik, ezeregyedszer is feláll" szemlélettől, az is igaz, hogy tán ezért tartanak itt. Na, ezek a filmek részben mind ilyenek. Van bennük egy visszatérő motívum, vele pedig egy mondat, "ám egy ember átformálta Amerika képét". "Ám egy ember mindent kockára tett a sikerért". Komolyan, akármiről volt szó, itt minden "egy embernek" köszönhető, a szemétszedés, az acélgyártás, az autógyártás, az olajfúrás. Ám egy ember elvezette a vizet Los Angelesbe. Ám egy ember rájött, hogy hogyan kell összerakni a szabadságszobrot. Az például elég jó volt, a Szabadságszobor ugyanis darabokban jött, mint egy puzzle, esküszöm, a sziklás partra voltak a dobozok kidobálva, egy fej, egy láb, egy kéz, egy könyv, rakja össze ki, ahogy akarja. Mert ugye a franciák ajándéka volt, nem itt csinálták. A fej pedig a szobrász anyukájáról volt mintázva. Belegondoltam, milyen lenne, ha mondjuk az én anyámról mintázták volna, az egész kicsit alacsonyabb lenne meg kerekebb. Na szóval, aki a bejáratnál fogad minket, az egy francia mama. Vicces. Eredetileg több állam is versengett érte, a New Yorkiak úgy dobták rá össze a lóvét. Mondjuk szerintem jó, hogy nem mondjuk Kansas Citybe került, vagy Nevadába vagy Idahóba, nem látogatná a franc se. Egy ember. Ez a visszatérő amerikai motívum. Egy ember rájött, hogy kerek klotyópapírt kell gyártani, és ez megváltoztatta Amerika képét. Az egy bájos adalék volt, hogy a felhőkarcólóépítők esetében 5 munkásból kettő lezuhant, azért ez az arány lehetett volna mondjuk százból egy, így meg azért elég sokat kellett felvenni, százból negyven.

Mostanában arab terroristákról keresek felvételeket, a munka nagyjából nem változott, néha más feladatot kapok, de van, hogy nyolc órát töltök a gépem előtt keresve a felvételt, amin egy kubai csávó lelő egy amerikai gépet kubai területen, és állítólag erről, már hogy bemérte és most lelövi, előtte beszámol a cébérádióján, és ez a felvétel persze valahol megvan. Hát nincs meg. Kétlem, hogy a nemzetbiztonsági hivatal feltenné a jutyúbra, na mondjuk nem is ott kell keresnem. Anélkül, hogy részleteket elárulnék, mert hogy nem szabad. Csalódtam az amerikai dokumentumfilmgyártásban. Ugye ha egy dokumentumfilm egyik része hazudik, akkor miért feltételeznénk, hogy maga a tényanyag igaz. És amikor egy gyilkossági ügy kapcsán az ember azt látja a felvételen, hogy a megszólaló rendőr tán nem is egészen rendőr, mert az előbb látta a szomszéd szobában dolgozni, akkor kicsit meglepődik. Ennél többet nem is mondok. Nem én voltam. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Zoli vagyok, a gyakornok. A borzalmas és kiejthetetlen nevem eggyel kevésbé idegesítő változata, amikor valaki megérti, hogy a Zoli meg a Zoltán kábé olyan, mint itt a Ben meg a Benjamin, Michael meg Mike, felfogja, hogy hasonlóság van a kettő között, és csinál belőle Zolty-t. Ez, ha úgy vesszük, aranyos. Ha meg úgy vesszük, hogy anyámat 13 éven át szoktattam le róla, akkor nem aranyos. Mindegy, van, akinek elnézem. Kate-nek például. Aki úgy jön a képbe, hogy váratlanul, munka alatt felhívott, hogy lenne egy meló, ráérnék-e. Mondtam, persze, miről van szó. Játékfilm. A telefonban nem igen értettem, lent az utcán, ebédszünetben, hogy ki is rendezi, meg mi ez, meg mit is kéne csinálnom, de aztán tisztázódott minden. Elkérte az önéletrajzomat, amit továbbított két producernek. Másnap üzentek, hogy akkor kéne találkoznunk. Úgy látszik, Amerikában kivétel nélkül minden megbeszélést egy Starbucksban folytatnak le, avagy az kellően nem hivatalos ahhoz, hogy adott esetben még ki lehessen szállni belőle, de közben meg olyan amerikaian mindennapi, de hát filmről mégsem lehet a mekiben vagy a kentáki frájd csikenben értekezni. Legyen a Starbucks. Az utóbbi időben voltak nehéz hetek, főleg, amíg az állásom össze nem jött, elég csalódott voltam, hogy hiába a hosszú önéletrajzom, hiába az olasz film, amit a suli alaltt kezdtem csinálni, hiába az ötszázon felüli sorozat és filmfordítás, a 250 körüli barátokköztepizód, nem itt születtem, nem kellek. Na, ez mára megváltozott. Felkértek, hogy dolgozzam egy filmben, amit októberben forgatnak, a rendező Kate, az író nem, a forgatási helyszín Long Island, a pozíciók közül választhatok. Egyetlen gondolat ugrott be: He? You mean eldönthetem, mihez van kedvem? Jó. Fel volt kínálva a scriptes. Az nem akartam lenni, mert ahhoz a forgatás teljes időtartama előtt a kamera mellett kell ülni, és olyan alaposan és sok mindent jegyzetelni azt képtelen vagyok én, aki akkor is itthon hagyom a postát, ha lerakom az ajtó elé a földre, hogy mindenképp elvigyem. (Azt hiszem, így került az Aranypolgár véletlenül a kukába, csoda, hogy még ezek után reménykedem filmes karrierben). Volt még valami más is, amire nem emlékszem, mert elég adminisztratív feladat lett volna, azt meg szintén nem szeretném, biztosan egészséges, ha valaki, aki írással foglalkozik, utál írni. Viszont nem akartam háttérmunkát se végezni, mármint ülni egy irodában és írni a diszpót, így lettem végül az Art Department vezetője.

Merthogy ugye mindenre igent mondok, szerintem kicsit hülyének is néztek, mert ugye akármit kéreztek, először azt válaszoltam, hogy persze szívesen, de aztán belül kiabáltak, hogy szkriptes az nem, szkiptes az nem, ezért gyorsan válaszottam egy jobbat. Nekem kell életszerűvé tenni majd a díszletet, nekem kell beszerezni és legyárttatni azt, ami szükséges. Mivel egy házat bérelnek ki, nem stúdióban fogunk forgatni (és ha nem mondtam volna: ott hagyom a gyakornoki állásomat, pedig régi álláshalmozó vagyok, otthon is mindig volt legalább három-négy, de ezt most nyugodt szívvel...), ezért nem nulláról kell felépítenem díszletet, hanem csak hozzáadogatni, amit kell. Van az az érzés, amikor az ember vadidegen (meg egy már ismerős) emberek társaságában azt érzi, hogy most végre azt fogja csinálni, amit szeretne, mindenki ráhangolódik a másikra, szóval amikor az ember úgy érzi, hogy a helyén van. A találkozóig volt bennem kétség. Leginkább azért, hogy az ember otthagy-e egy frissen megszerzett gyakornoki állást, amikor már kezdi megismerni és megszokni (megszeretni azt nem) a kollegákat, és úgy-ahogy jól érzi magát - szóval mindezt eldobja-e valamiért, ami után nem biztos, hogy történik majd bármi is. Na, a találkozó után erről nem maradt kétségem. Jókedvű volt, laza de komoly, olyan emberekkel, akik hisznek abban, amit csinálnak, a filmet rangos fesztiválokra fogják nevezni, és több tervük is van a jövőre nézve. Mivel dolgoztam szappanoperában (dolgozom), valamiért azt hiszik rólam, érteni is fogok a berendezéshez, mert már láttam ilyet. Hogy Sopranos-t és Gilmore Girls-t fordítottam, az meg azért jó, mert a stílus hasonló a filméhez, gondolom, inkább a Sopranoséhoz, mert azért a Gilmore nem pont az a műfaj. Megkérdezték, ha ennyit írtam, miért pont az art department érdekel. Na, mi erre a legokosabb válasz? Minél több helyen kipróbálom magam, annál jobban átlátom majd az egészet. Kérdezték, nem ijedek-e meg attól, hogy a vezetője legyek a berendezésnek. Majdnem felröhögtem, aki Budapesten irányítani tud egy színházat, az mindent tud. Aki egyeztetett már életében színészeket, az többé nem ijed meg feladattól. Szolidan csak annyit válaszoltam, menni fog. Ja, és ha minden jól megy, a statisztákat is rám fogja bízni a rendezőnő, aki úgy beszélt rólam, hogy nem is merem visszaidézni. Azt mondta, milyen nagy dolog, hogy otthagytam a hazámat, hogy itt kezdjek mindent elölről. Mondtam neki, igen, ezt pl ő tanította az órán, amikor a hero's journey-t vettük. Megállapodtunk, hogy viszem a forgatásra az órai jegyzeteimet, hátha kell majd valamire. Egy ember, aki eljött.

Egy év

Pontosan 1 éve, szeptember 1-én érkeztem. Utálom a kezdeteket. Utálok új helyen lenni, csak akkor szeretek meg mindent, amikor kicsit már ismerős, és ismerem az embereket, akkor viszont nagyon megszeretem, és általában én utálom a legjobban, ha valaminek vége. Nem akarok összefoglalót tartani, aki olvasta a blogot rendszeresen, az úgyis tudja, miket és kiket szerettem a legjobban, kiket és miért nem szerettem. Egyvalamit megfigyeltem már eddig: mindig azokról derül ki, hogy legjobb fejek, akik eleinte nem szimpatikusak. Nagyon-nagyon sok barátom van, aki elsőre rém ellenszenves volt. Nem csak itt, máshol is. Elvileg az lenne a legjobb, ami történt, hogy írtam egy filmet, igazit, igazi moziba, de nem ez a legjobb dolog. (Most már valójában szeretnék soha többé hozzá nem nyúlni, ha egyszer tényleg lesz belőle film, mindenki meg fogja érteni, miért). De összességében ez volt életem legjobb döntése, kijönni ide. Egy év elteltével egy tévés produkciós irodának dolgozom, pontosan egy hete.

Az első munkanapom filmbe illően rémes volt. Kezdve azzal, hogy úgyis mint író, nem vittem magammal tollat. Tehát a lehető legelső percben lebődtem, amikor is a szerződésemet alá kellett írnom. Már hosszas turkálás után rájöttem, hogy nincs nálam toll, a keresgélés már csak időhúzás volt ahhoz, hogy felvegyem a lehető legflegmább arcomat, és megkérdezzem a főnökömet, ugyan nem-e tudna-e adni egyet, de mondjuk úgy, mint amikor valaki a sót kéri el az asztalról. Rettenetes feladattal kellett kezdenem. Beültettek egy számítógép elé, ahol is le kellett írnom egy interjú szövegét hallás után. Hogy egyszerűbb legyen a helyzet, az interjú mobiltelefonokról, azon belül is a kormánytagok, az elnök és a Jack Bauer-félék által használt biztonságos telefonokról, amiről ugye a Jack Bauer mindig lihegve és suttogva kérdezi meg, azon beszélnek-e. Nagy kedvenceim a műszaki szövegek, úgy magyarul mint angolul. Sebaj, leültem a gép elé, elkezdtem megérteni a szöveget. Az amerikaikat sokszor akkor is nehéz megérteni, ha egy üveg vizet kérnek, a Bottle of water ugyanis rendszerint összemosódik egy röpke "badovada" gyakorlatilag artikulálatlan hangsorrá, de azt az ember a szituációból kitalálja. Na de ezt az értelmezhetetlen katyvaszt, amit magyarul se szoktam megérteni? Láttam magam kirúgva első munkanapom alkalmával, haza akartam menni, mit keresek én itt, ha még egy hülye szöveget sem tudok megérteni. Jó, szavakról beszélünk, nem egész mondatokról, de azért a maximalizmusomnak adtam egy pofont. Vagy a feladat adott egy pofont. Szerencsére utána elküldtek valamiért a városba, ezalatt kicsit kipihentem magam. Biztos voltam benne, hogy nem maradok sokáig. Hullafáradtan értem haza, abban a legrosszabb időben, amikor otthon senkit nem hívhatok már fel, hogy kicsit beszélgessen velem, mert már mindenki elment aludni, itt meg vagy a neten találom a barátaimat, vagy nem. (A net egyenlő a fészbukkal, az lett a második otthonom).

Hát nem rúgtak ki. Sőt. Több feladatot kaptam. Ma már kicsit nyugodtabban mentem be dolgozni, kiderült, hogy archív anyagokat kell egész nap keresnem egy filmhez, ami a nemzetbiztonsági hivatalról szól. Ha belejövök, hogy ezt hogy is kell, elég érdekes munka lesz, ráadásul két emberem, vagyis "főnököm", akiknek dolgozom, kijelentették, hogy mostantól senki nem ugraszthat engem semmiért, én az ő emberük vagyok, a többiek felejtsenek el. A kollegák szimpatikusak. Szeretem ezt az amerikai munkamorált, sokat dolgoznak, de amit csinálnak, az nagyon jó. Az ebédszünet pl. nem olyan, mint otthon. Otthon az ebédszünet kávézás nélkül egy óra, kávézással együtt kettő, de amikor dramaturg voltam a szeressmostban, ott ezt tökélyre fejlesztettük az egyik legjobb barátnőmmel, Marcsival, akivel azt hiszem, nettó 6 órát biztosan a büfé különböző székein és foteljain töltöttük el óriás bögre kávék és teák társaságában, érdekes módon mindig volt miről beszélni, pedig ezt heti ötször megcsináltuk. Aztán hazavittem a munkámat és két óra alatt végeztem azzal, amit bent nem tudtam befejezni, mert valaki mindig dumált. Na, itt nem így van. Itt viszonylag csöndben ülnek a kollegák, csak munkaügyben telefonálgatnak, az ebédet pedig bedobják munka közben. Az ebédekre ki kell találnom valamit, ugyanis ha van olyasmi, amit gyűlölök, az a szendvics ebéd. Amikor csak azt lehet rendelni, mert épp olyan nap van. Nem feltételezem, hogy rántott hús lenne hasábkrumplival, de ezek a rémes rendelős kaják már a suli alatt is megviseltek. Viszont nem árt megszoknom az amcsi munkatempót, hiszen legalább egy évig ez lesz a sorsom. Hogy írni mikor lesz időm, passz. Hétvégén. Kénytelen leszek, mert a tévésorozatomat most már be akarom adni, novemberig mindenképp.

A csoporttársaimmal rendszeresen találkozom, ami nagyon jó, de erről már írtam. A múlt hétvégét az Irén-hisztéria határozta meg. A polgármester előre bejelentette, hogy ez lesz az évszázad katasztrófája, metró lezárva, buszok nem mennek, az élet megbénul. Az amerikaiak, amennyire imádnak pánikolni, lerabolták a boltokat. Én ilyet még nem láttam. Jellemző módon ezek fogytak a leginkább: csipsz, sör, keksz, süti, hús. Szerintem mindenki lesütött otthon egy tonna pattogatott kukoricát, oszt kiültek az ablakba várni Irént. Nagy izgalom az utcákon, délben elkezdett esni. "Kezdődik". "Itt van" "Ez már az", rémüldöztek az emberek (nálunk itthon a zseblámpa feltöltve, hátha áram nélkül maradunk, én persze leginlkább a fészbuk miatt aggódtam, mi lesz, ha elmegy az áram és lemerül a gépem...). Otthon rémes dolgokat írhattak az újságok, mert több barátom is köszönt a "vigyázzatok magatokra" mintha kissé örökre szóló búcsúval, többen aggódtak, élünk-e még, áll-e még New York. Aztán vártunk. Esett az eső.  Szél nem jött. Néha elállt. Mondták, nem baj, estére jön. Meg is jött. Még több eső esett. Nem igazán durván, inkább csak szüntelenül. Érdekes módon, amikor Írországban voltam, senki nem aggódott értem, pedig ott aztán eláztam, életem legszebb és egyben legprolibb képe, amikor Észak-Írországban törölközőbe csavarba mentünk a helyi kocsmába angol fontot váltani, mert ugye az euró az ott semmit nem ér. Papucsban, természetesen, ahogy kell. Nagyon régen röhögtem annyit, mint akkor, pedig ott nem volt neve a viharoknak, szimplán csak esőnek hívták. De a Jameson whisky mindenre jó, főleg az írországi időjárásra. Irént ugyan elnevezték, de reggelre szinte semmi nem maradt belőle. lefekvés előtt a fészbukon ment a túlélés, jobbára mindenki bosszankodott, hogy "Ezért???? Ezért állt le a város? Mert egy kicsit esik?" Hát, nem jött ki a Hudson a medréből, itt már sütött a nap, amikor az otthoniakat még mindig úgy kellett megnyugtatni, hogy köszönjük, mindenki megvan, egy bácsi halt csak meg, az is szívrohamban. Nem is értem, miért mondta be a híradó. Nekem rögtön másnapra szabadnapot adtak, nem tudva, jár-e majd a metró, amit az előrejelzések szerint a víznek el kellett volna öntenie. Hétfőn, verőfényes napon ugyanúgy mentem futni, mint máskor. A libák békésen legeltek, a kacsák aludtak a stégen. Megnyugodtam, hogy még megvannak. Remélem, nem lesz Tony Soprano, aki akkor kapott pánikrohamot, amikor elmentek. Nemsokára jön az ősz, ami, ha olyan lesz, mint a tavalyi, gyönyörű. És hosszú. Szóval nincs tél október elején. Ma, amikor bosszankodtam bent valami miatt, eszembe jutott, hogy hol is vagyok. Én sose éneklem a New York, New Yorkot, bár nem rossz dal, de valahogy giccses, vagy inkább elcsépelt. Itt senki nem úgy érzi, hogy ez lenne a világ legkülönlegesebb és legnagyszerűbb helye. Mindenki csak teszi a dolgát. Én is. Attól még jó hely. És Chicagót szoktam hallgatni meg Billy Elliotot.

Földrengés

Állítólag rengett a föld New Yorkban. én nem éretem belőle semmit, mert valószínűleg épp elhagytam azt az épületet, ahová behívtak állásinterjúra. A sokadik jelentkezésemet adtam be mindenhová, válasz semmi, épp kezdtem elkeseredni. A csoporttársaim közül azok, akik itt maradtak, ilyen-olyan helyen már állást kaptak gyakornokként, ilyesmire én nem jelentkeztem sose. Elég elkeserítő minden nap ugyanazokat a hirdetéseket nézni, ugyan nem adtam fel az HBO-s terveimet, de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy ezek a nagy cégek szóba se állnak velem. Hétfőn azonban jött egy telefon, hogy akkor .... entertainment company hívna be másnapra interjúra. A ... ebben az esetben nem azt jelenti, hogy nem árulhatom el, hanem azt, hogy nem értettem, kik ők. Minden második filmes, tévés céget .... entertainmentnek hívnak, nem mertem persze visszakérdezni, hogy most akkor ti melyikek is vagytok, hát beadtam kétszáz helyre az önéletrajzomat, mit tudom én, hogy ti most az vagy a másik. Gyorsan megkérdeztem a címet, megmondták, letettük. Lázasan keresetem, kiknek küldtem önéletrajzot a napokban, hamar meg is találtam őket. Egy dokumentumfilmeket gyártó cég, ráadásul pont olyasmiket csinálnak, amiket mostanában fordítok. Van ez a reality-doku műfaj, ami nem olyan, mint a Sivatagi Show, hogy a narrátor dumál, a képen meg látjuk, hogy mi van (megjegyzem, ma reggel korábban futottam, mint szoktam, és rajtakaptam a vadlibákat az érkezésen, én eddig azt hittem, ott dekkolnak egész nap a réten, ahová amúgy ki van írva, hogy kutyáknak tilos a bemenet, szóval a vadlibák, akik kilenc órakor kitelepszenek a betonra, hogy véletlenül se tudjak tőlük egyenesen futni, múltkor átugrottam az egyiket -újabb zárójel: ez bátor cselekedet volt, mert a vadlibák, mint kiderült, támadnak, az pedig elég kínos egy reggeli futásnál, üldöztetve lenni néhány óriás madár által -, szóval most megláttam, amit érkeznek, New Jersey felől, V-alakban, mint kell, és fél kilenckor elkezdik lerágni a részt, ahová a kutyák nem mehetnek, na, ez egy David Attenborough-i pillanat volt az életemben, tárójel bezárva). Amiket ez a cég csinál, az inkább olyasmi, hogy építőmunkások egy felhőkarcoló hatvanadik emeletét húzzák fel, amikor is 90 percük van rá, hogy a cement eljusson a földtől a tetőig (a hatvanadik az magas, a 21., ahol lakom, az is magas, de még elviselhető, bár egyszer eső után azt hittem, kidőlt a közlekedési lámpa odalent, pedig csak más perspektívából látszik, mondjuk ebből sosem voltam jó.), mert a cement ennyi idő alatt köt meg, és akkor még el is kell oszlatni, meg mondjuk követik egy rettenetesen kövér (amerikaiul kövér, az NAGYON kövér) házaspár életét, a mindennapjaikat odáig, hogy a nő teherbe esik, és vajon ki tudja-e hordani a gyereket stb. A Vatikánról is forgattak egy filmet, felkészültem belőlük az interjú előtt.

Szokás szerint korán keltem, hatkor már nem bírtam aludni, bár ez messze sokkal jobb volt, mint a forgatás előtti háromórás ébredés, amikor velem nyitották a Burger Kinget, és a csaj persze lassú volt. Előző nap élénk vita folyt a fészbukon arról, hogy mit vegyek fel az interjúra. Zakó-póló. Zakó-ing. Szépnadrág-ing. Szépnadrág-ing-zakó. Színek. Mi az, ami hivalkodó, mi az, ami nem. A piros az magabiztosságot sugároz, vagy csak a flamencotáncosok veszik fel egy interjúra. Jut eszembe: egy flamencotáncos mit vesz fel az interjúra? Ő pl nem vehet fel olyan cuccot, amiben később dolgozni fog...Végül, egy itteni csoporttársam javaslatára a szépnadrág, hosszúujjú de feltűrt ing (írókinézet) győzött. Zakó nem, mert nem a Wall Streetre jelentkezem, a rövidujjú ing hallatán a lány elborzadt, a fészbuk cseten jött egy csupa nagybetűs OMG NOOOOOOOOO! üzenet, ugyanis így író nem öltözik. Nem írom le, hogy ki öltözik így a lány szerint. Javasolta viszont a táskát. Táska az kell, mert NYILVÁN van nálam laptop meg papírok, meg toll (mint Lorelai elmélete a Gilmore Girlsben, miszerint a kávézótulajdonosnál is mindig van toll, akkor is, ha nem rendelést vesz fel, hanem színházba megy), amúgy tök mindegy, mivel tömöm ki a táskát, a lényeg, hogy legyen. Lett. A hely negyed órára van tőlem, gyalog.

Az interjúztató rövidnadrágban és kockás ingben volt. Először beültetett egy székbe, hogy ott várjak. Na, mondom, ez a várakozás most negyedórás lesz, elvégre én vagyok, akit szívatnak, nem baj. A szék nagyon jól rugózott hátra, sokkal jobban, mint az otthoni székem, ki is próbáltam mennyire lehet vele hátramenni. Aztán eszembe jutott, hogy esetleg most kamerán figyelnek a túlsó szobából, tán nem kéne a nulladik alkaommal eltörni a széket, ráérek később is. Még sosem voltam állásinterjún, fogalmam sincs, az milyen. Igaz, felvételizni már voltam, vizsgázni is. Az ember ilyenkor sokkal okosabbnak kell, hogy látsszon, mint amilyen, már gimiben is úgy beszéltem az osztálytársammal az Anyeginról magyarórán, hogy akkor még egyikünk se olvasta. A magyarszakos felvételimen az elidegenedésről dumáltam, és persze mindig az idevonatkozó Annie Hall jelenet jut eszembe, amikor feliratozzák a Woody Allen meg a Diane Keaton gondolatait. A beszélgetés közben megálltam, hogy ne hintázzak. Beszélni kellett magamról, aztán megkérdezte, mit tudok róluk, kentem-vágtam, amit az internetről bemagoltam róluk, megkérdezte, mi a kedvenc sorozatom, Curb Your Enthusiasm, Sopranos, Seinfeld, kérdezte, nézek-e realityt, gondoltam, öcsi, a beugratós kérdéssel nem fogsz meg, hát még jó, hogy nézek, ha egyszer egy olyan céghez felvételizem, aki ilyesmit gyárt! Mit nézek? Fordítok. Ez egyébként nem volt kamu, szerencsére tudtam mondani egy csomó példát abból az időből, amikor sok ilyet fordítottam, amúgy a mai napig, tehát egészen újat is tudtam neki odamondani. Jött egy teszt. Elmondott nekem két ötletet, mondjam meg, melyik tetszik, melyik nem, és ha nem, miért, és melyik csatornára képzelem. Na, újabb beugratós kérdés. Egyrészt: ki tudom-e választani a jót, másrészt tudok-e a csatornákról. Az első ötlet egész jó volt, a második semennyire, meg is mondtam, hogy a második az nem, ez volt az egyetlen pillanat, amikor hallottam magam kívülről szakértőzni, amikor elmeséltem neki az abban a percben kitalált elméletemet (mi nem tanultunk dokumentumot, tehát erről sose volt szó), miszerint a dokumentumfilm is pont olyan, mint a film, kell bele konfliktus, meg megoldás, meg minden, ugyanaz a dramaturgia, csak a dokumentumfilm szereplőiről nem dönthetem el, hogy ó, most inkább haljanak meg, vagy nyelje el őket az ár, vagy az egyikünk inkább legyen rákos. Fél órán át tartott az egész. Ekkor történt a földrengés. Lehet, hogy azért nem éreztem belőle korábban semmit, mert épp hintáztam a széken, a teremben pedig nem voltak tárgyak, hogy lássam, ha mozognak. De valószínűleg már akkor történt, amikor az utcán sétáltam haza, azzal, hogy ez is megvolt, mégsincs este. A fészbukon minden második itteni barátom a földrengésről írt, épületeket evakuáltak, emberek rohangáltak az utcán, én meg megint kimaradtam valamiből. Állaítólag a blikk azt írta, Katasztrófa Washingtonban, a kevésbé bulvár Index pedig, hogy "Kiürítették a Pentagont", bár én nem hiszek az indexnek sem, mert slendriánok, csomó mindennek nem néznek utána.

Megígérték, hogy ma visszahívnak. Visszahívtak. Felvettek. Hétfő helyett már pénteken mehetek be. Ja, a munkáról még nem írtam. Forgatókönyv fejlesztés gyakorlatilag, az írók és a kutatók asszisztense leszek. Néha azt a rettenetes dolgot kell majd nekem csinálnom, amikből évekig dolgoztam, leírni a szöveget a film alapján. Csak merem remélni, hogy nem hallás után kell, hanem van egy preprodukciós forgatókönyv is, és mondjuk pénteken nem egy ilyet vágnak hozzám kapásból. Zolten, be tudnál jönni már pénteken esetleg? Be tudnék. Of course. Mondhattam volna, hogy ugyan már, hétfőben maradtunk, van más dolgom is, de asszem, az hülyén vette volna ki magát. Lesz olyan is, hogy produkciós asszisztens kell a forgatásokra, ehhez is lesz kedvem, legalább megtanulom, hogy az milyen. Három hónap után eldöntik, hogy véglegesítenek-e vagy sem. Kábé próbaidő. November vége. Eddig szól a munkaviszony, aztán kiderül, hogy mi lesz. Gyanítom, hogy mivel elindult a mókuskerék felfelé, most majd jönnek vissza az emailek, hogy Zolten, kérjük, tegyen nálunk egy látogatást (istenem, hogy itt mindig mindenkit rá kell majd szoktatnom a Zolira, mint a suliban...), és már kaptam is választ egy managertől, aki forgatókönyvírót keres, és thrillert kér, ha van (de olyan vagyok, mint a vegyesbolt, van nekem mindenem, Zolikám, adjon már nekem másfél kiló thrillert, tessék parancsolni), hát nosza, kiválasztottam tizenöt oldalt az első forgatókönyvemből, elküldtem a managernek, aki nem ügynök, hanem annál sokkal jobb, és egy számomra megfejthetetlen oknál fogva európai írókat keres (az vagyok, meg is mondta a csoporttársam, aki szerint a levágott farmer annyira európai, hogy még.) Elküldtem. Ha most visszaír, hogy kéri az egészet, annak egyrészt nagyon fogok örülni, másrészt bajban leszek, mert nincs még a legjobb állapotban.

Péntektől dolgozni fogok tehát. Állásom lett New Yorkban. Külföldi munkát jósoltak nekem ezelőtt sok-sok évvel. Meg hogy a nevem nagy betűkkel lesz kiírva. Ez azt hiszem, 2004-ben volt. A büfésünk a Szeressmostban vállatvonva azt mondta, ha csak ez kell, kiírom én ide a büfé fölé a nevedet akkorában, amekkorában csak akarod. Azt még nem is írtam, hogy a filmem harmadik változatát is elkészítettem, most már kíváncsi vagyok, szereznek-e rá pénzt meg Annette Beninget, meg még akit akarnak, megmondták az iskolában is: minden munkában a következőt kell látni. Most az olasz filmet írom minden önéletrajzom elejére, aztán nem minősítem, higgyék csak azt, hogy van ez olyan jó, mint a Fellini vagy a Zeffirelli. A futásom időpontját kell csak átvariálnom. Reggel tízre járok majd dolgozni, tehát elég fél tíz után elindulni. Az korai kelést és libák nélküli futást fog jelenteni. Sebaj, gondolom, hamarosan elhúznak úgyis. Nekem meg kezdődnek a munkás hétköznapok. A maratonfutás, amiről Melanie beszélt a diplomaosztón. De én ezekben nagyon jó vagyok. Hosszútávfutásban, mármint.

A Fószer

Szokás szerint nem vettem időben jegyet a Lebowski Fesztiválra. Pénteken még volt, gondoltam, biztos marad hétfőre is, hát nem maradt. Nagyon nem izgultam, az utolsó pillanatban szerzett jegyek mestere vagyok, eddig még mindig sikerült olyasmire jegyet kapnom, amire elvileg már nincs. Nagyon egyszerű a titka: oda kell menni a helyszínre. Így mentem hét órára a nyolckor kezdődő fesztivál helyszínére, amiben nem is maga a filmvetítés volt a lényeg, hanem a közönségtalálkozó. Egy perc alatt lett jegyem, egy építész házaspár ismerőse nem tudott eljönni. Onnan tudom, hogy meghívtak magukhoz a sorba, aminek csak azért van jelentősége, mert a rendezvény a 34. utcában volt, de a 33-ig állt a sor, mindkét irányba (vagyis az avenue két oldalán is). Tehát rendes volt tőlük, hogy miattuk nem kellett visszagyalogolnom nyolcszáz métert, de nem csak az volt a szerencsém, hogy kaptam jegyet. Ugyanis a sztárok limuzinja épp abban az időben érkezett, amikor odamentem, Julianne Moore pedig az orrom előtt szállt ki a kocsiból, fotó a fészbukon. Tőle egész konkrétan mintegy fél méterre mentem el, amikor jegyeladóimat követve átvágtunk a biztonsági kordonon (a New York-i építész úgy látszik, bátor), a biztonsági őrök még csak nagyon ránk se szóltak. Ha lett volna nálam a forgatókönyvből, aminek főszerepére éppen Julianne Moore-t gondolnám, oda is adhattam volna neki. De nagyon sietett. Nyolc órakor beengedtek, fél kilenckor felvonultak a színpadra a sztárok: Jeff Bridges (maga a DUDE, magyar fordításban a FÓSZER), Steve Buscemi (akit buséminek ejtenek, nem buszkeminek), a már említett Julianne, John Goodman, John Turturro és a zenei vezető. ez a fél óra volt a legjobb az egészben. Először is: a közönség egy része konkrétan a Nagy Lebowski karaktereinek öltözött, az eredeti John Goodman nem hasonlított annyira magára, mint néhányan a rajongók közül. Itt volt még az "eredeti" Dude is, vagyis a pasas, akiről a Coen testvérek a karaktert mintázták. Nagyon jól megszervezett kis show volt, leszámítva a szokásos amerikai tizenöt fokot, amire a légkondit állítják. Megállapítottam, hogy Julianne Moore-nak van a legnehezebb dolga. A férfiak ugyanis úgy ülnek, ahogy akarnak, John Goodmannek direkt jól áll, ha szétfolyik a székben, Jeff Bridgesnek dettó, egy pasi úgy döglik a fotelban, ahogy nem szégyell, úgyis imádja őket mindenki. De Julianne szigorúan keresztbe tett lábakkal volt kénytelen végigmosolyogni azt a háromnegyed órát, amíg az újságíró őket kérdezte. Figyeltem, egyszer váltott pozíciót, de inkább csak szöget a lába. A csávók úgy fészkelődtek a fotelban, mint otthon a tévé előtt, Julianne-nek viszont muszáj volt színésznőnek maradnia mindvégig, mosolygott is bőséggel.  Mégsem volt mű az egész, inkább csak odafigyelt saját magára.

Aztán jött a filmvetítés, amit a vége felé nehezen viseltem, épp elég nekem a tél télen, minek még nyáron is azzal küszködni, hogy hogyan nem fagyok halálra? Nagyon jó film a Nagy Lebowski, habár most eszembe jutott, mennyire hasonlít a Fargóra tulajdonképpen. És hát mi tagadás, a vígjátékom urnás jelenetét is innen loptam. Nem másoltam, csak loptam, ami nem ugyanaz. A csoporttársammal találkoztam egyébként a fesztiválon, aki a pénteki bulimra is eljött (istenien kötök át témákat, nem?) Pénteken ugyanis bulit rendeztem a csoporttársaimnak. Hogy aztán egyszer csak a ház megtelt számomra ismeretlen ázsiaiakkal, az már nem rajtam múlt. A bulira egyébként elhatároztam, hogy pitét fogok sütni. Elvileg minden meg is volt egy fincsi kis áfonyás-mazsolás-túrós süteményhez, de nekem mindig az adagokkal van a bajom. Utálok tésztát gyúrni, az a legnehezebb szerintem az egészben. Sokan szokták kifogásolni, hogy az amerikai film olyan, mint a matematika, mindent ki lehet benne számolni, percre pontosan a film felénél következik be a mélypont, satöbbi (ez olyannyira igaz, hogy amikor a moziteremben megnéztem a Thelma és Louise-t, direkt ránéztem a telómra, amikor a film mélypontja következik, vagyis amikor Brad Pitt ellopja a pénzt - hát nem a mértani közepére esik a filmnek?) szóval tényleg van benne valami, amire azt hisszük, ellentmond a művészi szabadságnak. Hát én én a főzéshez hasonlítom a forgatókönyvírást. Az ember tudja, hogy miből mennyi kell, alapanyag, mennyiség, sütési idő, hőfok, satöbbi, de ha ugyanazokat a hozzávalókat és mennyiségeket két embernek adnám oda, az egyik mégis jobbat főzne belőle, mint a másik. Na, a sütim az kábé olyan lett, mint mondjuk a Majmok Bolyójának ez a most bemutatott, második része. Egész tűrhető, de azért nem nézném meg még egyszer. Vettem a süti mellé egy csomó tortilla chipset, dipet meg mindent, ezek bezzeg sikert arattak, és persze a sör. Meg főleg a lakás. Meg a tető. Meg a hall, ahol tiltott biliárdjáték folyt hajnali kettőkor, amíg az éjszakai portás ki nem oktatott minket, hogy ez nem járja. Nem kellett volna elöl hagyni a golyókat, ugyebár. Az egyik csoporttársam hívta egy ázsiai barátnőjét, akik újabb és újabb "csak feljön egy pár barátom egy percre, ugye nem baj?" kérdéssel fordultak hozzám, én meg mondtam, nem baj. Így fordult elő, hogy amikor már sokadszorra nyitottam ki az ajtót a különböző félig vagy teljesen ázsiai "csak pár barátnak", már meg se lepődtem. Eszembe jutott a példaképem, Larry David, aki ilyen helyzetben tutira előrukkolna valami rasszista megjegyzéssel, például el kellett volna olvastatnom "velük" a kínai feliratot a falamon, ami persze csak pár sör után tűnt viccesnek, józan állapotban isten őrizz, liberálisak vagyunk, vagy mi. Egyébként meg mindenki nagyon kedves volt, lelkendeztek, hogy milyen rendes házigazda vagyok, hogy befogadom őket, persze a sütim megkóstolásánál húzták meg a határt. Figyeltem őket, milyen kifogásokkal utasították vissza. Volt, aki hősiesen lenyomott egy pár falatot, aztán udvariasan félretett a tányért azzal a felkiáltással, hogy "nem úgy volt, hogy kimegyünk a tetőre?" De, úgy volt.

Még azt akarom elmesélni, hogyan fogok magával Kate-tel osztrigázni. Ez azzal kezdődött, hogy a figyelmébe ajánltottam a Little White Lies c. francia filmet, ami abba a típusba tartozik, amit vele is alaposan tanultunk, azaz hogy az ember hogyan is bánik egy sokszereplős filmmel. Kiderült, hogy találkozni akar velem, meggyőződésem, hogy ő volt az a forgatókönyv doktor, aki az olaszoknak írt filmemre a kritikát megírta, és erről akar beszélgetni. Aztán javasolt egy osztrigás helyet, ahová el akart vinni, gondoltam, mi más járt volna fél évvel ezelőtt az eszemben, mint a tanárnővel osztrigát eszegetni délután. Joseph Campbell mitológiatörténész ír a "Találkozás az Istennővel" c. fázisról, ami egy filmnek kábé az eleje-közepe, na ez lett volna az. De aztán lemondta, és ez a találkozó a mai napig még nem jött össze. Összejött viszont a másik, a Julianne, aki fotón valóságos, NEM PEDIG A MADAME TUSSAUDS igen élethű alakja. Ahhoz ugyanis elég bénának kéne lennem, hogy egy mozdulatlan, mi több, élettelen nőről ilyen rossz fotót készítsek. Az elmúlt hét elég jól sikerült: volt mozi, múzeum, most meg a Nagy Lebowski Fesztivál. Szinte eszembe se jut, hogy lassan munka se ártana...

Mint Marci Hevesen

Sose értettem ezt a szólásmondást, illetve igen, de ugye nem az van, amire mindenki gondol, hogy Heves megyében, Sátoraljaújhely mellet. Vagy az Nógrád. Na mindegy. Szóval munka még nincsen, pedig mindenfélének jelentkezek, köztük Celebrity Assistantnek is, persze nem volt odaírva, hogy ki a celebrity, de én bárki mellé elmennék, igen, Miss Bening, ahogy óhajtja, Miss Bening, még egy kávé, Miss Bening, egyszer már a liftben összefutottunk, emlékszik? Egyelőre még semmi válasz. Ha lenne munkám, tulajdonképpen én lennék az Amerikai Álom. Minden reggel korán kelek, először elmegyek futni, úszom, biciklizem, görkorcsolyázom, edzésre járok futás után mindig. A futás megint új útvonalon történik, a Hudson mellett. New Yorkba az ember kevéssé képzel békésen legelésző vadlibákat, ehhez képest ott tanyáznak a réten, ahová amúgy ki van írva, hogy kutyát bevinni tilos. Biztos a kutyaszar miatt. A kutyák ki vannak tiltva, de a libák nem, azok lelegelhetik az egész füvet, én meg szökellhetek a libaszarok között visszafelé (olyasmi szökkenéssel, ahogy Pesten ugrottam a 26-os busz alá). Mostanában duplájára emeltem a futóadagot, miután rájöttem, hogy hatvan percet is simán bírok, meg hát a francnak van kedve visszasétálgatni a 96. utcától a 42-ig. Ugyanazokkal az arcokkal találkozom, kedvencem a rabbi, aki tórát olvas a padon, kávéval a kezében. Szerintem rabbi. Vannak továbbá a jógázók, thai csizók (ezt így írják?) meditálók, ma láttam a boxolva futó fiúkat is, elég vicces. A futás eleje elég rossz, aztán automatikussá válik, és egyszer csak visszaérek a kiindulópontra. Még mindig nagy gondom a köpés. Én ugye nem vagyok egy köpködős fiú, de hát futás közben kell, de valahogy nem szeretem, ha látják. Különben is, szól a fülemben a zene, általában ütemre szoktam köpni, na de azt se lehet akármikor, mert ugye ha gyerek jön szembe, akkor nem. Ha fekete jön szembe, akkor sem, mert félreérti. Fehér embert lehagyva ugyan lehetne köpni, de eddigre meg elértem az olvasó rabbit, rabbi jelenlétében pedig megintcsak nem köpünk. Gondolom, a pokolra kerülnék vagy ilyesmi. Ezek fordulnak meg a fejemben, hogy most ezt mikor is lehet úgy, hogy ne magyarázza félre semmilyen náció se. Meg anyuka, mert ők a legveszélyesebbek. Mire ezt végiggondolom, jönnek a libák, és az a hatalmas repülőgép-anyahajó, ami ki van itt állítva, azért szoktam neki örülni, mert az a futás végét jelenti.

Visszaérve megyek a konditerembe és vagy az uszodába, ilyenkor szoktam arra gondolni, milyen jó is ez a munkanélküliség, végül is csak 5 féle dolgom lenne. Nagyon jó filmeket fordítottam, különösen a francia tetszett, Little White Lies az angol címe, és nagyon rég láttam ilyen jót. Sokszereplős. Nem tudom, mi a neve a sokszereplős filmeknek, tán az, hogy sokszereplős. Amikor mindenki egyenrangú főszereplő. Egészen másfajta dramaturgia, mint az amcsi, ami azt jelenti, hogy pl. nincs minden a szánkba rágva, a néző is gondolkodhat egy kicsit, mert az amerikai filmek (a Hollywoodiak) olyanok, mint a szupermarket, ki van írva, hogy ez a liszt, ez a cukor, ez meg a banán. Kivéve a Tesóban, mert ott a földön van minden általában. Szóval a francia film nem nézi hülyének a nézőt, a rendező tudja, hogy értjük, hiszen azért járunk moziba, hogy sztorikat fejtsünk meg. Én nem tudom, ciki-e sírni valaminek a végén, mert elvileg ugye azért csinálják, hogy sírjunk, na de a fiúk nem sírnak, de azért titokban néha mégis lehet. Szerintem pl. a világ egyik legszebb jelenete, amikor a Tea Mussolinivel végén a Cher (aki jé, nem csak énekelni tud, hanem színésznő is, csak ne a Détár Enikő lenne a magyar hangja) elhajózik (menekül pontosabban) az üldözők elől, persze hogy miért is üldözik, azt ki lehet találni. Nagyon szép.

Tehát munkám azért van, csak még nem olyan, amit dollárban fizetnek. Munka után filmet nézek, rengeteg a lemaradás, és amióta mozis házban lakom, elhatároztam, hogy kiveszem a Thelma és Louise-t, mert nagy képernyőn még sose láttam, és hát az úgy élmény igazán. Megnéztem a Lucky Number Slevint is, ami elég jól összerakott film, és nagyon-nagyon jól van megírva, úgy szellemes, hogy nem szellemesKEDŐ, mert a legtöbb ilyen filmen mindig érezni az írói jófejséget, mint a sorozatok nagy részében. A Modern család pl. tetszik, pedig az első része nem volt olyan jó, pont ezért, mert viccesKEDNI sokkal könnyebb mint viccesnek lenni. Moziban elég rémes filmek mennek, ez a Ben-féle nyári uborkaszezon, a Cowboyok és Űrlények előzetese is kiborító, és megjöttek a szmörfök is, gondolom, Törpök. Augusztus 16-ot viszont be kell írni a naptárba. Ugyanis óriás mozivásznak Nagy Lebowski vetítés lesz, de ez még semmi: utána közönségtalálkozó a szereplőgárdával. Három éve írtam meg az első filmemet, aminek a főszerepére ma is Julianne Moore-t gondolnám. Hát pl. ő is ott lesz, meg a Steve Buscemi, aki a kedvenc színészem, a John Goodman, és maga Jeff Bridges. majd Julianne Moore-tól megkérdezem, ugyan eljátszaná-e a filmem főszerepét. Csak még a hétvégén kiirtok belőle egy szereplőt, ezt most találtam ki. Ja, olvastam, hogy augusztus 15-én bowlingparti is lesz, méghozzá velük. Jó volt az a múltkori gyakorlás. Julianne Moore-ral együtt bowlingozni, na, arról felraknék fotót a fészbukra. Meg is beszéltem a másik munkanélküli csoporttársammal, hogy erre mindenképp elmegyünk. Szeretem ezt az itteni életet. Az embernek akkor is ezer dolga van, ha nem csinál semmit.

A bowlingcipő

Nem tudom, mire számítottam, amikor az ember túl sok időt tölt külföldön ("amikor az ember", mondom ezt úgy, mintha valaha is töltöttem volna hosszabb időt külföldön), akkor arra számít, hogy hazaérve rettenetes állapotokat talál (ehhez elég fészbukot olvasni, még az Indexet se nagyon nézem meg, akiknek amúgy nem hiszek, amióta a Pinceszínházról leírták, hogy a Rákóczi tér alatt található), hogy otthon visszatért az ötvenes évek, mindenki undok és utálja az életét, legfőképp a másikét, a Margit-híd pedig sosem fog elkészülni, a CET pedig kéthavonta beomlik. Hát ennyire azért nem volt vészes a helyzet, valószínűleg azért, mert nem élni mentem haza, csak látogatóba. A Margit-híd ettől még sosem lesz kész, a CET pedig szerintem ronda, de legalábbis semmi különös. Valami egészen biztosan nem jól működik otthon, a barátaimtól leggyakrabban elhangzó mondat ez volt: "A legjobbkor mentél el". Vagy: "Te ide ne gyere vissza, eszedbe ne jusson". "Zolikám, a legjobb helyen vagy, innen el kell tűnni, minél messzebbre". "Az a baj, hogy itt senki nem tud forgatókönyvet írni". (Mondták ezt olyanok, akik filmekkel dolgoznak, de nem írók). Valahogy senkinek nem jutott eszébe azzal marasztalni, hogy "nézd, a Deák-téren viszont lett egy csomó új fa". Az a fajta kiábrándultság, ami télen fogadott, most valahogy elmaradt, nyilván azért, mert 35 fokban senki sem olyan pesszimista, kivéve a boltos néni, aki utálta, hogy este tízkor bent vagyok az üzletben, és húszezressel merészelek fizetni, amiért neki most be kell nyúlnia a fiókba, és 5 különböző pénzt elővenni és a kezembe adni, pedig már menne haza. A csúcs a Ráday utcai étterem pincércsaja volt, a "eldöntöttétek? mert lenne még dolgom" felszólítással, szerettem volna megkérdezni, hogy ugyan mi? Tán csak nem az, hogy itt az asztalnál végigvárod, amint az én kedves barátom eldönti, hogy ugyan mit is szeretne rendelni. De nem volt ez jobb a Four Seasons-szel szembeni trendielegáns étteremben sem, ahol tömeg ugyan nem volt, de azt kapták a fiúk utasításba, hogy ha a vendég csak iszik, nem eszik, akkor be kell mennie a légkondiba, nem maradhat kint. Ez a vendéglátás otthon nem egy begyakorolot dolog, és se nem kor (mármint a pincéré), se nem étteremfüggő. A magyar pincér ha nem bunkó, akkor csak utálja a vendéget.

Nem sorolok fel mindent, életemben először láttam a Balaton soundot, ahol is kiderült, hogy kis gyakorlással egy műugró veszett el bennem, vagy inkább volt az az alkoholmennyiség, ami ezt kihozta. Tudom, hogy ciki a nyitott tetejű Thelma és Louise autóban való utazást élményként emlegetni, de annyira jó volt, időnként hátra is néztem, hogy nem jönnek-e a rendőrök mögöttünk, de nem jöttek. Zamárditól a Balatonföldvári Interspárig eljutni mondjuk nem olyan nagy élmény, mint amire már régóta készülök, a New Yorkból a Grand Canyonig, de kezdetnek nem volt rossz. Amikor túlvoltam az elegáns és sokak által a luxus elviselhetetlen mellékkörülményeként emlegetett jetlagen (egyszer a fogászati székben is majdnem elaludtam, ott ugyanis nem kell figyelni, csak arra, hogy ne csukjam be a számat, és időnként nyeljek), akkor a napjaim reggel kilenctől késő estig valahol a városban teltek, a lakásomba csak aludni jártam jóformán. Voltam gyerekzsúrban is, ahol melállapítottam, hogy a szülőség elég nagy részben abból áll, hogy hogyan mentsük meg a gyereket az életveszélyes helyzetekből, én tíz perc alatt belefáradtam valamibe, amit egy átlag szülő a nap 24 órájából minimum 20-ban gyakorol.

És bowlingoztam is, a hazautazásom előtti utolsó órákban. A bowlingnál sose értettem, miért kell másik cipőt felvenni hozzá, hát elvégre nem a félméteres sárból esik be többnyire az ember, meg egyáltalán. Miből lehet az a padló, és főleg miből lehet a cipő talpa, hogy a tisztességes, mezei utcai cipő ki van onnan tiltva. Meg hát van ugye a padló, amin a golyók gurulnak végig, arra rendesen több kilós golyókat nyomnak oda nem kevésszer egy este alatt, de az senkit nem zavar. A cipő viszont nem lehet akármilyen. Mindenesetre jó cipőt válaszottam, végül is jobban tetszett, mint a sajátom, gondolkodtam, hogy utcára is lehetne-e bowlingcipőt hordani. Én pl. kitiltanám az utcáról a bowlingcipőt, már csak az utcai cipőket ért hátrányos megkülönböztetés miatt. Egyébként meg azt hittem, béna leszek ebben is, mint minden labdás sportban (kivéve röplabda), még a biliárdhoz sincs nagyon türelmem, szoktam röhögni, amikor a hozzáértők a golyó valamelyik oldalát mutogatják a partnerüknek, hogy "itt találd el közepes erősséggel". Ami nevetséges, én csak úgy el szoktam lökni, aztán vagy bemegy, vagy nem, és őszintén szólva jobban szerettem azt, amikor volt a gomba, és azt nem szabadott eltalálni. Na szóval a bowling jól ment, még egy-két pezsgő után is, sőt, akkor még jobban. A cipőt végül ott hagytam.

Arról most semmit nem mondok, hogy a gépem 11 órás késéssel indult, még egy fél napot eltöltöttem a városban, azóta is próbálok rájönni, hogy ebédre miért vettem élesztőt. Mert egy joghurt, az rendben van, de hogy mitől kívántam meg a kis sárga élesztőkockát, erre nem bírok rájönni. Egyet meg is ettem belőle. Rossz volt. A reptéren el akartam használni az 5500 forintnyi kajajegyet, amit a késés miatt adtak (ez reptéri árakon mondjuk egy zsíroskenyér meg egy kávé), de végül csak egy kávét ittam, a magyar vendéglátás még kétszer vágott pofán a reptéren, amikor a kávés csaj meglátott a pultnál, egyszerűen odébb ment. A visszaút hosszabb volt, mint szokott, a szokásos drogom (altató és vörösbor) valamennyire hatott, hajnalban még vártam a metróra fél órát, majd mire a lakásba értem, felkelt a Nap. Azóta dolgozom, rohangálok a pénzeimért, állást keresek. Az olaszokkal folytatódik a munka, még mindig nincs kész a forgatókönyv, pedig azt hittem, soha többé egy betűt le se kell írnom, de hát tévedtem. Skype-on beszéltem a rendezővel, akit meggyőztem, hogy ugyan ne írjuk át a felétől, és egyáltalán, hagyjuk a nagy részét úgy, ahogy van (JOBB NEM LESZ, ezt nem mertem neki mondani), főleg, ha engem nem is akarnak most már kifizetni.

Minden HBO állásra jelentkezem, recepciósnak is, és persze gyakorlatilag minden céghez, aki hirdet, azt hiszik, megijedek az ilyen elvárásoktól, hogy "tud stressz alatt is dolgozni", "gyors tempójú munkahelyen is megállja a helyét". Emberek, aki dolgozott budapesti színházban, az mindent tud, és mindent kibír. Azt nem nagyon lehet megijeszteni semmivel.

West Side Zoli

Kilenc hónap alatt nyolc doboz. Ennyi gyűlt össze, mondjuk ebből kettő (vagy egy???) csak papírok voltak, az összes kinyomtatott, kijavított, átírt, stb forgatókönyv, amit írtam, jöttek át ide mind. Ennek például az az értelme, hogy máris nem találok egy dokumentumot sehol, de ha legalább papíron megvan, akkor mégsem ugrom ki a 21.-ről. A 21.-ről majd később. Most csak annyit, hogy MAGAS.
Az ujjamat kétszer elvágtam (mellékelt fotó a fészbukon), mikor lebontottam az egérkerítést. Most már megértettem, miért nem tette be egyetlen egér se november óta a lábát (G.P. látta belőle az utolsó példányt, az ágyon olvasva közölte velem, hogy "egyébként mozgott a függöny", némi Agatha Christie-s felhanggal. ): ugyanis emberi erővel is nehéz volt letépni a több rétegnyi steelwhoolt (edénymosogató), hátmég a purhabot, ami nagyjából olyan állagú maradt néhány melyen, mint egy masszív rágógumi, nem emlékszem annak a nevére, amit csak brutál kiszerelésben lehetett kapni Ausztriában, zöld volt vagy rózsaszín, és a hűtőszekrény-mosógép mellett azt is tonnaszámra hozták be a magyarok, én pl. száz schillingért vásároltam kizárólag édességet, akkor úgy éreztem, most már nyugodtan halhatok meg. Na szóval amelyik hülye egér meg is próbálkozott vele, az tutira feladta, beleragadt a foga, meg meg is halt volna a purhabtól, kicsit féltem is, mi van, ha döglött egértetemek (a döglött és a tetem az fölösleges ismétlés???) fekszenek szép sorban a purhab mögött, de nem feküdtek.

Ha nekem valaki azt mondja, 6 órád van arra, hogy kitakarítsd a lakást, pánikba esem, gyorsan elmegyek kajáért, mert ugye első a túlélés, valahogy kibírok hat órát vegyszerszagban, vödörrel és felmosórúddal, ha van mit enni, bár nincs mivel, mert a cuccokat előző nap elszállítottuk már. (na az még egy szép történet volt, bár könnyebben ment mint gondoltam). A takarítás amúgy is kikészít, hát még, ha tudom, hogy jön majd ez a gondnok, aki megnézi, minden rendben van-e, aztán vagy visszakapom a depositot, vagy nem. A gumikesztyűt egy perc alatt marta szét a padlóápoló, ez pont jót tett a frissen beragasztott kezemnek, közben járt az agyam: és még a hűtő, és még a kád, és még felmosni a konyhát, és akkor melyiket előbb, és a fagyasztott zöldborsók a hűtőben, ja de leolvasztottam a hűtőt, tehát áll benne a víz, sose leszek kész, bukom a depositot, nem tudom kifizetni ergo az új lakásomat, rémálom. Előre sajnáltam a következő lakót a rengeteg rés miatt, ahol ki-be mászkálhatnak majd az egerek.

Bezzeg a 21.-re nem jönnek fel. Hehe. Nincs az a bolond, aki ekkora távot megmászna, kifáradnak a bogarak is, mire ide felérnek, kivéve egy extra erős legyet, aki azért csak bejutott az ablakon, na, ki már nem. Az új ház a Hell's Kitchenben van, vagyis ott, ahol a Pokoli lecke játszódik, amikor a gyerekek eltolják a hot dog standot. 42-43. utca. A Times Square 7 perc gyalog. A Times Square egyébként New York legelviselhetetlenebb pontja, az ember egyszer megnézi turistaként, lefotózza minden irányból (az egy főre jutó viktória jelet mutató emberek száma itt a legnagyobb. Én nem értem ezt a viktória jelet. Győzelem, hogy eljutottam végre a Times Square-re??? Minden turista Viktória jelet mutat, én magam fotóztam csak kettőt belőlük, én kevés vagyok ahhoz, hogy ezt megértsem. Szóval ha az ember egyszer átment (átverekedte magát) a téren, csodálkozott, hogy "hát itt nappali fény van éjjel is, beszarás", akkor most már örökké el akarja kerülni. Én szerintem vagy 2000 fényképen vagyok rajta, csak amíg eljutok egyik oldalról a másikra, nappali fényben még éjszaka is. A kondibérletemet lemondtam, mert van a házban. A New York Sports Club csak büntetés fejében törli a tagságit, kivéve, ha messzire költözöm vagy lesérültem. Erről persze igazolást kérnek, csak nem tudták, hogy magyar vagyok, bármiről szerzek igazolást, arról is, hogy meghaltam, pont egy "csak oda" repülőjegy nehogy már gondot okozzon. Van uszoda is, végre, amióta itt lakom, minden reggel elmentem úszni, szaunázni, egyelőre úgy érzem magam, mint egy hotelban. Végre soha többé nem hivatkozhatok arra, hogy esik az eső, ezért nem megyek edzésre vagy futni, most már ilyen nem lesz. Van mosoda is, meg biliárdasztal, meg kert, meg MOZI, vagyis MOZI. Ahová a saját dvd-met vihetem le megnézni, kábé hat sornyi fotellal, ha esetleg harminc barátommal akarnánk megnézni valamit. Össze kell szednem ennyit. Érdemes lesz meglátogatni mostantól:) Is...

Igazi moziban a Super 8-et néztem meg, megint 2 óra az életemből. Az E.T és a LOST keveréke. A JJ. Abrahms, aki a LOSTot is írta, úgy látszik, minden filmjébe belerakja ezeket: óriási baleset, rejtélyes szörny, katasztrófajelenetek, filmfelvevőgép. Nem mintha a Super 8 filmnek amúgy lett volna jelentősége a filmben, és még a szörny arcán se dolgoztak sokat, úgy néz ki, mint E.T, csak levágták az orrát, megnyújtották a fejét, és az Alienből ellopták a testét, szerintem az volt a kelléktárban. Az új E.T épít magának egy űrhajót, oszt elmegy a földről, de előtte minden fémtárgyat egy nagy víztározóhoz vonz. Amikor a kisfiú HALOTT anyukájának (Kate: az anya minden filmben vagy nincs, vagy halott, az írók nem tudnak mit kezdeni az anyafigurával, Zoli: kivéve Dolores Claiborne) nyaklánca is felrepül két mosogatógép és mikrosütő közé, na akkor behánytam. És vége is lett a filmnek, hálistennek. Azért ez sokkal jobb, itt a mozi is tíz percre van, nem kell többé órákat utaznom a hatos metrón, bár ha belegondolok, ott fent is volt mozi:) csak ott az átlagéletkor volt kissé magasabb...

Most, hogy beköltöztem ide, a 21.-re, ahol erkély is van végre, meg most már virág is, most hazamegyek egy kicsit. Mire visszajövök, állást kell találnom. Különben mehetek haza. Azt meg nem. Ja, megismerkedtem az olasz producernővel, meghívtak vacsorázni. Kiderült, hogy nem is háromból, hanem hétből választottak engem a film megírására, ami azért mégis csak jobb. Most ilyen nevekkel dobálóznak, hogy Sandra Bullock meg Annette Bening, hát majd hiszem, ha látom. Mindenesetre Annette Benningnek főszerepet írni (szinkront már írtam, a Sopranosban szerepelt egyszer), az nagyon szép lenne. Otthon valami politikus szokta mondogatni, hogy "merjünk nagyot álmodni". Oké. Annette Bening. Elég nagy.

A borotválatlan sellőlány

Volt az a Csehszlovák sorozat, a Látogatók, talán abban szerepelt Majka, ő volt a legnagyobb kedvencem gyerekkoromban, mert ugye milyen az, hogy az ember megy a plafonon, és piros közben a szeme. (Azért most rákerestem a Youtube-on, ijesztő, gyakorlatilag gyerekhorror, de én imádtam).  Mondjuk a Majka aféle (vagy afféle? Kérdezzük meg Schmitt Pált) Keleti blokkos változata az E.T.-nek fűszerezve egy kis Dorothyval az Ózból, mert ugye a piros csizmája az már majdnem rubintcipő...De lehet, hogy a Majka és a Látogatók nem ugyanaz a sorozat. A látogatók zselét ettek, ami elképesztően fincsin nézett ki, mielőtt zselé lett volna. Na, ez csak azért jutott eszembe, mert mostanában tele vagyok látogatóval. Ennyiszer még soha nem mentem át a Brooklyn Bridge-en, mint most, ráadásul mindenkinek el kell mondanom, hogy "nem, nem olyan hosszú az, mint látszik". Általános tiltakozás. "Legalább egy óóóóóóóra". Hiába mondom, hogy húsz perc. Sétáltunk még a Chinatown-ban, amiből fél perc alatt lesz Little Italy, este a Sohóban, a West Village-ben, ezek egy-két utcára vannak egymástól, de olyan, mintha másik országban lennének.

Egyik este belefutottunk Will Smithbe, vagyis inkább a forgatásba, mert a Will Smith közelébe nem engedtek. Egyszer ugyan kiintegett az ő közönségének, akik erre tomboltak. Csak az erős lámpák tűntek fel, meg a fotózó-videózó-tapsoló turisták. A Men in Black 3. készül, mint a location vacation oldalról később megtudtam. Már a második se nagyon érdekelt, ezt meg egészen biztosan ki fogom hagyni.

A Central Parkban megismerkedtem a Biciklis Janival, ők a magyarok, akik a bicikliket kölcsönzik, majd járok hozzá, amíg nem tudok magamnak venni egyet. Ahhoz előbb legyen állásom. Amúgy még nem keseredtem el, mert nincs, de egy hónap múlva meglátjuk, ugyanezt írom-e majd. Soha életemben nem írtam még "motivációs levelet", amit azért is utálok, mert egy kamu az egész, amit ilyenekkel pakol tele az ember, hogy "célorientált vagyok", "kitartó és megbízható, új ismeretekre nyitott", "aktív, előrelátó és megfontolt", szerintem ezeket a szavakat, legalábbis így együtt csak az önéletrajzokban használják, ki a fene gondol saját magára mint célorientált emberre úgy egyébként? Feltöltöttem kivonatokat a munkáimból egy egyik weboldalra. Én felvenném magamat, de hát egyelőre a többiek nem. Mondjuk szerintem a motivációs levelem elég gáz lett több helyen, teszem hozzá, hogy itt csak cover letternek hívják, azt hittem, annyit kell írni, kedves xy, köszi, hogy elolvasod az önéletrajzomat, csá. De a rendes motivációs levélnek is olyan hosszúnak kell lennie, hogy fél perc alatt elolvasható legyen, különben dobják a kukába. Egyébként mindegy, augusztusig úgysem dolgozhatok, de ezt már írtam. Addig is javítom a már elkészült munkákat, a tévésorozat olyan állapotba került, hogy holnap kereshetnék vele ügynököt, csak még a többit is rendbe kell hozni, mert ha mondjuk az ügynök elkéri, miket írtam még, lesz csodálkozás. Azok ugyanis még nem tökéletesek, de most dolgozom rajtuk. Júliusban elküldöm vagy 150 helyre, hátha valaki felvesz.

Szóval Majka és a Látogatók. Majka annyira ijesztő, ahogy áll a tó közepén a piros csizmájában, hogy nem bírtam róla levenni a szemem. Már itt kellett volna sejteni, hogy a Csehek elhúznak majd mellettünk, nekünk például sosem volt sci-fi gyereksorozatunk, csak az Időlabirintus, ami meg angol volt. A Szeleburdi család az meg nem scifi, kivéve az a rész, amikor az Ulmann Mónika átmászik az egyik lakásból a másikba. Ez a jelenet akkor jutott eszembe, amikor elment a leendő lakásomba, ami a 21.-en van, és az erkélyről be lehetne simán mászni a másik szobába, csakhogy amikor fentről az autók akkorák, mint egy légy, akkor az ember elgondolkodik, hogy érdemes-e. Már nagyon várom a költözést, bár ehhez majd kocsit kell bérelnem, 200 dollár, örülök neki.

Kimentünk a Látogatókkal a Coney Islandre, ami gyakorlatilag az itteni Dagály strand. Van homokos tengerpartja. Az egy főre (és tesfelületre) jutó tetkók száma valami egész döbbenetes, meg tulajdonképpen nem is dagály strand, inkább Palatinus, van itt minden, sör, hot dog, megszámlálhatatlan fesztiválkaja, amiket szerintem kizárólag ilyen helyekre találtak ki. (édes tésztába sütött mozarella például. Létezhetetlen.) Szóval a bícs az sokaknak az egyetlen nyaralásuk, gyakorlatilag leköltöznek ide. A rántottcsirkés-hűtőtáskás magyarokon jóval túltesznek mind mennyiségben, mind felszerelésben, komplett barbecue sütőkkel cuccolnak le, sörrel teli hűtőládával, napernyőkkel elbarikádozzák magukat a családok, nyaralnak. Sellőfesztivál is volt. Lezárták a strandra vezető utat a rendőrök, mert délután kettő körül elkezdődött a felvonulás, hogy Amerika New Yorktól különböző részei milyenek lehetnek, abból itt kaptunk egy kis ízelítőt. A sellőparádét egy hatalmas, felfújt sárkány vezette, aztán jöttek a jelmezbe öltözött emberek, szerintem tök ciki az egész, csak itt nem szokás hangot adni a nemtetszésnek. Nem kell odamenni. De ha meg az ember már odamegy, vagy véletlenül odakeveredik, akkor sem akarja elkergetni őket, csak mert olyan ruhában vannak, ami gáz, és egyáltalán, az ember nem tölti a vasárnap délutánját a sellőparádé szétverésével ahelyett, hogy mondjuk a családjával lenne. A teljes képzavar szállt fel a metróra. Dolga végeztével a Nike cipős sellőlány leült velünk szemben, a hullahopp karikájával az összes mellette ülőt leütötte (senki nem kiabált vele, megkérdezték tőle udvariasan, ma milyen ünnep is van), majd elkezdte a metrón leszedni a sellősminket (arany csillámport az arcáról), mindezt a farmerjába törölte, amit a táskájából húzott elő. Eddigre már nem is őt bámultuk, hanem az elviselhetetlenül nagy hónaljszőrzetet, amit egy sellő képével nehéz összeegyeztetni. Szóval én abból a rémesen borzalmas Karib tengeri filmből úgy tudtam, hogy a sellők énekelnek a hajósoknak, de a gonoszságuk véget ér ott, hogy vámpírfoguk lesz és lerántják a mélybe a gyanútlan matrózt, de hónaljszőrzet-mutogatásig még ez a film sem merészkedett el. A sellőlány a metrón mindeközben kétféle mobiltelefonon is beszélt egyszerre. Azt odáig értem, hogy "ahogy az Isten megalkotta, az úgy jó, és ha a Jóisten a nőnek hónaljszőrzetet teremtett, akkor oka volt rá", na de a lány tetkóit már biztos nem a Jóisten rajzolta oda, ha jól emlékszem, peace-jelet, tehát teljes az identitászavar. Mégse dobta meg senki paradicsommal.

Az új Manhattan

Végre olyan dolgokra is jut időm, amire eddig sose, lehet kicsit mászkálni a városban, megnézni olyasmit, amit szerettem volna, de nem lehetett, mert aznap, amikor időm lett volna rá, meg kellett írnom mondjuk 30 oldalt valamiből. Mostanában mindig jön hozzám valaki, így lehet együtt sétálgatni, múzeumba menni, satöbbi. Rájöttem, hogy milyen szívesen laknék Brooklynban, azon a részén, ami Manhattanhez közeli, Brooklyn az új Manhattan, mondják amúgy is. Queens az új Brooklyn, hogy Manhattan micsoda, azt nem tudom. (Bronx??) Szóval Brooklyn gyönyörű, olyan, néhány utcája olyan, mint egy üdülőövezet, sétány a folyóparton, szemben Manhattan (a régi), csodaszép. Ha nem mennék a 43. utcába, már költöznék is. Van magyar házmester is, Gyula, aki Erdélyből szökött ide a nyolcvanas években, Gyula nagyon jól elvan a gyerekekkel, és szerinte az itteni magyarokat a templomok nagyon is összetartják, egy szép 25 fokos alkonyatban nem álltam le vele ezen vitatkozni. A Brooklyn Brigódge az én kedvencem, amin már sötétben mentünk vissza (a régi) Manhattanbe, fényesség az volt. De most nem költözöm Brooklynba, mert az öreges Upper East Side-ról immár biztosan (papírok aláírva, útlevél lefénymásolva) megyek a 43-ba, a 21. emeletre. Ahol erkélyem is lesz, Manhattanre (a régi) néző. Lemondom a konditerem-bérletemet, mert van a házban, meg uszoda is, meg mozi is, mármint olyan, ahová levihetem a saját dvd-met, oszt a barátokkal meg lehet nézni, hát majd a Netflixről rendelt filmeket inkább vásznon nézem, de sőt, leviszem a Fat Chance-t is egyszer, hogy elmondhassam, bemutatták moziban is. Az új ház sokkal jobb lesz, mint ahol most lakom, majd leírom annak idején, még nem. Annyit máris felfedeztem, hogy az HBO a 43. utcában van, ergo ha felvennének oda, reggelente csak ki kellene sétálnom, hát mondom én, hogy jó lesz ez nekem. 

És végre lesz biciklim is, (nem, ez kivételesen nem a házzal jár, ezt majd veszek, amikor lesz fizetésem), és akkor mehetek biciklizni.

Kellett menni Outletbe is. Azért kellett, mert New Yorkban az "outlet" az valami mitikus (ha hosszú í, akkor hosszú, gugliztam, mindkettő volt) dolog, főleg a turisták körében. Jó, hogy van itt Empájörsztétbilding, meg Szabaccságszobor, meg Grendcentrál meg miegymás, de az outlet "bele kell, hogy férjen" egy New York-i látogatásba, szokás üres bőrönddel érkezni, hogy majd megtöltjük az outletben, leszedjük a cimkéket és akkor nem vernek ránk vámot a határon, mert vettünk 25 pólót fillérekért. Az outletben sokan mászkálnak (az élelmesek és tapasztaltak) bőrönddel, térképük is van, lehet vadul keresni, hol a leértékelt Gucci meg Prada, a lényeg, hogy rá legyen írva, hogy Gucci meg Prada. Nekem ez az outlet mint program nem igazán a kedvencem (más szóval a halálom), de nyilván "ha már ott vagyok, körülnézek", annál is inkább, mert ha ez a program, akkor ez a program, Woodbury egy óra busszal nem tudok hazamenni, hiába van 35 fok épp. Én már a törökbálintit is utáltam, szerintem az outlet egy óriás szemfényvesztés, a cuccok ugyanis drágák, leértékelés pedig ugyanúgy van a fifth avenue-n is ilyenkor. Az outlet messze van és "legalább egy napot rá kell szánni", de hát egy harminc százalékkal leértékelt Diesel pólóért a világ végére is. Nekem az az elméletem, hogy az outlet az csak egy külön üzlet, vagyis inkább pláza, mert minden megvan egy helyen, ahová pont ugyanazokat a cuccokat viszik, amik a rendes üzletben is vannak, kicsit engednek az árból, az XXL-es és XXS-es maradékokat pedig valóban leértékelik, de ugye azok semmire (és főleg senkire) nem jók, tehát kuka. A Woodbury Outlet az ráadásul egy kis falu, házakkal, éttermekkel, itteni Pólus Center. Persze az ember remegő gyomorral közelíti a boltokat, az itt leggyakrabban elhangzó mondatok az "ezt ennyiért otthon nem kapod meg", meg a "20 dollárt ez a farmer megér", és a "15 dollárért nem hagyok itt egy inget", és közben telnek a szatyrok, füstölnek a hitelkártyák, a lelkiismeret nyugszik (a következő TELJES évre vásárolunk, most aztán egy évig SEMMIT.), tíz órakor pedig beülünk a buszba, aminek az árát sikeresen levásároltuk, tehát "abszolút megérte" kijönni, ez nem is kérdés. Az Outletet bele kéne tenni az útikönyvekbe is, mert New York az egy dolog, de az outlet...Lehet, hogy a Woodbury outlet lesz mégis az új Manhattan. Egyébként láttam 1300 dollárra leértékelt zakót is, azon gondolkoztam, hogy aki egyébként elköltene 1300 dollárt egy zakóra, az megveheti a nem outletben is, tehát ide ki se jönne, nem az a fajta ember. (Az outletezős az egy külön fajta ember. Én mondjuk nem köpök le mindenkit, aki nem a Madison Avenue-n vásárol be, de törökbálintot is egész életemben - már amióta outlet van - elkerültem messzire. A tisztesség kedvéért azért természetesen vettem magamnak ezt-azt, de csak mert "a hülyének is megéri". A hülyének  is megéri az egyik legjobban utált kifejezésem, azt hiszem.

A színházról megint csak nem akarok írni, a Broadway az nem igazán színház, az Broadway, nem vesz el és nem ad hozzá. Majd ha olyat látok, ami nagyon jó, arról írok. Az új (itteni új, mert a Tall Dark Stranger az itteni régi) Woody Allen film annyira rossz, hogy ilyet talán még nem is láttam, a Midnight in Paris, hiába van benne Kathy Bates, a film csak annyival jobb a Karib tenger kalózainál (ami maga a rettenet), amennyivel rövidebb. Nem írok róla semmit, én egyszerűen kihúznám Woody Allen alól a rendezői széket, pedig hát nagy kedvencem ő.

Hogy hazamegyek-e júniusban vagy sem, az egyelőre rejtély, állásinterjúra még nem hívtak be, bár az egyik filmstúdió gyanúsan sokat nézegeti az önéletrajzomat, kapok is róla jelentést, onnan tudom. Hivatalosan július 15-től dolgozhatok, tehát most még van időm. Utána már biztosan nem lesz, és az első utam egy fogorvoshoz fog vezetni, de ezt most nem részletezem, miért, mert az outletes rész már biztosan kiborított mindenkit, nem akarok tovább sokkolni senkit sem. A héten kezdődik a Shakespeare in the Park, ezek színházi előadások a Central Parkban, lesz Szeget Szeggel, meg Minden jó, ha vége jó, akarok is menni, meg a Bryant parkba is az HBO fesztiválra, annál is inkább, mert ugye ott kell majd dolgoznom. Kell ugyan dolgoznom a héten egy kicsit, de a lényeg, hogy végre lehet anélkül jönni-menni a városban, hogy ezt leckeírás helyett tegyem, most kezdődik a nettó New York-i nyaralásom. A régi Manhattan felfedezése kezdődik.

Világvége után

Én nagyon vártam, hogy mi lesz, már csak azért is, mert időközben megtudtam, hogy ez a vén hülye Camping ez összeadott-kivont, kiszámolta az ELŐZŐ (a noébárkájás állatos) özönvíz időpontját, ahhoz hozzáadott valamennyit, így jött ki neki a a 2011. május 21, gyorsan alapított egy katolikus rádiót, belinkelte a világvége honlapjára, oszt vártuk, mi lesz. Lementem a Starbucksba, nehogy már itthon érjen. Amúgy is kellett dolgoznom kicsit. Hat órára volt időzítve az esemény, kísértetiesen hat órakor felhők kezdtek gyülekezni, a sztárbákszos pultosfiú meg kijött mint egy próféta, beleszagolt a levegőbe, közölte, hogy eső lesz, aztán visszament kávét adagolni (az enyémet elrontotta, kaptam ajándékba egy másikat, arra gondoltam, ő már biztosan tudhat valamit. Negyed hétkor hazamentem, nehogy elázzon a laptop, bent ugyanis nem szeretek dolgozni, mert az amerikaiak azt, hogy légkondi a fagyasztó szinonímájaként értelmezik, tehát ha valahol ki van írva, hogy AC, az nem azt jelenti, hogy normális hőmérséklet van, hanem kb. azt, hogy húsz fokkal hidegebb a kintinél. Valamivel fél hét után elállt az eső és kisütött a nap. Szinte látom magam előtt a komolyarcú néniket a metróból, akik tegnap összegyűltek valami templomban, (ja mert ugye a másik elmélet szerint az igazak megússzák az egész balhét, olvastam, valami magyar faluban egy nénit agyoncsapott a villám, ő biztos nem volt igaz), hat óra ötperckor már hevesen kántáltak és várták a végítéletet, hat negyvenötkor meg átmentek a szomszédos csirkésbe enni egy turkey burgert, mert onnan láttam kijönni az egyik elvadult fejűt. Eseménytelenül zajlott a világvége. Leszámítve a Central Park-beli biciklibalesetet, ahol hárman mentek össze, és egy öregember vagy két percig nem mozdult, de aztán felállt és a saját lábán távozott a helyszínről, a bicikli sem sérült meg nagyon.

Ezt futás közben láttam, mostanában megint végre van időm futni. Csak annyira unom, hogy új útvonalat kellett kitalálnom, most nem a tavat futom körbe, hanem az eggyel kevésbé dögunalmas útvonalon megyek, a betonon, ami azért érdekes, mert van benne lejtő, emelkedő, plusz egy kicsit kalandosabb a száguldozó biciklisek, görkorisok és gördeszkások miatt. A futás első 35 percét utálom. Először is sosem viszek vizet, mert nem bírom, ha egyik kezeből a másikba kell cserélgetnem valamit. A 35 perc végére rendszerint a kiszáradás fenyeget, tanácsot kell kérnem a Gusztos maratongurutól, hogy is van ez nála, hogy ő sót is visz magával, meg vizet (jó, de ő egy kis túlélőcsomaggal fut azt hiszem, talán még iránytű is van nála, de ezt is meg kell kérdeznem), mindenesetre én csak úgy bírok futni, ha nincs a kezemben semmi, na mondjuk a James Franco szívószálas poharát a 127 órából azt irigyeltem, igaz, ő biciklizett. Szóval így láttam a balesetet. Egyébként a második 35 percet (vagyis a vízivásnyi szünet után kezdődőt) már egészen élvezem, igaz, amikor eljutok a sziklára felrakott pumaszoborig, akkor mindig megijedek, de komolyan, kinek jutott eszébe egy pumát kiönteni bronzból, hogy lehetőleg este 8-kor infarktust kapjak?? A víz azért is kéne egyébként, mert akkor nem kéne ennyit köpködni. Itt ebben nincs semmi meglepő, az amerikai az egy köpködő nemzet, főleg a metróba, ezzel mindig meglepnek a legutolsó divat szerint vászonkalapot hordó New York-i értelmiségiek, amikor a reggeli metróra várva a sínek közé csuláznak egy helyeset. (Ez a kalap egyébként jól néz ki, egy magára valamit adó New York-i ma úgy néz ki, mint az Inspector Gadget, nekem is kell ilyen). Na én rendszerint a lábamat szoktam leköpni futás közben, ezen van még mit dolgozni.

Most, hogy iskola nincs, én pedig megfogadtam, hogy hatkor fogok felkelni, inkább tízkor kelek. Életemben nem aludtam még ennyit, főleg nem egész éjszaka, tegnap azt álmodtam, hogy két hold van az égen, ezt valaki megfejthetné nekem, a tippem, hogy valakinek ikrei fognak születni. Egyelőre még megengedek magamnak ennyi kilengést, elvégre az elmúlt egy évben az alvás az egy ritka fogalom volt az életemben, szóval lelkiismeret-furdalásom azért nincs. Úgyis dolgozom, a jövő hétre be kell fejeznem az olasz filmet. Végre. Ja és van időm edzeni megint, ami jó érzés, főleg, amióta valami fitnesz guru itten megmagyarázta, hogy mandulát azt lehet enni, ha sózatlan (meg mindenféle ízesítés nélküli), és egyáltalán, bármilyen olajos magot csak javasolni tud, na azóta kétpofára viszem magammal a mandulát mindenhová. Na meg persze állást keresek. Ahogy arra számítottam, az állások nagyrésze Los Angelesben vagy más Kaliforniai városban van, szóval azzal is számolni kell, hogy nyáron el kell költöznöm. Az Upper East Side-ról mindenképp elmegyek, a belvárosba. Napi két-három tévétársaság oldalait nézem át, jojózik a szemem, úgy kell odafigyelnem, hogy assistant executive helyett nehogy account executive pozícióra adjam be a jelentkezésemet, meglepődnék én is, ők is. Állás az van bőven, egyetlen szempont, amit nem veszek figyelembe, hogy érteni kell sok helyen a Powerpointhoz, meg az excelhez, de azért hazudom bátran, hogy ezeket tudom, mert ha a final cut prót meg tudtam tanulni, akkor mindent. Sok álláshoz kell Final Cut Pro ismeret, ki gondolta volna a márciusi hosszas anyázások közepette, hogy egyszer ez még a javamra válik...Szóval pihenés az nincsen. Illetve annyi, hogy nem olyan szoros a menetrend, és ha szerencsém van, még egy kicsit nem vesznek fel sehova (nem, nem, ilyet nem mondtam, dolgozni akarok arcom verejtékével, csak a nyári hőségben tudunk olyan rettentő szomjasak lenni, mint ahogy én ma dolgozni szeretnék, és ha nem kelek fel ezek után nap mint nap és nem dolgozom, akkor tagadja meg tőlem a barátságát, Ivan Romanics, jó, irodalom szakot végeztem, bár ez nem volt kötelező), és egy kicsit élvezhetem a New York-i nyarat, mielőtt megismerem Larry Davidet, aki felvesz asszisztensének, ez lenne az álmom. Vagy a Woody Allen, akinek megint lesz új filmje. Addig meg végignézem a 24 rettenetesen és fájdalmasan unalmas utolsó szezonját, aztán egy csomó másik filmet és sorozatot, mert ha jönnek az állásinterjúk, nem ártana tudni, melyik csatornán mit is adnak, igaz, már  gimnáziumban remekül tudtam olyasmiről beszélni, amit nem láttam és nem olvastam, sőt, az osztálytársammal vitatkoztam az Anyeginről, aki szintén nem olvasta. Szóval ezzel nem lesz gond. Azán kiderül, meg kell-e változtatnom a blog címét Kalifornia nem tágulra...

244 nap

Először is: nem volt talár, se sapka, amit dobálni kellett. Pedig én bíztam ebben, mert egyetlen ruhadarab, amiből nincsen itt egy se: zakó. Azért nincs, mert nehéz volt, nem csomagoltam be ősszel. Tíz perccel azelőtt, hogy a metrót el kellett érnem, gyorsan bementem egy üzletbe zakót venni, kb úgy, mint ahogy az Annie Hallban Annie parkolóhelyet talál. Levettem az első zakót a fogasról, ami jó volt, be a sorba (persze nyilván előttem valaki megvette a fél üzletet, aztán a csajnak nem volt visszajárója, meg kellett várni a csávót, amíg hoz visszajárót az alsó szintől, hozott, asszem, egy boltban ennél semmi sem lehet idegesítőbb.
A diplomaosztó előtt felolvasás volt. Tíz oldalt lehetett elküldeni a forgatókönyvekből, amit színészekkel olvastattak fel, néhány alkalommal csak egy "he?" bírta elhagyni a számat, mint pl. a brazil lány művénél, akinek a vérében volt a szappanopera műfaja (és arról szólt, hogy egy leszbikus lány önmagát keresi, és a templomban megkérdezik a papot, hogy ilyet lehet-e), meg az egyik olasznál, aki azt hiszem, nagyon eredeti szeretett volna lenni, de kicsit sem volt az. A svédre nem mondok semmit, egy év alatt megszoktam, hogy a történet csúcspontja az, amikor a szerelmesek megfogják egymás kezét és biztosítják egymást a soha el nem múló szerelmükről. A színészek elég jók voltak. Kettő csoporttársamé volt NAGYON vicces, az egyiknek mondjuk nem volt értelme, de órákig elhallgattam volna, végül is ilyen a Tarantino is. (Ezt nehéz nagyképűség nélkül mondani, de két tanárom is közölte, hogy az enyém volt "THE" Funny, pedig ráadásul én nem voltam elégedett a sajátommal. De az este végén megismerkedtem az egyik felolvasó színésznővel, akivel megállapodtunk, hogy máskor is tartanak ilyen felolvasást, ha szükségünk van rá. Márpedig lesz. A másk csoporttársam pl. meglepően sokat fejlődött azóta, hogy 244. nappal ezelőtt elkezdtük ezt itt.

A felolvasások után átadták a diplomákat, Kate nem volt ott mert beteg volt, amit nagyon sajnáltam, de majd vasárnap megyünk vele inni. Utána volt egy kis kaja az egyik teremben, aztán mentünk kocsmázni. Már nem emlékszem miket ittam és kivel. Ja, Randynek odaadtam a Bojan összes műveit, egy kivonatot a forgatókönyvemből Bojan minden egyes jelenetével, élete végéig ellesz vele, azt hiszem, Bojan születése lett a legemlékezetesebb pontja az egész tanévnek.

244 napot töltöttem el itt, kiszámoltam. Két forgatókönyv, két kisfilm (egyiket írtam, rendeztem, VÁGTAM), egy eredeti meg egy létező tévésorozat epizód, és a második változat megírása az egyik forgatókönyvnek. Ez a termés. Ha egyszer valaki színészetet szeretne tanulni, az NE menjen a New York Film Academyre (állítólag volt már, akit maguk az itt dolgozók beszéltek le róla), de aki forgatókönyvíró vagy producer szeretne lenni, az nem nagyon választhat jobb helyet. Már írtam, hogy egyszer azt mondta nekem valaki, hogy egy kávé mellett is meg lehet tanulni mindent, amit erről tudni érdemes. Ez 244 napnyi kávé után sem igaz. Most majd, hogy nincsenek óráim, nehéz lesz rávenni magam arra, hogy minden nap csináljak valamit, írjak, határidők nélkül, meg is beszéltük a csoporttársaimmal, hogy egymásnak adunk határidőket. Ezeket kell megcsinálnom: kijavítani mindent, amit írtam. Ügynököt keresni. Állást keresni. (Életemben nem voltam még állásinterjún, de most már legalább zakóm van hozzá.) Felkelni rendesen korán, futni meg edzésre járni. (Még nem kiabálom el, de elköltözöm, olyan házba, ahol nincs egér, ellenben van uszoda). Olvasni drámákat. Moziba járni. Filmeket nézni. Sorozatokat nézni. Weboldalakat nézni (mármint a fészbukon kívül is). Ja és be kell fejeznem az olasz filmet.

Visszakaptam a rendező és a producer kommentjeit. Rájöttem, filmet írok a negyvenes években. Minden változtatás, amit kérnek, RÉMES, amatőr és béna, minden, amit tanultam, egy tollvonással keresztülhúzódik a rendező meg a producer kezében, komolyan úgy kell befejeznem, hogy a fiú meg a lány csókolóznak, mert rájönnek, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Volt bent órán náálunk egy producer. Ő elmondta, lehet hülyézni a producereket a hülye szó alkalmazása nélkül. Amikor visszaírtam a levelemet a rendezőnek, nagyon igyekeztem kerülni a "kretén", "idióta", "régimódi", "barom" szavakat, elég nehéz valakit intelligensen elküldeni a retekbe, bár én nagy örömemet lelem ebben. Kedvenc megjegyzésem a helyesírásomra vonatkozott, amikor is a rendező rossz helyesírással figyelmeztetett a hibáimra. (Mint a 12 dühös emberben a "He don't even speak good English). Kedvem lett volna visszaírni neki, hogy a MISSPRINT szót nem két S-sel írjuk, úgyis mint Kisasszony. De az ember az első munkaadójával még ne legyen pofátlan. Ezen a téren amúgy is van hova fejlődnöm, ugyanis nem bírom, ha valaki ostoba, és rettentő nehéz ilyenkor visszafogni magam. Nem baj, készüljön el a film, vigyék el jövőre Cannes-ba.

Nem is biztos, hogy lesz jövőre. Mindenki a 2012-es világvégére készül, de én itt biztos forrásból tudom, hogy az idén lesz május 21-én. Először is, a metró tele van plakáttal. Hogy miért Jeruzsálem van a háttérben, rejtély, egy világméretű földrengés következik be, nyilván Jeruzsálemből szervezik, vagy ilyesmi. Óriásplakátok is hirdetik a világvégét, nem értem, miért kellett ennyi pénzt kidobni. Nem mindegy? Ha vége a világnak, az úgyis kiderül, minek milliókért hirdetni? Adták volna inkább az egyház híveinek, vettek volna maguknak még utoljára egy jó cuccot a Macy's-ben, amiben emlékezetesen lehet meghalni. A városban lépten-nyomon osztogatják a szórólapokat. Ijesztő arcú, középkorú nők, kizárólag. Állnak rendíthetetlenül a metróállomáson, az arckifejezésük széles skálán mozog a "megérdemlitek", a "most már úgyis mindegy", a "rohadjatok meg, bűnösök" a "most szólok", és a "hiába rohansz a metró után, kilenc napod van, öreg" között. Le fogom fotózni. A metrós plakáton amúgy van is egy idézet a Bibliából, szerintem tök random, semmi köze semmihez, ráadásul elég vicces, hogy közvetlenül alatta van az Isteni Rádió weboldala is, amit ingyenesen lehet hallgatni (naná, még fizessünk is érte, hogy, hogy már lőttek az egésznek). Azért kíváncsi volnék, van-e valami backup planjük a szigorú szórólaposoknak, arra az esetre, ha MÉGSE jönne el a világvége május 21-én, mondjuk visszamennek varrónőnek vagy bolti eladónak? Mert ugye ha én biztos lennék benne, hogy jön a világvége, eladnám a lakásomat, utazgatnék, magasról TENNÉK arra, hogy ezt másokkal még időben tudassam. Persze nem lett volna hülyeség tőlük építeni egy földalatti bunkert, mon értettem djuk afféle alternatív megoldásként azt mondani, hogy "öcsi, ugyan jön a világvége, de ti még megúszhatjátok, ha lájkoltok minket a fészbukon, és megvesztek egy bunkerszobát ajándék Bibliával az éjjeliszekrényen, ennyiért és ennyiért. De így mi értelme? Azért örülök, hogy még egy hétig élvezhetem a friss diplomámat. Nagyon mérges lettem volna, ha a földrengés a 243. napon következett volna be. Bár most, hogy ezen az Eurovíziós izén már megin nem sikerült valami fényesen szerepelnünk (én az EGÉSZET sose értettem, ez nálunk minden évben egy ilyen "na, majd most" érzéssel indul, és aztán lesz belőle egy "rohadék a többi ország, mert nem szavaznak ránk" kis magyar sírás-rívás, aztán itt most nem is írok tovább. Idén sajnos nem tudtam Herr Professor Lakner társaságában nézni, aki nem csak politikia elemzőnek jó, de Eurovíziós kommentátorként is megállná a helyét, ami szerintem egy sokkal szórakoztatóbb állás és egy évben csak egyszer kell csinálni), szóval most már tényleg eljöhet a világvége.

Hogy öltözzünk a talár alá?

Én még emlékszem valamire a számtani sorozatokból, azt hiszem, az valami olyasmi, hogy egymást követő számok között felfedezünk valami összefüggést, aztán vagy van, vagy nincs (szerintem legtöbbször nincs. A mértani sorozatra egyáltalán nem emlékszem, az mi? Kocka, gúla, gömb, mi lesz a következő? Na mindegy). Mindenestre az idei blogbejegyzéseket tekintve megállapítom, hogy májusban mindössze kettő lesz, júniusban pedig 1. Na viszont nagy nehezen befejeztem ezt az olasz filmet, éljen-éljen, három hetem maradt az újraírására. Viszont ma hivatalosan is regisztrálták a Writer's Guild of America szervezetnél, az amolyan szakszervezet-szerű. Az elmúlt három napban nem kerültem ágyba hajnali kettő előtt, rendszerint lecke miatt, bár az első nap inkább azért, mert bementem az egyik üzletbe vitaminért, mert úgy gondoltam, az nem normális, hogy délutánonként elfáradok. Kértem a fiútól valami tablettát, adott is, legális meg minden, na, de fel is pörgetett kellőképpen. Szóval lehet, mégis volt benne valami... Azért három nap után, "multivitamin" ide vagy oda, most nemsokára beájulok az ágyamba.

Egy hét van még az iskolából. Kezdek rájönni, hogy ez volt a könnyebbik része, a munkakeresés és főleg, ami utána jön, az lesz a húzós. A business órák az általános depresszióban telnek, bár tulajdonképpen csak azzal szembesítenek, hogy dolgozni kell, oszt kész. Na jó, nem ilyen egyszerű, mert bárki, aki eddig az iskolában már befutott íróként, tévés producerként beszélt arról, hogy jutott ő el oda, ahova, az rendszerint így kezdi: "és akkor éveken át olvastam mások forgatókönyvét napi 30 dolláért, amíg egyszer..." vagy: "én voltam az, aki írtam évi három filmet, amiket soha sem adtam el, amíg..."

Egészen meglepődtem. Ugyanis az ágyba beájulás valóban megtörtént, de nem ez volt a meglepő, hanem az, hogy az elmentett blog mégsem veszett el. Blogbejegyzés. Ma például egy nagyobb fokozatú szívrohamon estem át, amikor a Final Draft program több órás írás után közölte velem, hogy váratlanul leáll. Kívánom-e újraindítani. Kívántam. Megnyílik egy üres dokumentum. Már előjöttem különböző kifogásokkal, mit mondok majd a tanároknak holnap, miért nem készültem  (nem is kifogás lett volna, csak annak tűnt volna), amikor az elmentett szöveg mégis csak előkerült. Én ezért nem bízom abban, amikor (a közeli jövőben) majd állítólag már megszűnnek a külső drive-ok és csak a neten tárolunk majd mindent. Én az ilyesmiben nem igazán haladok a korral, legyen meg a kezemben. Írtam már át negyvenoldalnyi szöveget azért, mert tutifux helyre elmentette a gépem. De ez most mindegy.

Végre, most, hogy az olasz film elkészült, az életem visszatért a normális kerékvágába, tehát például volt már, hogy kitettem a lábam a lakásból. Eljutottam megint a gymig, meg a Central Parkig. A Central Parkban elviselhetetlen lett a turisták és a baseballozók mennyisége, a futás az tulajdonképpen akadályfutás, szerintem legalább ezerötszáz fotón vagyok rajta piros rövidnadrágban és ujjatlan pólóban. A hétvégén ezt megint nem sikerült megvalósítanom, mert rájöttem, hogy elnéztem az órarendemet, és hétfőre kellett befejeznem azt, amit keddre terveztem, na, ágyban megint egész nap. A tévésorozatom jó lett, szerintem egész eladható formában van, ráadásul a múltkori business órán ez az ember meggyőzött, hogy tévénél kell elhelyezkednem, onnan meg majd a filmnél. Tévésorozatból ugyanis sokat vesznek, filmből meg semennyit, sőt, az a tendencia, hogy ha el is adok valamit, annak van a legnagyobb esélye, hogy az utolsó pillanatban lecserélnek valaki másra, a nevem meg sohasem szerepel az elkészült filmnél, őrültek bele itt ebbe egy páran, például a Kapj el, ha tudsz írója. Is. Meg a Forrest Gumppé. Szóval megyek a filmfesztiválokra meg a tévébe. Nagyon halkan jegyzem meg, nehogy a sajátfészkemig eljusson, itten egy írónak, aki tíz éve dolgozik valahol, többet szoktak fizetni, mint annak, aki holnap kezdi. És erről most nem is írok többet.

4 nap van még (eddig nem bírtam aztán hozzányúlni a bloghoz. Közben láttam egy haldokló egeret. Nem döglött volt, haldoklott. Az utcán. Na, őt sajnáltam.) Beadtam a jelentkezésemet szakmai gyakorlatra, tehát most már vállalhatok állást. Legálisan, meg minden, bár közben megtudtam, (rosszul mondom, eddig is tudtam, csak megerősítettek), hogy New Yorkban a város az illegális munkára épül, lehúzhatná a rolót, ha nem lennének taxisofőrök, pincérek és Starbucks dolgozók, pizzafutárok és mosodások, akiknek mind nem kell minimálbért fizetni, vagy csak pont annyit. Mondjuk az előbb utánaszámoltam:) Annyit otthon is fizet egy menő tévésorozat:). Na de ilyesmit elvileg legálisan nem csinálhatok, szóval rendes állást kell találnom.

Ja, közben meg még Oszama Bin Laden is meghalt (valami hozzáértő okos ember elmagyarázhatná, miért a Magyar Narancs a világon az egyetlen, ami következetesen Uszáma bin Ládinnak hívja, vagy ők olvastak félre valamit, vagy van egy arab ismerősük, mint itt a suliban egy fiú, aki ránk ordított a liftben nemrég, hogy a Mubarakot azt úgy kell ejteni, hogy Műberek), az itteni Blikk le is hozta a "Rohadj el a Pokolban!" című valami 13 oldalas írását, állítólag nagy buli volt valahol, aztán persze másnap ment itt a nagy fejtegetés, hogy szabad-e örülni egy ember halálának, ami persze szerintem álszentség, mér ne lehetne? Na mondjuk azért egy tárgyalást megért volna a dolog, Szaddamnak is volt, el is ment a Pokolba a South Parkban, hogy együtt éljen a Sátánnal. Mibe, hogy egy újabb epizódban majd feltűnik Oszama, hogy elszeresse tőle, én legalábbis ezt írnám. Na mondjuk hogy mennek a Facebookon körbe ezek a kilőtt szemű Oszamás képek, ezen kivagyok. Mintha mindenki úgy érezné, egyedül neki van bizonyítéka arra, hogy tényleg meghalt, és ha kirakja, attól majd mindenki tudni fogja, hogy nem kamu, ki van lőve a szeme. Hát szerintem ez gáz.

De egyelőre annak örülök, hogy már csak mintegy hetven oldalt kell csütörtökig megírnom (hétfőig, de az három perc múlva lesz, szóval buktam), és éppen semennyire se találom viccesnek a történetet, bár talán azért, mert 8 és fél hónap alatt a kétszázadik változatban készítem el. Egy itteni producer srác el is kérte tőlem. Ő megy Los Angelesbe elvégezni a második évet, legyen csak nála a filmem.

Le fogom fényképezni a New York Film Academy épületét. Hogy itt meglegyen. Ez csak egy emelet egy toronyházban (a második, mint tudjuk régebbről, amiért a tizediken lévők gyűlölnek minket, mert minek nekünk lift két emeletre, pedig a tizediken valami jóga szalon vagy ilyesmi van, szóval igazán nem kéne stresszelniük amiatt magukat, hogy megáll a lift), mert a forgatókönyvírók és a színészek külön vannak a filmszakosoktól. Tehát nincs tégla épület sem, nincs murvás udvar, meg nagy tölgyfák, aminek az árnyékában tanulni lehet, ellenben legalább kétszer láttam már bilincsben elvezetni valakit, szóval azért nem olyan unalmas környék. A Broadway-t ellepték a turisták, nem tudok úgy eljutni az iskoláig, hogy valakinek a reklámzacskója térden ne vágjon, a Hollister megint kinyitott, tízméteres körzetben tehát megint létezhetetlen parfümszag van (nem, ez nem illat szerintem). A kedvenc kávézómban új lány van, akivel minden áldott reggel a következő párbeszédet folytatjuk le: -Egy kis café lattét kérek. - Kis café lattét? - Igen. Ez mondjuk hasonlít az itteni pizzériára. - Elvitelre kérek szépen két szelet pizzát. -Elvitelre. Igen. Öt perc múlva a párbeszéd megismétlődik. Múltkor megzavartam a lányt, nagy café lattét kértem, visszakérdezett: - Nagy café lattét? - Igen. Adott kicsit. Mondtam neki, nagyot. Tett még hozzá tejet. Nem baj, a tudat fontos, hogy valami forró van a kezemben.
Tehát nem tudom egyelőre, hogy lesz-e fekete vagy sötétkék talárom (és már alig várom, hogy a Lorelai Gilmore dilemmát megoszthassam valakivel, miszerint hogy öltözik az ember a talár alá, lehet-e alá rövidnadrágot venni, vagy farmert inkább, vagy szép nadrágot, de azt minek?) És akkor ugye még ott a négyzet alakú sapka, amit majd fel kell dobálnom, miután a bojtját átfordítottam egyik oldalról a másikra. Na, az a fotó sem lesz kevésbé kínos, mint az Oszama...