Otthon a Dincey-filmek nagy részét nyugodtan tarthatnánk giccsnek, bár talán nem is Disney-t kellett volna írnom, hanem Milka reklámot, mert azoknál undorítóbbat nem nagyon tudok elképzelni, ugyebár hörcsögök, csokiolvasztó mókusok, nyuszik, akik felteszem, kolibriknek adják a frissen elkészült Milka csokit, satöbbi, satöbbi, de azért a Disney-filmek sem kutyák. Mindazonáltal nem csodálkozom, hogy az amerikaiak meg vannak győződve róla, hogy az a valóság. Eltekintve a megszámlálhatatlan egereimtől, akik vagy eltűntek, vagy nem (én mindenesetre azt gondolom, hogy igen, bár a biztonság kedvvéért ma még veszek ellenük purhabot), mindenesetre az utcán még láttam őket (érdekes, az arcuk ott kifejezetten cukor, és nem is lenne olyan nehéz széttaposni őket), szóval rajtuk kívül ebben a nyolcmilliós nagyvárosban él még egy csomó minden. Például különböző színű patkányok. Egyik este végigsétáltam a Central parkban, patkány nem egy futott át előttem. A mókusok mindennaposak, egyszer azért menekültem ki a parkból, mert alkonyatkor elszaporodtak a szentjánosbogarak, a szitakötők, mókusok gyűltek a lábam elé kaját kérni, és miközben egy vérdrámát írtam épp, úgy éreztem magam, mint egy Disneyfilm szereplője, és vártam, mikor szólal meg mellettem valamelyik mókus, hogy elvesztettem a mamámat, vigyél haza. De ezekhez már hozzászoktam.
A mosómedvékhez nem. Ahogy békésen sétálgatok a tóparton, nézem az éjszakai New Yorkot, elgondolodom, hogy vajon mindig más emeleten hagyják-e égve a villanyt az irodaházakban, de nyilván igen, viszont biztos, hogy kötelező egy-két emeletnyit égve hagyni, különben a városkép elég ijesztő lenne, ilyenek járnak a fejemben, amikor a pici kerítésen túl meglátom a mosómedvét közeledni. Ugyebár az egerek, patkányok, kacsák félnek tőlem, de a mosómedvében nem vagyok biztos. Először is nagyobb, mint utoljára láttam, ez pedig a Természet képekben nevű könyv volt. Jó kövér, és meg is állt. Az jutott eszembe, hogy tudom, ez mi, de nem tudom, hogy bánt-e. Ugyebár a Mosó Masa Mosodájában frankón mos, de hát a mesékben az egerek is kedves állatok, sőt, a farkason kívül kábé minden. Felmérem a helyzetet, és úgy ítéltem meg, hogy a mosómedve túl kövér ahhoz, hogy átugrojon a kerítésen, de aztán az is beugrott, hogy a malacról se gondolná senki, milyen gyorsan fut, hát még a medvéről, és ha a medve gyorsan fut, akkor miért ne ugrana nagyot, még ha mosó és történetesen kövér is. "Mosómedve tépte szét a forgatókönyvírót", na ez szép szalagcím lenne, gondoltam, hát gyorsan tovább mentem. Alig pár méter múlva egy másik mosómedvét pillantottam meg, az épp egy fára mászott. Na tessék, fára is másznak. Néztük egymást, jó hosszan. Nem tudom, mi lett volna, ha közelebb megyek, le akartam fotózni, hogy legalább képem legyen a bátorságomról, mit nekem Bronxi állatkert, én vagyok a helyi David Attenborough, simán megvizsgálok közelről egy mosómedvét. Csak telefonnal nem lehet sötétben fotózni. Pech. Tovább mentem, arra gondolva, hogy a tó körüli út felét megtettem minden gond nélkül, és most meg mennyi izgalom egyszerre, csak innen jussak ki élve. Kijutottam.
Szombaton megnéztem a Due Date című filmet, ami az előzetes alapján akár jó is lehetett volna, de ilyet?? Nekem ugye már kötelező "szakértő" szemmel nézni, mivel robot vagyok, aki tudja, hogy mi micsoda a filmben és miért. Egy idő után (öt perc) erre képtelen voltam, annyira lenyűgözött a film förtelmessége. Nem kell ide szakértés meg filmes iskola, a hányás és egyéb undorítóságok józan paraszti ésszel is a kizárólag a gagyi filmekben számítanak viccnek, és egy idő után az ember feladja, hogy értelmet keressen az egészben. Vannak azok a filmek, amikről az ember az első perctől tudja, hogy rossz lesz. Rossz lesz, de azért végigülöm. Megy, megy, megy előre a történet egy közepesen unalmas szinten, és bumm, történik valami, és máris egy szinttel lejjebb kerültünk. Megyünk tovább ezen a szinten, majd ugrunk még egyet, szigorúan lefelé. Először megijedtem, mert apuka hamvainak elszórása az egyik szereplő célja, ergo lenyúlták a poénomat. Az elszórós jelenet közeledte felé már nem izgultam, tudtam, hogy el lesz cseszve - el is lett. Újfent elgondolkoztam, hogy tulajdonképpen mi az a marha nagy verseny, ami itt Amerikában folyik azért, hogy az ember elkészíthesse a filmjét? Az én két szereplőm legeslegelső változatukban is viccesebbek, mint Robert Downey Jr. meg a másik, akik egyszerűen csak alpáriak, és a rossz vicceket még rosszabbak követik. Persze a közönség vihog, a mellettem elű lány meg végig kommentál, értelmez, elemez, hogy mit, nem jövök rá. Megint két óra az életemből, plusz a bosszúság, hogy ha ez a film elkészülhetett, az enyim miért nem...
Ma volt a New York Maraton napja. Fotóztam rajta egy kicsit, itt volt egy utcára. Már kora reggel döbbenetes hangzavar jött az utca felől, pedig számításom szerint még ide se érhettek a futók. Kimentem megnézni. Komolyan nagyon szép volt, főleg azért, mert az amerikai szellemiség szerint ugyebár mindenki hős, aki elindul rajta, bíztatni kell és éljenezni, mert 42 kilométert lefutni nagy dolog. Tényleg az. És végignézve a futókon nem csodálkozom, hogy Amerika az, ami, mert itt számít, hogy az illető, öreg, fiatal, hetven feletti vagy éppen csak gyalogol, maraton futásért mindenkinek jár az elsimerés. Vadidegenek ordítják a futók nevét, mert a legtöbben persze kiírták a pólójukra. Jönnek kerekeszszékesek, akiket tolnak, és olyanok is, akik maguk hajtják magukat. Baleseti sérültek, rákból felgyógyult betegek, vannak, akik elvesztett családtagért futnak, vannak, akik a gyerekeikért, vannak gyerekek, akik a szüleikért futnak, összesen 45000 ember. Tényleg nem értem, mi Európában miért vetjük meg az amcsikat. Bőven lenne mit tanulni ebből az életfelfogásból, abból, hogy mindig van újrakezdés, és hogy semmilyen rossz nem végleges. Innentől kezdve persze érthető, hogy ők a filmem végét miért akarták mindenáron pozitívra változtatni. Azért, mert ők hisznek benne. Most először éreztem azt, hogy ők a heppi endet nem azért szeretik, mert az jobb mint a szomorú, hanem mert ők tényleg így látják a világot. Halkan jegyzem csak meg, hogy ha itt lerokkan vagy tönkremegy valaki, egészen más helyzetből kell újrakezdeni, mint otthon.
Persze nekem most sokkal kisebb problémáim vannak. Például hogy sikerült-e végleg elüldözni az egereket. Hogy meg tudom-e írni a következő forgatókönyvet. Először is, hogy mi lesz az. Az új órarend szerint a keddi napom egész jó, a pénteki napom nagyon jó, a többi pedig egész rossz. Pontosabban hosszú. De majdnem minden tanárom megmarad, csak Melanie cserélődik le Randyre. Jó lesz, már érzem. Most még el kéne mennem futni a vadállatokal teli Central Parkba. Bevetem magam a mókusok közé.
No comments:
Post a Comment