A szombat estére annyira készültem, hogy végül nem mentem sehova. Pénteken a felnőtt és sokat próbált csoporttársaimmal suli után egy jelmezboltba vettük az irányt, ahonnan rögtön ki is fordultam a tömeg miatt. Majd veszek jelmezt itt, az Upper East Side-on. Itt, az Upper East Side-on nem mentem be a jelmezboltba, majd bemegyek szombaton. Szombat délelőtt nem mentem be a jelmezboltba, korán van még, ráérek este bemenni, álarc akkor is lesz még. Rájöttem, ezzel azt csinálom, mint eddig mindennel az életemben, a belső kis patópál megint felelrősödött, bár kivételesen nem volt tétje a jelenlétének. Otthon simán megakadályozta, hogy egy év alatt beszereltessem a mosógépemet, négy év alatt felrakjam a függönyömet, itt csak a jelmezemet nem vettem meg miatta. Este meg rájöttem, hogy nincs kedvem bemenni kétmillió ember közé az utcára, és itt ez nem Kossuth-téri kétmilliót jelent, hanem tényleg sokat. Így inkább csak mászkáltam egy kicsit a környéken, megállapítottam, hogy nem ciki miniszoknyás katicának öltözni 15 fokban, sem zsebkendőtartó doboznak, sem semminek. De a gyerekek tényleg nagyon aranyosak a kis zacskóikkal. A Halloween-zacskókból szerintem milliókat kaszálnak a halloweenzacskó gyártó cégek, és minden nyitva tartó bolt felkészült a gyereközönre, akik percenként ordítják, hogy trick or treat!! A bolti eladó mindannyiszor csokit ad a zacskójukba, ők meg mennek a következő boltba csokiért. Persze én morbid vagyok és elkezdtem mindenben filmbe írható helyzetet látni, tehát nyilván kell egyszer írnom egy jelenetet, ahol a bolti eladó, aki épp magánéleti válságba került, majd egy szegény gyerekre jól ráborítja a cukorkás kosarat, de ez egyelőre csak az ötletes füzetbe kerül be.
Szóval a Halloween számomra elég eseménytelen lett, leszámítva, hogy találtam egy narancssárga, kivágott szemű-szájú sapkát, mondhatni kukáztam, de azt azért nem. Biztos ami biztos, ezt felvettem a fejemre, kerestem a tulajdonosát, persze. Vasárnap este bementem a boltba. Már a pénztárnál álltam, amikor a pénztáros megkérdezte, kérek-e ingyen répát. Nem akartam azt válaszolni, hogy "magyar vagyok, mindent kérek, ami ingyen van", de kértem. Elvégre magyar vagyok. És a répa még bármire jól jöhet, végül is főzök levest. A karfiolt visszautasítottam volna, de répa? Kell. Na, megérkezett az egyik eladó egy másfél kilónyi répával. Otthon vettem észre, hogy minizacskókba csomagolt minirépák voltak, az üzletben azt találták ki, hogy a trikortrítelő gyerekeknek csokika helyett répácskát adnak, na nem csoda, hogy rájuk rohadt. Én kisgyerekkoromban eléggé csokoládé-fasiszta voltam, a csokit mindennél többre értékeltem, és ha húsvétra egy eladó minirépával próbálkozott volna csokinyuszi helyett, hát nem lettem volna túl kedves. Az itteni gyerekek se hülyék, ők se kérték. Még akkor se, ha lemosható tetkókat mellékeltek a répák mellé dugdozva. De nekem legalább tele a fagyasztóm répával, jó lesz az még ínséges időkben.
Ma befejeztük két csoporttársam művét, egyikük hatvan oldalt írt a százhúsz helyett, szétizgultam magam. Titokban megállapítottam, hogy a nagy versenyben, ami itt zajlik, a "mindeki Hollywoodba vágyik" mezőnyben nem őket kell majd legyőznöm. Bár szerintem nem vágyom Hollywoodba. De mindegy, egyik sem volt rendkívül meggyőző. Egy csomó mindenről győzött meg viszont Kate filmje, amit este vetítettek le nekünk. Afféle Sundance-film, elég érdekes volt, majd holnap jól megbeszéljük vele, hogy mit is gondolunk róla, tehát van még fél napom kitalálni, hogy mit gondolok róla. Persze bölcsészkart végeztem, akor is tudnék beszélni a filmről, ha nem láttam volna. De rájöttem valamire: mivel Amerikában MINDENKI Hollywoodba akar menni, mindenki szuperprodukcióban gondolkodik, miért ne írhatnék egy olyasmi filmet legközelebb, egy hét múlva, amivel sokkal könnyebben eljutok a Sundance-re? Ugyanis a film utáni beszélgetésen egyértelművé vált, hogy a New Yorkban élő, itteni egyetemet végzett, anyanyelvi filmeseknek IS bazi nehéz dolguk van. És hurrá-hurrá, tele vagyok nagyjátékfilmes ötlettel, de előbb tán ki kéne próbálni, mit tudok írni kis költségvetésből, amire esélyem is van, hogy megcsinálják. Mindenképp ez lesz a következő lépés, írni valamit, amit le lehet forgatni két lakásban meg az utcán.
Persze. Amíg az ember össze nem fut a svéd producerével a metrón. Akivel hazáig lehet beszélgetni, és Zoli, a kezdő, bizonytalan író átalakul Zoli, a prostituálttá, és amikor a fiú megkérdezi tőlem, hogy na és mit írtál az órán, akkor nem azt mondom, amit normális esetben mondanék, hogy á, ugyan, szóra sem érdemes, egy ostoba történetet, ami tök szar és nem is érdekel senkit, és különben is, ez csak egy órai munka, de majd azért írok igazit is egyszer, nem. Kerek-perec közöltem vele, hogy fantasztikus vígjátékot írok, ami annyira vicces lett, hogy magam sem gondoltam volna, talán el kéne olvasnod. Megkérdezte, miről szól. Hűűű, anyám, segítség, ez az én liftes beszélgetésem. Van egy amerikai elmélet, miszerint ha egy stúdióban dolgozol asszisztensként, de egy percre összefutsz a liftben a producerrel, képesnek kell lenned rá, hogy két percben elmondd az ötletedet, amíg a producer felér az emeletére. Ha ez jól sikerül, elkéri. Hoppá, ez a pár megálló az én liftem, hogy alapvető szavak nem jutnak eszembe, kit érdekel? Ülök egy svéd fiúval, aki tapasztalatból már tudja (haha, hiszi), hogy öröm velem dolgozni, mit számít, hogy olyasmiket nem tudok kimondani, mint "cserélni", "kiderül", satöbbi, a fejemben az jár, hogy a világ leghülyébb történetét mesélem el, miközben a számmal azt mondom, isteni. Mikor oda jutok, hogy a nyanyák kokaint csempésznek, és nem is tudnak róla, arra gondolok, ekkora ökörséget ugyan ki venne meg, hát gyorsan rákérdezek, láttad a Szomszéd nője mindig zöldebbet? Nem látta. Oké, olyan, csak nőkkel. Gyógyszergyáros a papa, gyógyszergyáros a papa, ez jár a fejemben, a fiú filmes akar lenni, nekem meg itt ez az isteni sztorim. Megegyzetünk, hogy érdekli, és majd elküldöm neki. Itthon rájövök, hogy mennyire szerettem volna megírni a Garbo-történetet, nem pont a Greta Garbóval, de kábé. Uramatyám, és ezt nem mondom el egy SVÉDNEK?? Az első számú színésznőjük, akinek olyan élete volt, amilyen, itt élt Amerikában, satöbbi satöbbi, és ez még eszembe se jutott??? Ezért inspriáló itt minden. Otthon úgy jöttem el, hogy nemtok semmit, hülye vagyok, béna, tehetségtelen, minek vagyok én itt egyáltalán, és rá is fognak jönni, hogy nem értek ehhez az egészhez. Ehhez képest most 4-5 film van a fejemben, plusz a kettő, ami már úgy-ahogy kész, és minimum egy producer, aki el is hitte, hogy érdemes velem dolgozni. Szóval elküldöm neki a történeteket. Addig meg, amíg nem fedeznek fel, élek a sárgarépán. Hátha kihúzom a következő Halloweenig...
No comments:
Post a Comment