Amikor az ember egyszer elhalasztja a kötelező teendőit, akkor elég hamar ott találja magát, hogy azt se tudja, melyik fontos dologba kezdjen bele előbb. Olvasnom kell egy angol nyelvű könyvet. Írnom kell egy vázlatot. Írom a fizetős munkámat. Adaptálnom kell egy jelenetet. Véglegesíteni kell az egérűzést. És nem ártana mondjuk a lakásból is kimennem néha. Elég, ha csak eggyel el vagyok maradva a sok közül, az lesz az eredmény, hogy az egész hétvégét itthon töltöm, de persze akkor tudok csetelni, skype-olni, satöbbi, tehát megint mi marad el? A munka...
A baloney sandwich Melanie hasonlata volt a főszereplő céljára. Kábá párizsis szendvicsnek nevezném. Neki az az elmélete, hogy a gyerekek azt az egy szendvicset szeretnék, amit kinéznek maguknak. Nem kérnek mellé salátát, uborkát, sajtot, kukoricát, semmit, csak a párizsis szendvicset. Ezt kell szem előtt tartani, ha a karakter céljáról beszélünk. Vagyis a karakter az egész film alatt egyetlen dolgot akar elérni, és ezen semmi szín alatt nem változtat. Az egy dolog, hogy közben a környezet megváltozik, vagy ő maga ráébred, hogy a szendvics nem is olyan jó, de amíg az ember kezdő író, addig törődjön csak ugyanezzel a szendviccsel. Márpedig az én baloney sandwichem most az egérlyuk volt. Ugyebár addig nem nyugszom, amíg az a luk el nem tűnik. A szombat estémet masszív purhabozással töltöttem, persze nem tudtam a rácsot a fűtőtest elől kibontani, ezért bepurhaboztam az egész rácsot úgy, ahogy van. (A rend kedvéért ez egy purhab-szerűség, valami, ami kijön a tubusból és megkeményedik, de szerintem nem purhab...) Gyakorlatilag mániákus egérlktömővé váltam, és olyan eszközöket kezdtem használni, amiket eddig sose. Ráébredtem, hogy a Jóisten célja az egérrel a rendre szoktatás volt. Nem vagyok az a mosogatós fajta. Se a szemétlevivős fajta. Se az elpakolós fajta. Se az asztalletörlős fajta. Hát most egyszerre lettem mindegyik...
Este a Prison Break-et néztem. Azon gondolkoztam, mitől jobb mint a Dexter meg a Weeds. Például azért, mert kapásból nincs benne voice over. Nem néznek hülyének, rám bízzák, hogy megértsem a cselekményt. De kell, hogy legyen még valami más is. A főszereplő fiú színészete pl. nem tetszik. Ő is azok közé tartozik, akinél az a színjátszáz, hogy egyféleképpen néz, lehetőleg sötéten, biztos, ami biztos. Egy sűrű nézésbe olyan sok mindent bele lehet magyarázni. És elhisszük, hogy ez azért színészi játék, mert hiszen olyan komoly a helyzet. Hát ja, egy börtön nem játszótér, ott mindenki kemény, különben is a fekák utálják a fehéreket, a rabok utálják az őröket, kivéve a helyes doktornőt persze, és egyáltalán, ember legyen a talpán, aki a börtönt túléli. Ugye vannak ezek a börtönös alaptípusok, a keménycsávó, a régóta ottlévő sorsába beletörődött és bölcs csávó, a mindent beszerző csávó, és börtönös filmekben sosem számít, hogy honnan szerez be mindent, aztán van a vezér, akivel jóban kell lenni, satöbbi. És valahogy ezek a karakterek olyan sokfélék és olyan sokféle helyzetet teremtenek, hogy leveszik a főhős válláról a színészi terhet: neki mindig csak néznie kell. De mindennek ellenére a Prison Break-et beveszem, érdekel, hogy mi lesz, hogy hogyan jön ki, mit jelentenek a papírkacsák és a bedobált újság a csatornába. Az ember pl. ezt szereti: összerakni a történetet a fejében, hogy aztán meglepődjön, mekkorát tévedett. Na, ez nincs a Weedsben. A Weedsen egyelőre érezni, hogy írták. A Dexteren is érezni, hogy írták, bár az minőségileg azért sokkal jobb. És nyilván azok a jó filmek, amikor az ember nem érzi, hogy okos emberek írták meg neki, hogy legyen mivel eltöltenie az estéjét.
A jelenetem adaptálása meglepően sokkal jobban sikerült, mint vártam. Egy könyv első fejezetének első jelenetét olvastuk el, ebből kellett filmjelenetet írni. El kellett dönteni, mit hagyunk ki, mit tartunk meg, mit változtatunk meg. Nem állt össze az egész. Volt benne egy misszionárius idősebb nő, egy fiatalabb férfi, beszélgettek egy padon, a pasas levelet olvasott a feleségétől. Aztán kiderült, hogy ráhajt a misszionárius nőre, aki a sátánról beszél, meg a világvégéről, meg a Bibliából idézgetnek, és végül a férfi meghívja a nőt egy italra, de az nemet mond. Oké. Nekem valahogy nem tetszett az egész, pontosabban nem igazán tudtam érdekessé tenni. Túl akartam lenni az egészen. Oké, megírom, megtartom a mondatokat, csókolom. De van az írásban egy nagyon jó dolog. Amikor az embernek nem megy, nem megy, nem megy, nem érzi, nem érzi, és akkor egyszer csak bekattan valami, egyszer csak rájön, hogy hol kell a dolgot megfogni. Nem mintha ki tudnék rakni egy Rubik-kockát, de ez az a pillanat, amikor az ember rájön, hogy ha a pirosat tologatja ide, a zöldet meg oda, akkor meglesz a kocka. És mivel szabadon lehetett változtatni a jelenetet, rájöttem, hogy adjunk a sátáni mondatoknak egészen más értelmet, ugye minden mondat kizárólag egy adott szituációban jelent valamit, egy másikban egész mást jelent. A két okos lány csoporttársam csak arra tudott gondolni, hogy legyen a csaj fiatalabb, mondjuk 24 az 58 helyett, persze szexi. Mer ugye olyan nincs, hogy egy fiatalabb pasi az idősebbre gerjed. Persze, tessék Sunset Boulevard-t nézni. Nem mintha mást vártam volna a lányoktól, akik abban az egy megközelítésben látják a világot, hogy a szép emberek szép embereket szeretnek. Erre mondta Ben, hogy van a csúnya, meg van a tévé-csúnya. Ami azért annyira nem csúnya. Van a kövér, meg a tévé-kövér. Ami azért annyira nem kövér. Az én verzióm szerint végül nem a pasi akarta a nőt, hanem a nő a pasit, a Sátánról elmondott mondatok pedig gyakorlatilag saját magára vonatkoztak. Egész vicces lett. Mondta Ben, hogy még soha senki nem írta így ezt a jelenetet. Valamelyik Zoli a kettőnk közül persze elmosolyodott. Sejtettem.
Délután már nem volt ekkora sikerem, a másik filmötlet vázlatába már többször belekötöttek, ami persze jogos volt, kivéve, hogy dettó ugyanazt csináltam, mint nyolc héttel ezelőtt, és ami akkor jó volt, az most nem. Na, hát ebből áll az iskola. Most megint bizonyíthatom be egy tanárnak, hogy nem vagyok én olyan buta fiú. Ez mondjuk túlzás. Butának nem nevezett, mindössze hiányzik a cselekményből még ez-az. Persze, hogy hiányzik. Most pedig meg kell írnom a teljes jelenetsort csütörtökre. Kilencven jelenet. Egy olyan filmről, ami még épp csak formálódik a fejemben. De persze tartani kell a tempót, mert nem megcsinálni az egyenlő azzal, hogy nem vagyok rá alkalmas. A maximalizmus néha rémes dolog. Mondjuk azzal szerencsém van, hogy jó vizsgázó vagyok, és ha azt látom, hogy egy tanár nem bízik bennem maradéktalanul, akkor nem begörcsölök, hanem a sarkamra állok, rohadjon meg, azért is jót fogok írni. Kár, hogy nem Maryhez kerültem. Nem baj, úgysem az én döntésem volt. Alig vártam, hogy hazaérjek. Megint éhesen vásároltam, nem kellett volna. Vettem egy csomó mindent. Kell az esti filmnézéshez. De csak miután levittem a szemetet, elmosogattam, letöröltem az asztalt, elpakoltam a maradékot, elolvastam a tíz oldalamat az érthetetlen könyvemből. Este tizenegykor kezdődik a szórakozás...
No comments:
Post a Comment