Az egerekkel több egyességem van. Az első az, hogy nincsenek. A második az, hogy ha mégis vannak, eltűnnek, mire hazaérek és nem is kerülnek elő soha többé. Az egérirtás egyébként konkrétan mániám lett, tegnap atombiztosan lezártam az egész lakást. Vettem ezen kívül ragasztót, amivel betömtem a réseket, amin szerintem bemászhattak. Ma délután azért találtam egy kis lukat a saját magam által épített steelwhool hálózaton, de remélem, csak képzelődöm, mindenesetre megerősítettem azt a bástyát. A rituálé a következő: kétszer-háromszor megforgatom a zárban a kulcsot, hogy ha minden tilalmam és óvintézkedésem ellenére MÉGIS lenne bent egér, ideje legyen elmenekülni. Amennyiben ezt balga módon a szekrénybe tenné, jön a következő szakasz: bekapcsolom a porszívót vagy a matrac fújóját, ezek mindketten jó hangosak, és kiijesztem az egeret a szekrényből. Amíg cipőben meg sok ruhában vagyok, valahogy terminátornak érzem magam az egyébként ötcentis kis dögökkel szemben. A biztonság kedvéért este lejátszottam nekik egy részletet a Macskákból, csak a mihez tartás végett. Egyelőre úgy tűnik, én nyertem.
A második negyed egyelőre érdekesen indul. Durva tempóban haladunk, jövő csütörtökre össze kell állítani a teljes jelenetsort, ehhez nem ártana tudnom, miről szól majd a forgatókönyvem. Ma a dialógusokról beszéltünk, ez számomra a legkényesebb része a dolognak. Ugyanis annyira tévéhez szoktam, hogy filmen is tévédialógust írok, ezt már múltkor mondtam. Nem mintha nem érteném a koncepciót, csak tizensokévnyi gyakorlat után fura filmnyelven írni. Meg tulajdonképpen a dialógusírás teszi lényegében az embert jóvá. Ez mondjuk nem teljesen így van, mert minél többet járok iskolába, annál inkább megértem, hogy mennyire komplex dolog ez az egész, mennyire nem elég csak mondatokat írni egymás alá. Ezt mondjuk sosem gondoltam. Azt hiszem, ez lesz a következő csodaország.
A másik az adaptáció, ahol kiváltságos vagyok, mert én ugye Bennél végeztem anno, most meg megint ő a tanár, így villoghatok olyasmikkel, amiket tőle tudok, de azért beválik. De nem is ez az érdekes, hanem az adaptáció mint műfaj. Állítólag nagy a valószínűsége, hogy valaki olyan könyv megírására kér fel minket, amit egy stúdió meg akar csinálni, mert pénzt lát benne, viszont nincs írója, és ez valószínűbb, mint hogy a kezdő író Hollywoodban kopogtat a filmjével. Arra is rájöttem, hogy az eddig két filmem tulajdonképpen kis költségvetésűnek számít, és a legdrágábbak benne a színészek. Azt is megtudtuk, hogy még mindig Julia Roberts a legjobban fizetett színésznő, a maga 30 millió dollárjával, és ennyit kap Tom Hanks is, a többiek alattuk. Na hát az Eat, Pray, Love után én visszavennék a művésznő gázsijából. Szóval az adaptáció nagyon érdekes, mert ott az ember meglévő műből kell, hogy dolgozzon, de mégis van egy csomó szabadsága. Egyszer biztos kipróbálnám, úgyis régi vágyam a Száz év magányból filmet írni. Most egyelőre egy regényfejezetet kell dramatizált formában megírni, ez nagyon tetszik.
Minden rendben lenne, ha a csoportom nem hullott volna ma visszavonhatatlanul két részre. Fiúkra-lányokra mégpedig. Kiderült ugyanis, hogy a csoportunkban a két lány egyszerűen buta, és ami rosszabb, rossz ízlésű. Én amúgy is hajlamos vagyok az ízlésterrorra, tehát ami szerintem jó, az a barátaimnak is kell, hogy tetsszen, vagy ha nem, nem barátkozunk. Vitatkozni lehet, de nem szeretni valamit, amit én igen - azt sajnos nem. Elég széles a skála, de mondjuk a szent dolgok az Annie Hall, a Tortúra (és Kathy Bates), a Seinfeld, a Gilmore Girls, a Sopranos, maga Fullajtár Andi, Csákányi Eszter és az Elnöknők, valamit Susan Sarandon és persze a Thelma és Louise, a South Park - ezeket nem lehet bántani. Az egyik lány persze utálja a Seinfeldet és a Gilmore Girls-t. Az egy dolog, hogy elvágta magát, de még harcosan védte is, hogy rossz. Viszont dicsérte, ami rossz. A "szakítás" egyébként nem ebből fakadt, hanem abból, hogy a "rosszfiúnkat" a két lány minden átmenet nélkül elkezdte szidni. Hogy minek jár ide, ha ilyen okos. Namármost, tényleg okos, rengeteg filmet látott, emlékszik is rájuk (én például nem, ez elég rémes), és írt egy elég jó forgatókönyvet. Személy szerint a könyvet nehezen követhetőnek tartom és abszolút nem hibátlannak, de minőségileg összehasonlíthatatlanul jobb, mint a lányoké. De nem is a csajok butasága idegesítő, hanem hogy - mivel buták - nem tudják, mikor kell abbahagyni, és még minden megbocsátható lenne nekik, ha jó lett volna, amit írnak. Fura heteknek nézünk elébe, ugyanis ebben a vitában márpedig a rosszfiú mellé álltam, és ez most már így is fog maradni, mégiscsak létezik szolidaritás vagy mi a fene. Csak persze nem tesz majd jót a közös munkának. A régi tízes csoportom helyett mostantól újak lesznek, ez a másik. A két lány máris utálja az új csoporttársakat, pedig nem is ismerik őket. Fel se fogják, hogy ez az ötös csoport éppolyan eséllyel lehetett volna a mi első ötös csoportunk, és ahogy az első csoporttal is összebarátkoztunk, ugyan miért ne barátkoznánk a következővel? Nem is értem őket. Néha olyan jó felnőttnek lenni. Ha másért nem, azért, mert az ember már tud egy csomó mindent: például, hogy azok, akik elsőre nem szimpatikusak, még simán lehetnek jófejek, és fordítva. A legjobb viszonyban épp azzal vagyok, aki a legkevésbé volt szimpatikus az elején. Nem beszélve Maryről, aki a gimnáziumi matektanáromra emlékeztet, már abból a szempontból, hogy először döbbenetesen furcsa volt, aztán kiderült, hogy a legjobb fej. Ma pl. Maryt egy pillanatra láttam csak, joghurttal a zsebében fénymásolt. Akkora arc, hogy döbbenet.
A hétvégére el kell olvasnom egy könyvet, össze kell raknom a forgatókönyvemet, jelenetet kell írnom és szerintem tanulnom is. Unatkozni nem fogok. Csak várom a Hálaadási szünetet. Az iskolában felnőtt vagyok (már amikor nem borítom magamra a kávémat megint, meg Kate óráján, amikor rájövök, hogy a a tanárnő se felnőtt, akkor én minek legyek), itthon meg porszívóval üldözöm a nyomoronc kis rágcsálóimat. Méghogy nincs egyensúly a világban...
No comments:
Post a Comment