Kiderült, hogy az ember életében vannak visszatérő dolgok, amik valamiért megtalálják akkor is, ha azt hiszi, hogy ennek már régen leáldozott. Most azt hagyjuk, amikor művészeti titkárként olyan színészekkel dolgoztam, akiket addig csak távolról csodáltam, neveket nem mondok. És ilyen Jerry Seinfeld is. Mármint a sorozat. Először azt hiszem, 1996 környékén láthattam, amikor egyrészt még nem tudtam angolul, másrészt még nem voltam fordító. 2001-ben került hozzám a sorozat, amikor is 5 szezont fordítottam be belőle. A Gilmore Girls után (bizony, után, pedig imádtam) a Seinfeld volt a legeslegjobb munkám, de már írtam, magyarul nem lett jó. Ez ugyebár az ellen-jóbarátok, vagy hogy ne legyünk igazságtalanok, a felnőtt-jóbarátok. A világ három részre osztható: akik nem ismerik a sorozatot, vélhetőleg azért, mert Magyarországra elég bénán jutott el, az Rtl Klub adta, na, mikor, ha nem éjjel. A másik rész, aki ismeri, de utálja - velük nem foglalkozunk, ők nem emberek. Azt hiszem, a többi viszont imádja. A Seinfeldhez nem lehet semlegesen viszonyulni, amolyan "jó-jó, de azért van jobb is" stílusban. Nem ez egy sorozat, aminek majdnem minden epizódja klasszikus, ha meg nem, akkor klasszikus mondatokkal van tele, mint mondjuk az Annie Hall vagy az Elnöknők. A nem klasszikus epizódok meg szimplán csak nagyon viccesek.
Szóval Zoli fordítgatja a Seinfeldet, nem gondolván, hogy 9 évvel később a New York Film Academy-n fog színészetet tanulni, amikor is jelenetet kell választani bármilyen filmből vagy sorozatból. Mivel fiú partnert kaptam, sajnos egy Emily-Luke jelenet nem jöhetett szóba. Se Kirk. Szerencsére nem kellett győzködnom a csoporttársamat, hogy Seinfeld jelenetet válasszunk, sőt, ő ajánlotta. Persze tudta, hogy szeretem. Noha mindenáron szerettem volna a "these pretzels are making me thirsty" vagy a "you wanna be my latex salesman" vagy a "not that there's anything wrong with that" mondatok valamelyikét elmondani, végül a "show about nothing" jelenet mellett döntöttünk, amikor a két szereplő eldönti, hogy a Seinfeld c. sitcom a semmiről fog szólni. És én vagyok George. George-ról annyit kell tudni, hogy ő az isten. Jason Alexander játssza, a Pretty Womanből mindenki ismeri. De most Zoli fogja játszani. Ez olyan, mintha valaki megkeresne, és azt mondaná, holnaptól legyek én a köztársasági elnök. Ja nem, az nem jó példa. Tudok írni-olvasni. Na mindegy, nem jut eszembe hasonlat, de George-ot játszani olyan, mintha azt mondanák, legyek Erna az Elnöknőkből. Ha semmi másra nem lesz jó az egész filmiskola, ezt a fél órát élvezni fogom. Az már csak bónusz trekk, hogy én két jelenetet csinálok, mint hogy mit ad isten, a partnerem nem jött az órára, így egy másik sráccal is én gyakoroltam az ő jelenetét. Kezdek visszatérni a régi gyökereimhez, csak már nem vagyok 16 éves, hogy elhiggyem, hogy szar vagyok.
Egyébként nem igaz, hogy a suli semmi másra nem lesz jó. A forgatókönyvírás ugyanis, mint kiderült, tényleg csak részben tehetség meg ötlet kérdése. Van egy nagyon nagy része is, ami tanulható, egyszerű "kraft". Mint egy recept. Kell bele ez, meg ez, meg ez, hoppá, kész a mű. Elég döbbenetes, hogy amikor a néző a szereplő belső lelkiállapotát mutató pillanatot látja, akkor fogalma nincs, hogy ezt az író csak úgy belerakta, mert kell. Mint amikor a szakács fűszerez, mi meg eszünk és ízlik. Hát azért ízlik, mert a szakács tudta, hogy az kell. Jesszusom. Ilyen egyszerű az egész. És az a vicces, hogy Amerikában tudják ezt, mégsem csinálják. Arra gondoltam, ha minden amcsi film olyan lenne, ahogy a filmiskolában tanítják, akkor gyönyörű, értelmes és jó filmekkel lennének tele a mozik. Itt is valami hiba lehet a gépezetben, ha ennek ellenére rossz filmek készülnek. Még el sem kezdtem írni az új könyvet, de már tudom, milyen eszközöket fogok hol használni, ja és a legfontosabb: életem első olyan könyvét próbálom megírni, ahol a képek lesznek túlsúlyban, nem a szöveg. Nekem az nagyon nehéz (a tévés múlt ugyebár. Múlt a lószart. A mosodában is azt írtam.), mondtam már, dől belőlem a szöveg. Éppen azt kell megtanulni, hogy ne dőljön. A sztorit amúgy összeraktam, de még javítani kell rajta. Sőt, lehet, az egész végét megváltoztatom...Még nem tudom.
Ha az ember kedveli a csoporttársait, mindig meglepődik, hogy miket tudnak kiagyalni. Van egy alapszabály: az ember a saját életéről nem ír. Az ugyanis a kutyát nem érdekli. Mindenki szereti azt mondani, hogy "filmet kéne írni az életemről, mert ami velem megtörtént, hát az..." A fenét. Az csak nekünk érdekes. Mert mi vagyunk benne a főhős, számunkra az érzelmek nagyon magas fokon vannak jelen, és azt hisszük, a mi szenvedésünk vagy sorsunk vagy örömünk mindenkiből ugyanilyen érzelmeket vált ki. (Ez nem Kate, ez kivételesen én vagyok). Dehogy. Az más kérdés, hogy minden film valamilyen aspektusból mégis rólunk szól, még ha elsőre nem is tudjuk, mi ez az aspektus. Nekem pl. soha nem jutna eszembe magamról írni. Írnék a Greta Garbóról. Mit csinált? Otthagyta a családját, a szülőföldjét, elment Amerikába, mert ott jobb volt neki. Haha. Gretáról szól? Persze. Rólam szól? Persze. Hogy a vígjátékom milyen szempontból szól rólam? Nem tudom. Abból a szempontból, hogy én beszélek így. És élveztem a vígjátékot, mert az ember elengedheti magát, dőlhet belőle a hülyeség, és nem baj, ha túlzásokba esik. Na, így jutunk el a lényeghez. Adott két nyanya, öregek, utálják egymást, de mégis együtt kell működjenek, mert drog dílerek vannak a nyomukban. Hol vagyok ebben én? Sehol. Ott, hogy látni akarom a két színésznőt, amint ezt megcsinálja. Jutalomjáték, nekem. Na, bezzeg a csoporttársam. A filmje arról szól, hogy színészmesterség órán beleszeret egy lányba, miközben van menyasszonya. És a tanár szembekötősdi feladatot ad a diákoknak (tessék visszakeresni a pár nappal ezelőtti bejegyzést, múlt héten volt ez), és a főhős összekerül a kedves, helyes lánnyal. Ja, a főhös író. Ja, de nem forgatókönyvíró, hanem színdarabíró, EGÉSZ MÁS. Persze, jonatán alma, starking alma. És akkor az van, hogy az író az beleszeret a szembekötős lányba, de végül a menyasszonyával kibékül, pedig a lány helyes és kedves, de az író az ugye minden nőt akar. OMÁJGÁD. Ez a sztori. De amikor azt kérdeztem a csoporttársamtól, hogy ugye az író az te vagy, akkor azt mondta, dehogy, az író negyven éves. Aha. Negyven éves és színészmesterség órára jár, mert azt javasolta a tanára, könyörgöm, akkor ez egy lúzer!!! De Zoli felveszi a színészábrázatát, erős másodszintű dialógusban közli, hogy ez valami rendkívül érdekes, mindenképp kíváncsi vagyok rá, remélem, bekerül a mozikba is. Hozzáteszem, a srác előző forgatókönyve 5 fiúról szólt, akik egy albérletben éltek. Ja, véletlenül ő is négy fiúval élt együtt egy albérletben régen. Hogy honnan jött az ötlet? És ő az a fajta, aki a létező összes mindenkinek megmutatta a készülő művet. Hasznos dolog a színészarc. Főleg miután az adaptált jelenetéről is értesóltem, amiből annyit sikerült megtartania, hogy ketten ülnek egy padon. Az isten is írónak teremtette.
De nem akarok gonosz lenni, mert kedvelem. És ő az okosak közül való egyébként. Van azért előnye annak, hogy az ember nem 25 éves. Már tudja, hogy mi az, amit nem kéne. Hogy mi az, amit kéne, azt nem tudja. Azt csak próbálja. Szerintem akkor lesz gáz, amikor majd azt hiszi, hogy tudja, és megy csuklóból is. Akkor kell abbahagyni.
No comments:
Post a Comment