Először is az egyre csúnyább jelzőkkel illetett lakáskeresés. Egy pár órára egészen otthon éreztem magam. Elmentem egy ügynökséghez, akik bútorozatlan lakásokat mutattak (volna), de per pillanat az is jobb, mint a sok bizonytalan hely, amiket megnéztem vagy megnéznék, ha lenne rá időm, vagy visszahívnának a delikvensek. Tashát, az ügynököt a beszélgetésünk alatt háromszor hívta fel a gyereke, akivel Tasha egyre ingerültebben közölte, hogy nem ér rá. Aztán kaptam négy címet, ahová elvitt az egyik ügynöke lakásnézőbe. A nem túl beszédes fiútól megtudtam, hogy napi 10-12 órát dolgozik, hétvégén is. teszi mindezt egy egy méter széles íróasztalnál, százan vannak egy teremben, kb, hálát adtam az égnek, hogy egy totál bizonytalan, szubjektív és kiszámíthatatlan pályát válaszottam, ami ugyan baromi nehéz, rengeteg szerencse kell hozzá, de csinálhatom pizsiben, vagy akár mókusok között a Central parkban is.
Szóval. Az első lakáshoz nem volt meg a jó kulcs. A másodiknál nem volt otthon az, akinek otthon kellett volna lennie, hogy beengedjen. A harmadiknál effektíven Magyarországon éreztem magam. Házmesternéni kijön. A lakás nem a másodikon van, mint mondták, hanem a földszinten. Kulcs nem nyitja. Kijön papa. Rövid nadrág, koszlott ing, mezitláb, nagy, fekete téli cipő. Ketten rángatják az ajtót, kulcs nem jó bele. Romlik a tej a zacskómban, 25 fok van, ugye. Elmennek, hoznak másik kulcsot. Nem jó. Romlik a jeges kávé, folyik a vaj. Fiú nem ideges, mert ő nem magyar. Illetve nem látszik rajta. Hogy ideges. Magyarnak tuti nem magyar, fekete. Fél óra múlva kinyílik az ajtó. Körülnézek, köszi, mehetünk.
De hogy a suliról is meséljek. Lorelai Gilmore-t élő emberről mintázták, mégpedig Kate-ről, aki a dramatikus narratíva elemei című, elég uncsinak hangzó, de annál jobb órát tartja. Még külsőre is hasonlít Lorelai-ra, kicsit, gyorsan is beszél, azt meg nagyon. Mondtam is neki, hogy ehhez hozzá vagyok szokva, gond egy szál se. Imádom, hogy ő is vérprofi, mint a többi tanár, de ugyanakkor laza is. Megnyugtatott minket, hogy MINDEN forgatókönyvíró küszködik ugyanazokkal a problémákkal, amikkel mi is. A fő kérdések: ki a fenét érdekel a művem? Hogy kell jó karaktereket írni? Szerethető a szereplőm? Hogy kezdjem el? hogy fejezzem be? Mi legyen a közepe? Sok szöveget írok? Keveset? Vannak benne érzelmek? egyáltalán szól valamiről? És a végső kérdés: Szar vagyok-e? Szóval semmi probléma, addig jó, amíg az ember nem tökéletesen elégedett önmagával. Tanácsként szabad fordításban ezt adta: írj, mint egy hippi, irts, mint egy náci. Vagyis: az ember jusson el a forgatókönyve elejétől a végéig, nem törődve semmivel ("írjál szart!"), aztán második nekifutásra szabaduljon meg mindentől, ami fölösleges. Ez jó filozófia, tetszik.
Az is tetszik, hogy a a filmet mészárszékhez hasonlította, a nézőket pedig tehenekhez, akik azért mennek oda, hogy levágják őket. Mert ha jó a film, akkor ez történik.
Röhögtem a példán, miszerint az ember a filmen egész másképp látja, ha fejbelőnek egy cicát, mint a valóságban. Erre gonosznak nevezett. Nincs igazság.
No comments:
Post a Comment