"nagy betűkkel lesz kiírva a neved" - Robelin jósnő.

A filmvetítés a Union Square-en volt. A negyedik emeleten egy vetítőteremben, elég lepukkant. Ide tereltek minket anno a rettenetes bemutatkozásnál, meg itt volt a nem túl emlékezetes buli is. A csoporttársaimmal együtt egész délelőtt izgultunk, elvégre mindegyikünknek ez volt az első igazi elkészült filmje. összesen nyolcat vetítettek le egyhuzamban. Megjegyeztem jól ezt a pillanatot, mielőtt elkezdődött. Kicsit olyan volt, mint amikor gimiben az osztályszínpadok megmutatják egymásnak, hogy mivel készültek az évzáró akármire. Vagy évközbeni, mindegy. Valamiért azon izgultam, hogy ne az enyém legyen az első. Vagy azért, hogy ne legyen vége olyan hamar az izgalomnak, vagy azért, mert a fejemben volt egy ilyen minden alapot nélkülöző elmélet, hogy előre veszik a rosszakat, végére hagyják a jókat. De inkább csak nem akartam túlleni rajta. Na, az utolsó lett az enyém. Összességében elég gyengére sikerültek a produkciók, egy volt talán, ami tetszett. De megértem, hogy egyik sem lett valami színvonalas: a tanárok szerintem folyamatosan rossz irányba vitték a filmeket, a producerek mindenhol alapvetően tapasztalatlanok voltak, és másfél napjuk volt fölvenni az egészet. És persze egyes csoportok elkövették azt a csúnya bakit, hogy lehagyták az írót a stáblistáról. Csak reméltem, hogy ez nálam nem következik majd be.

Nem következett be, sőt: helyesen írták a nevemet. Annyira, hogy még az ékezeteket is kitették, pedig azt aztán igazán nem vártam, kiegyeztem volna a Zoltannal. A film egész jó lett. A többiek szerint jobb, mint szerintem. A legfőbb problémám, hogy ellenszenves főszereplőt sikerült választani. Hiába mondták, hogy tökéletesen illik a szerepre, hát nem illett. A másik szereplő viszont jól sikerült, sőt, kifejezetten tetszett. Van egy-két nagyon-nagyon rosszul megoldott helyzet, és gyakorlatilag a film lényegét is sikerült valahogy elveszíteni, de szerintem a vágóasztalon. A vége nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Konkrétabban: nem AZ lett a vége, ami papíron volt. Ez pedig a saját érzésem szerint tökéletesen semmilyenné tette az egészet, vagy inkább olyan vállvonogatóssá. Sag Schon. De hogy szépet is mondjak róla: nagyon elegánsan nézett ki, szépen volt fotózva, és voltak elég szépre sikerült pillanatai. Ha már úgyis folyton gyereknek nevezem szegényt, most valahogy nem az volt az érzésem, mint korábban, hogy kimegy és én nem tehetek érte semmit. Inkább olyan volt, mintha az óvónők időközben a Tücsök és a Hangyát átváltozatták volna a Piroska és a Farkasra, csak adtak a piroska kezébe egy hegedűt. Arra gondoltam, talán rendeznem kéne, akkor minden úgy lenne, ahogy a fejemben megvolt. Tessék, eszembe jutott a Garbo megint: "és most már akárki megnézheti, akár száz év múlva is". (közvetlenül az után, hogy csúnya vagyok, tehetségtelen, unalmas, szürke...az egész vásznat két hatalmas metszőfog borítja, hatalma, gusztustalan, szétálló...) De összességében elégedett vagyok, végül is megáll a filmecske a lábán, olyan, amilyen, de VAN, a helyesen kiírt nevemmel, és akkor rájöttem, hogy igenis ez az érzés fontos. Hallottam körülöttem a csoporttársaim reakcióit még a film alatt. Ez volt a legjobb az egészben. Hogy írok valamit, ami hatással van másokra. Ha csak egyetlen olyan érzést kiváltott valakiből, hogy "ó, szegény", már értve ezt a szereplőre - ez egy izgi érzés, olyan manipulálás-szerű. "Nem ütötte be a fejét. Én csináltam csak, te kis buta" - hűűű, ilyen. Azt hiszem, ezért csinálunk filmeket. Hogy a mellettünk ülő egy pillanatra másképp vegye a levegőt. Igen, a legjobb ez volt az egészben.

Megnéztük Kate óráján a Children of Men (Az ember gyermeke a címe. Hihetetlen, semmi alliteráció, semmi szójáték, semmi kalandorai, csak a cím lefordítva) film elejét. Ahogy mondta, eddigre nem emberi mozinézőként, hanem komputerként fogunk filmet nézni, aki pontosan tudja, hogy mivel akarják megetetni. Forgatókönyvíró eszközök, konfliktusszintek, meg minden, amit eddig tanultunk: többé nem filmet nézünk, hanem szakmai fogásokat. Miközben persze filmet nézünk, és persze kiakadok, hogy Julianne Moore-t hogy lehet kinyírni a film első tíz percében??? (és akkor hogy fogja ugye az én filmem főszerepét eljátszani, vetődik fel a kérdés). Fél óra elteltével fogtuk a filmet, mint az állatorvosi lovat, és megmutogattuk a részeit. Ez ez, az meg az. Lehet, hogy egy orvos sem embereket lát, hanem szervekből álló lényeket? Azért nem hiszem, hogy életem hátralévő részében így nézek majd filmet, a szájak nézéséről is sikerült leszoknom mintegy 10 évnyi fordítás után. Nagyon tetszik, olyan, mintha valami mágikus kör tagja lennék, mi vagyunk a beavatottak, húúúú, a többi ember csak mezei mozinéző... Már csak használni is kéne tudni mindezt.

New York már totális Halloween-lázban ég, felnőtt emberek ölik egymást a halál-jelmezekért a tömött jelmezboltokban, olyan ez, mint az aranyvasárnap: most még mindenki megveszi az utolsó maszkot, utolsó álszakállt, teljesen döbbenet, hogy a jelmezboltokban kategóriákra vannak osztva a jelmezek: szuperhős, star wars, star trek, történelmi részleg, nemzetközi (ide tartozik szerintem minden, ami az amcsik számára ismeretlen, tehát mondjuk nem batman vagy pókember), van külön csontváz és vámpírrészleg is, felkészültek, na. Felnőtt, sokat próbált tanáraim mondják, hogy semmiképp ne hagyjuk ki a Halloween-őrületet holnap, mert ugyan rengeteg az ember (Manhattanben? Ne!), de megéri. Otthon is kifejtettem az emberkikerülő-gyorsüzemmódot (azért, mert gyorsabban megyek mint a többség, nem szeretek időt tölteni a menéssel, és elég jól átlátom a tömeget, ezt még gyerekkoromban tanultam), de itt néha reménytelen: MINDENHOL emberek jönnek, ott is, ahol nem számítok rájuk. Elég nehéz szlalomozni az utcákon, ha az ember Budapesthez szokott. Szóval előre sejtem, hogy a holnapi tömeg a rengeteg jelmezzel eléggé reménytelen lesz. És még be is kell szereznem valami szuper cuccot, mert a Kelet-európai forgatókönyvírónak a karikás szemeken kívül semmilyen különösebb ismertetőjele nincs. Jár-kel a gyanútlan emberek között. Csak én mér tudom, hogy ha moziba megyek, a vágóhídra megyek. A többiek nem tudják, csak miután kijöttek. Ennyi a különbség...

A tököm

Itt már minden Halloween tökökben úszik. Mármint a városban. A házak előtt nemhogy tökök vannak kitéve, hanem egész szoborcsoportok, szellemek, pókhálók, csontvázak, komplett kompozíciók denevérekkel és mindennel, ami kell. Minden üzletben, de szerintem még a cipőboltokban is lehet kapni tököt. Amúgy nagyon hangulatos az egész, csak még nem szoktam meg, hogy gyakorlatilag bárhol, a kávézóban, a metróban, a pizzásnál is szembejöhet egy felfújható szellem, vagy egy embernagyságú pókháló.

Pedig Halloween tököt faragni nem is egyszerű. Vettem egy kicsit. Négy dollárért. A nagyok húszba kerülnek. Úgy látszik, az IKEÁS kések csak külsőre jók, meg mondjuk uborkát szeletelni, de egy tökkel még a legnagyobb sem birkózik meg. Én meg azt hittem, hazaérek, kikapcsolódásként, pár óra munka előtt gyorsan összedobok egy halloween tököt, aztán dolgozom éjfélig. Nem. A tököt kifaragtam három óra alatt, egy maradt munkára. Ugyanis már eleve a tetejét leszedni az nem egyszerű feladat. Kapásból letörtem a "fogóját", vagy minek nevezik. Szárát?? Az ikeja kést megpróbáltam fűrészként alkalmazni, kevés sikerrel. Csak a csoporttársaim meg ne tudják, hogy mindezt az ő forgatókönyveiken végeztem, amit órán megkaptunk. Tele lett tökmaggal szegény iromány, de valószínűleg ők meg ablakot pucolnak az enyémmel. A töknek a kibelezése amúgy ritka gusztustalan feladat, nem is a magok, hanem az az egész IZÉ, ami benne van, a forgatókönyvíró az tudjon fogalmazni, ugye. Szóval azok a narancssárga rostok vagy mik...A kikaparásukkal eltöltöttem egy újabb órát, ehhez képest a száj és a szem "kinyomása" semmiség volt. De végül is elkészült a tök, lett bele gyertya is, ki is raktam a tűzlépcsőre, remélve, hogy az if you see something, say something környékbeliek nem hívják ki a tűzoltókat. Nem hívták. Békésen világít odakint a tököcske.

A mű, a rendkívül érdekes, drogcsempészős-öregnyanyás-hamvakatelcserélős-bűnözős film remélhetőleg jó úton halad, szerintem vicces, ezen lepődtem meg a legjobban. A történet írja önmagát, lemondtam róla, hogy az legyen, amit én akarok, már nincs az, de egész jó irányba megy. Na de ugye hogy ez hogy lehetséges. Hát úgy, hogy amikor az ember összerak egy storyline-t, akkor még nem tud egy csomó mindent, hogy mi működik, mi nem, if this is true, what else is true (ezt szeretném sírfeliratomnak majd), csak van a fejében KÁBÉ valami arról, hogy mit szeretne, de amikor konkrétan leírja, akkor már látja is a konkrét helyzeteket, elkezdi megváltoztatgatni, és a szépen kirakosgatott dominó eldől. Na nem az, hogy teljesen új történet születik, de azért a papíromat olvasva gyakran kérdezem meg magamtól, "ezt meg mégis hogy képzelted?" A vicces csak az, hogy a papír nélkül viszont nem lehet írni, olyan nincs, hogy "most leülök oszt írok egy filmet". Vagy biztos van, így készült pl. a Lányok című film otthon. Meg még jópár.

Amúgy minél többet tanulok, annál jobban rájövök, hogy semmit nem tudok. Első meg második meg harmadik szintű dialógus??? Ugyan már. Örülök, ha leírom, ki mit gondol. De ez állítólag a sokatpróbált tanáraim szerint normális, és ők is ezt csinálják. Ez esetben megnyugodtam. Mindjárt letelik az első nyolc hét, jövő héten már a másik filmet kezdem, már azon is elkezdett járni az agyam, hogy az mi legyen. Még az a szerencse, hogy New Yorkba visszatért a tavasz, megint nem kell kabát se, így legalább az időjárás nem stresszel, ha már stresszelnek a gondolataim. Mármint a történet. A többi órán mondjuk úgy, nyitva van a szemem, még mindig Kate-é a legjobb. Sokat segít, hogy ő maga nem normális, ezzel legalább tudok azonosulni. Vicces. Ami fontos, ha az embert arra kényszerítik, hogy két és félórás órákat üljön végig.

Ma megint az én művemet fogjuk olvasni. Vagyis a többiek, én csak ülök és figyelek. Ha minden jól megy, jövő hétre csak a végét kell megírnom, megjegyzem, én, a stréber diák tartok itt egyedül. De addig még túl kell élnem legalább egy Halloween partit a hétvégén, és azt se tudom, minek öltözzek. Bár úgy vettem észre, nem csak tököt lehet kapni minden üzletben, hanem jelmezt is. Esküszöm, a semmiből nyíltak óriási jelmezboltok. Szerintem, ha Zolinak, a neurotikus forgatókönyvírónak öltözöm, aki nem alszik napok óta, az éppen megfelelően lesz ijesztő...

Emberek a mozgólépcsőben

Eljutottam a kritikus pontra. A bárka megtelt, az állatok most hirtelen túl sokan lettek, el kellett kezdenem kidobálni őket. Még szerencse, hogy fel voltam rá készülve. Tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amiről Kate már beszélt, a film második fele. Amikor az ember úgy érzi, hogy minden jó ötletét előtte, már mondtam, részemről a fáklyás menet. Befejeztem, legyen elég, hagyjuk az egész bandát a francba, fáradt vagyok. Na, ebből az állapotból kell felállni megint. Nem egyszerű ám. Kezdjük azzal, hogy péntek óta megírtam vagy három jelenetet, amikor rájöttem, hogy a főszereplőim tökéletesen kimaradtak a filmből per pillanat, a B sztori szép lassan A sztorivá kezd válni, és az nem jó. Erre való a DELETE gomb. Az a szép ebben, hogy az ember szemrebbenés nélkül nyomja meg, és töröl ki akár három-négy oldalt, ha rájön, hogy totál zsákutcába került. Még az a szerencse, hogy vígjátékról van szó, így kisebb dramaturgiai csalásokat elnézek magamnak, majd kijavítom később. Legalább három elefánttal lett kevesebb a bárkán. Szegények.

A másik nagy kérdésem magamhoz, hogy vajon egy vígjátékban MINDENNEK viccesnek kell-e lennie? Nem. Tudjuk, az kell, hogy legyen dráma is, sírjon is egy kicsit a kedves néző, majd röhög később. Az arányokat viszont nem könnyű eltalálni. Még az a szerencse, hogy 95 epizódnyi Gilmore Girls lefordítása után az ember megtanulja, hogy egy karakter ugyanabban a jelenetben épp annyira lehet drámai, mint amennyire vicces, és hogy éppen a drámai jeleneteken tudunk a legjobban röhögni, ha ugyan. Kár, hogy a dolog nem úgy működik, hogy előveszem az aktuálisan használható paneleket, oszt jónapot. Ki kell elölről találni mindent. Hehe. Könnyű azt mondani. Ja, menjek akkor dokkmunkásnak, ha nem megy. És ha nem megy, aludni kell, ami nem jön össze este, az összejön reggelre. Elég skizofrén munka ez, olyan, mint mikor a rajzfilmekben egy ördög meg egy angyal ül a figurák vállán, és jobb esetben egymásnak ellentmondanak (kivéve a Two Stupid Dogsban, amikor az ördög meg az angyal is azt tanácsolta a kicsi kutyának, hogy vegye el a kaját a másiktól), most pl két Zoli vitatkozik bennem, hogy "ez legyen", "nem, inkább ez", "hülye vagy? az béna!", "nem vagy normális, ez nem is vicces". A középső, akinek meg a MICKE íróasztal kikezdte a könyökét, elmegy aludni.

Annál is inkább, mert tegnap este a csoporttársaimmal elmentem "iszogatni". Az iszogatás háromszor harminc csirkeszárny elpusztításával kezdődött, csirkeszárnyanként 10 centért. Komolyan. Aztán átmentünk egy "nagyon olcsó helyre", tényleg az volt, a sör csak 2.50 körül volt, a vodkanarancs három dolcsi. Na, ezt nem kellett volna. Pedig nem is ittam sokat. És én még viszonylag korán leléptem, volt, aki a bárban aludt el, ott ébresztették. Mentségére legyen mondva, hogy színjózanon, órán is mindig elalszik. De valahogy elszoktam én már ettől, reggelre fejfájás, fáradtság, ami kell. Vasárnap este inni. Mi vagyok én, gimnazista?? Ezt befejeztük, hiába beszéltük meg, hogy mostantól minden vasárnap ez a program, nem, még egy ilyen hétfőt nem kérünk. Egyetlen jó származott belőle: az állítólag nagyon híres csokizóba beültem a Union Square-en. Tanúsíthatom: a csokizó méltán híres. A fekete csokis brownie-szerűség tényleg elképesztő, és kis kémcsőben plusz olvasztott csokit is kaptam, amit rá lehetett önteni az eperre meg a szederre. Nyilván magamra is, ahogy kell. És tejszínhabot is ettem hozzá, ami ugye a nyolcadik főbűn, de aztán belegondoltam, hogy 8000 kalória csoki után majd pont azt a kis tejszínhabot fogom visszaküldeni. Nem kértem light kólát. Forró csokit kértem. New Yorkban annyit gyalogolok, meg se fog látszani. Viszont jobban lettem tőle. Csokis fondüt ettek az emberek. Mártogattak. El tudtam volna tölteni ott még egy fél napot. Szívesen beülnék a laptopommal (tudom, Notebook. nem mindegy?) fél napra is, de abból hamar mérgezés és/vagy anyagi csőd származna csak. Hónap vége van, és amióta munkám nincs, tényleg tudom,  milyen a hónap vége.

Mindenki készül a Halloweenra. Már kitaláltam, hogy veszek egy tököt és kirakom a tűzlépcsőre. Remélem, nem tiltja semmiféle New York-i szabályzat. Mert ugyebár if you see something, say something. Még feljelentenek a világító tököm VÉGETT. Amúgy a metró továbbra is a legviccesebb élmény, főleg a megállás nélkül dumáló mozgólépcső. Olyan, mintha beszorult volna alá egy pasi meg egy nő, és egymással beszélgetnének: "Have a nice day" mondja a nő. "mindig kapaszkodj". Mondja a férfi. "Have a nice day" Mondja a nő. "Sose hagyd a csomagodat felügyelet nélkül" mondja a férfi. "Have a nice day" Mondja a mozgólépcső-nő. Tisztára mint egy házasság. Beszélgetnek. Az a kedvencem, amikor senki nincs a mozgólépcsőn, de a műsor azért megy tovább.

Körülnéztem a többi tűzlépcsőn. Mások virágcserepet raknak ki, mások lomtárnak használják. Jól van, a világító tököm senkit nem fog zavarni. Végre megtaláltam az ikeában vásárolt gyertyák helyét. Ijesztgetni fogom velük a népet. Mármint a tök belsejéből fognak kifelé világítani. Jó kis kikapcsolódás lesz. Legalább pihennek a vállamon a Zolik. Akik, jut eszembe, épp olya hülyeségeket beszélnek, mint a mozgólépcső.

Az én kis falum

New Yorkban szerintem nem az az érdekes, hogy a város sohasem alszik. Meg ez különben is közhely. Persze, hogy nem alszik, 8 millió ember lakik itt. Ha ennek a nyolcmilliónak csak a tíz százaléka van ébren éjjel, akkor is 800 ezer emberről beszélünk. Tehát világos, hogy valakik mindig ébren lesznek. Szerintem New Yorkban nem igazán ez a különleges, sőt, lakjon a Times Squaren a harapósló, lehet, hogy ott valaki mindig ébren van, de ott aztán tényleg rengeteg az ember, és nem lehet úgy elmenni az utcán, hogy valakinek a fotójába ne lógjak bele. Inkább az a jó, hogy New Yorkban az ember bármit megtehet és főleg bármikor. Ez alatt nyilván nem azt értem, hogy ha elrohanok egy szál alsógatyában a tömegben, akkor azt lehet, bár hozzáteszem, valószínűleg nagyon azon sem lepődnének meg. Hanem arra gondolok, hogy itt mindenki teszi a dolgát, éli az életét, és a másik ember nem szól bele, hogy miért úgy és miért nem másképp. Mondjuk olyasmit, hogy csendrendelet, meg hogy zárjon be egy szórakozóhely vagy egy étterem éjfélkor, és nyáron is vigyék be a székeket, mert zavarja a lakókat, ilyesmit itt nem elutasítanának, egyszerűen kiröhögnének. És ha valaki este tízkor kiül a Bryant Parkba laptopozni, mert ahhoz van kedve, vagy pingpongozik, mert ahhoz van kedve, akkor senki nem néz rá csodálkozva, hogy ez meg mi a bánatos úristent keres itt / képzel magáról, a park nem iroda, és ne pingpongozzon, mert a park bezár tízkor, mert itt a parkok nem zárnak be tízkor, mert az, hogy egy park bezárjon, eleve nonszensz. Otthon előbb-utóbb valaki (a parkőr közeg pl) odamegy és elzavarja az embert, hogy "ilyenkor már nem lehet itt tartózkodni" - mintha ha attól, mert ismeri a tartózkodni szót, még nem lenne egy hatalmas tapló.

De nyilván nem a laptop a legérdekesebb ebben, hanem az, hogy itt semmiért nem nézik ki az embert, öltözködjön bárhogy, nézzen ki bárhogy. És ez számomra nem az érdeklődés hiánya, hanem az elfogadás természetessége. Ez az ember ilyen és kész. Úgy öltözik, hogy nekem nem tetszik? Na és? Ő nem én vagyok, ő ő. És ez alapvetően a New York-i mentalitásra igaz, nem csak a külsőségekre. Lehetne erre mondani, hogy "igen, de ki törődik a másik bajával? Ki figyel oda a másikra?" Szerintem többen, mint otthon. Ha elesek, felsegítenek. Otthon elnyaltam a biciklimmel egy villamossínen (oké, telefonáltam), egy kocsisor nézte végig röhögve, anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna segíteni, vagy akár csak megkérdezni is, hogy jól-e vagy, hülyegyerek? És lehet, hogy 8 millió ember lakik itt, de ismeretlenül beszélgetni kezdenek a buszon, metrón, és senki nem gyanakszik a másikra, hogy "miért szólt hozzám?", "mit akar tőlem?", "hagyjon békén!". Egyszerűen csak beszélgetnek. Érdeklődően méghozzá. Kate erre azt mondja, meghalni jöttünk New Yorkba. Kate-ről beszélve semmit sem szó szerint értünk, persze. Vagy: meghaltunk, hogy idejöjjünk. Vagyis ez a rengeteg ember itt mind otthagyott valamit azért, hogy itt megtaláljon valami mást. És lehet, hogy ez a valami sosem lesz meg, de legalább itt nem találjuk. Együtt. És ez egy újabb érdekes felismerés, a szar és a szar közti különbség. Itt pl. messze nem engedhetek meg annyi mindent magamnak, mint otthon, mondjuk úgy, az életszínvonalam alacsonyabb, de mégsem panaszkodom, és miért? Mert annyi pozitív energia ér, hogy az helyettesíti az anyagi dolgokat, amiket otthon meg tudok szerezni.

Az új legjobb barátom a hardware boltos csávó. Ugyebár a vécépumpával szoktam a boltjába. Amikor kiderült, hogy a háztartás még ilyen-olyan hiányosságokat szenved, be-betértem még ezért-azért, tipliért, mint már írtam. És mivel az IKEÁS bögre máris elrepedt, hát vettem nála egyet. És mindig leértékeli nekem a cuccokat, amik egyébként nem kerülnek sokba, de gondosan apróval szoktam fizetni, na nem azért, hogy szánalmat ébresszek (neeeem), hanem mert mire betérek a hardware boltba (ez magyarul nincsen. Talán ezermester bolt volt régen, de nekem az ezermester szó olyan mitikus, szerintem olyan nincs), már csak aprópénzem marad. És ha kártyával fizetnék, inkább leértékel. Most pl. kellett a porszívó. Ami egyszerűen gyönyörű, a zárral együtt azt is viszem haza (jut eszembe, a lakásban a legnagyobb érték a zár, relatív a lakás sem került annyiba), mert nem olyan idegesítően nagydarab, mint az otthoni porszívó, hanem egy nagyon helyre kis porszívócska. Dirt Devilnek hívják, ez mondjuk inkább egy pornószínész neve, mint porszívójé, de sebaj. Aztán kellett tepsi. Meg fogas. Szép lassan hazahordom az egész üzletet, de ez már csak azért is egy varázsbolt, mert a dolgok nagyrészéről fogalmam sincs, mire való, csak tudom, hogy a lakásban használjuk erre-arra. A "how can I help you TODAY, Sir?" mondatban persze jól meg van nyomva a today, és rájöttem, hogy ez az ismerősség látszatát kelti, pont mint amikor egy filmben igyekszik az ember úgy írni, mintha a szereplőknek a filmen kívül is lenne élete. Ami nem könnyű, de hogy mi minden nem könnyű egy filmen, azon már régen nem gondolkodom. Szóval nem igaz, hogy New Yorkban csupa idegen ember kerülgeti egymást, akik a saját dolgukon kívül semmivel sem törődnek. Lehet, hogy nem kapnék egy meleg kávét a hardware üzletben, ha mínusz tíz fokban betérnék, de a kávéfőzőt leértékelné a fiú. És megint megkérdezné, hogy aznap miben segíthet. Ez hülyeségnek tűnik, de ha az ember totálisan idegen valahol, 9000 kilométerre a megszokott környezetétől, akkor igenis számítanak ezek az apróságok.

Otthon mindig azon röhögtem, hogy a Ráday utcán úgy megyek végig, mintha egy faluban laknék. Köszönök a kávézósnak, az ételszállítónak, belebotlok minimum három ismerősbe, a kocsmában a pincér integet (szól a zene a filmben), összefutok két lánnyal az önkormányzatról, megkérdezem, mit ebédelnek, ők megkérdezik, mi megy aznap a színházban. Hát most lett egy másik falum, az 1-es avenue-n. Na jó, túlzás, hogy lett. De három hét után már vannak ismerős arcok itt is. és ez elég megnyugtató...

Az én piros tablettám

Kate egy kábítószer. Ő a piros tabletta a Mátrixból. Minden óra egy újabb utazás valami olyan helyre, ahol már voltam, csak nem tudtam róla. Ez hülyén hangzik, tudom. A következőt kell alatta érteni: amikor a többi órán ülök (kivéve Maryén, aki egy jelenség, tehát bizonyos értelemben ő egy másik fajta Kate), akkor elmagyaráznak nekem egy világot, egy látásmódot, leginkább egy szabályrendszert: így kell filmet írni. ezek és ezek a szabályok. Ezek és ezek történnek a hőssel. 25 perc múlva ez, 60 percél ez, 120 percnél vége a filmnek. És nagyon-nagyon hasznos tanácsokkal látnak el azt illetően, hogy mit kellene csinálnom, mit kéne másképp csinálnom, mi jó úgy, ahogy van. Kate óráján beveszem a tablettát, és nem kívülről látom, hogy milyen egy film, hanem benne vagyok. Pusztán attól, amit elmond róla. Olyan érzés, mintha valami egész más világban járnék, amiről kiderül, hogy a sajátom - ez benne a legmegdöbbentőbb...

Ma például arról beszéltünk, hogy a mítoszok, amelyek amúgy rettentően hasonlítanak egymásra, mennyire hasonlítanak egy film szerkezetére is. Van a hős, aki elindul, nem akar, de mégis, bejár egy utat, aztán nem akar visszatérni, de végül mégis, tíz esetben kilencszer (kivétel pl. a "Klasszikus, klasszikus Thelma és Louise, nem én neveztem klasszikus, klasszikusnak, a tanáraim, én csak ötvenkétszer megnéztem). És hogy miért nézünk filmet? Mert két óra alatt megtörténik benne mindaz, amit az ember 10-15 évek alatt él át. Hoppá, a tabletta. Egyszer csak megint 13 évesek vagyunk, akik elindulnak a felnőtté válás útján. A szüleinket cikinek tartjuk, hülyéknek, találkozunk a kortárs Tommyval, aki füvezik (vagy cigizik, vagy alkoholt iszik, mindenesetre ő a "cool" fiú, aki ismeri a dörgést), olyanok akarunk lenni, mint Tommy, és mire húszévesek leszünk, rájövünk, hogy Tommy még mindgi füvezik, és Tommy gáz. A szüleink, akik rettentő unalmas felnőtt életet élnek, pénzt keresnek és eltartanak minket, hosszú-hosszú út alatt válnak csak emberi lényekké, akik irgalmatlan erőfeszítéssel küzdöttek értünk, és kb 25 évesek vagyunk, mire erre rájövünk, mikor megértjük, hogy anyu meg apu nem is olyan cikik, és tulajdonképpen jó, hogy vannak, sőt, mi még mindig szemetek vagyunk velük, amikor ők már a kedvünkért sütnek mondjuk olyan rétest, amit szeretünk. Ó MÁJ GÁD. A tabletta hat, felismerem, hogy TÉNYLEG. És amikor 25-30 éves korára az ember elfogadja, hogy a világ szar, mi pedig elcseszett idióták vagyunk, de ez így jó, és nem akarunk többé megváltozni, mert Tommy nincs többé, ő ugyanaz a lúzer, aki volt - szóval akkor elkezdjük elölről az egészet. És már nem a személyiségfejlődésről szól a történet, hanem a munka, vagy a kapcsolatok rendbehozásáról, vagy valamiféle cél eléréséről, amit mindannyian nagyon szeretnék, de még mindig nincs, még mindig nincs. 

És gyakorlatilag a filmek ezeknek az utaknak a tükörképei. és szeretjük nézni, mert amíg mi tizenévek alatt változunk keserves munkával, addig a filmben a szereplők ezt megteszik elég hamar. És nem feltétlenül kell a hős útjáról beszélni, van a neurotikus útja is - Annie Hall, megint. És akkor az ember hirtelen megérti, hogy azért ír, mert ő maga a filmjein keresztül érti meg a saját útját. És éppen ezért nincs értelme az embernek azt mondani, hogy "tetszik a filmed, de hol vagy benne te?" "Tetszik a filmed, de melyik hős vagy te?" Mindegyik. Mindegyik én vagyok, minden történet a saját életenek egy aspektusa. És ha megírom, túl vagyok rajta. Döbbenetes felismerés. Ráadásul én nem tartom magam írónak. Író a Spiró meg az Esterházy. Ők írók. Ők okos emberek, sokat tudnak, én nem tudok semmit, én kokaincsempész öregasszonyokról írok, totál ökörség az egész, semmi értelme. Meg írok egy thrillert, bosszúszomjas feleségről, aki Új Zélandra utazik a férje után. Jó, de akkor ez mi? És ha az ember "csak" vicceset tud írni, az kevés? Vagy csak izgit? És egyáltalán, tényleg vicces, vagy tényleg izgalmas? Nem tudom, mert még nem készült el. Látom magam előtt Julianne Moore-t, amint beoson egy házba, ahol ellop ezt-azt, és a fejemben izgi. Látom magam előtt Judi Dench-et, aki kötötűvel hadonászik a vámtiszt előtt, és a fejemben vicces. De hogy kerül-e valaha is bele a moziba, az más kérdés.

A kecske egyébként bejött. Talán csak azért, mert az emberek szeretik a kecskéket, az szerintem egy hihetetlenül mókás állat, mert egyrészt falusi, de azért annyira mégse, mint a disznó, a hegyi kecske az meg kifejezetten elegáns, de mégse vadállat, mint a medve vagy a farkas, de közben idétlen is. Szóval a kecskének helye lett a filmben, és helyre került egy csomó minden. Ha minden ilyen egyszerű lenne, akkor szépen hátradőlnék. Van kecském, van két nyanyám, hurrá. De nem, most keveredik össze minden. Kate-nek MEGINT igaza lett: a film felénél az ember kifogy az ötletekből, bedobja a törölközőt, kész, eddig összehoztam, minden ötletemet ellőttem, részemről a fáklyás menet, csókolom. Most jön az, amikor újra meg kell teremteni a filmet, felismerni, hogy ami nem működik, azt nem egy jelenettel előbb rontottam el, hanem tízzel, ott kell kijavítani, és újra összeszedni a sztorit: magyarul mindazok az állatok, akiket eddig felengedtem a bárkára, most kezdenek összeveszni egymással. Most fog kiderülni, hogy nem férnek meg együtt, el kell kezdeni kidobálni egyiket-másikat, mert a hajó fog elsüllyedni lassan. Kate-tel meg fogom osztani a bárkás hasonlatomat, nagyon tetszik. Ugyanis most, hogy az eddig csak a fejemben létező sztori elkezdett megelevenedni, kiderült, hogy nem működik egy csomó minden, amit papíron kitaláltam. Most jön a sorozatos "ha ez igaz, még mi igaz?" kérdés, vagyis: ha ezt megváltoztatom, még mit, és ha azt, akkor még mit, és még mit, és még mit.

Szóval én egy pillanatig se gondolom, hogy orvosnak vagy ügyvédnek lenni könnyebb, mert dehogy. De hogy egy történetbe beleugrani és abból kijutni valahogy, az szintén nem egyszerű, már ha az ember fontosnak tart ilyesmit, mint karakter, sztori, érdekes és még nem ezerszer elmesélt történet (haha, a filmem kapásból nyolc sztori egybegyúrva, ennyit az eredetiségről), szóval az azért nehéz. És főleg azért, mert ugyan nem hal meg senki, ha elrontok valamit, nem születik rossz ítélet vagy rossz könyvelés, vagy semmi, ami a való világgal kapcsolatos, de mégis: kiderül, hogy ki vagyok én. Mit gondolok a világról én. Az emberekről. És megmutatni mindezt, az nagyon-nagyon nem egyszerű. Mert ugye ott áll az ember a kis művével (a gyerekkel), és mondjuk azt mondják rá, hogy "szar" vagy "olvastam már jobbat" vagy "nem elég érdekes", "nem elég izgalmas" satöbbi. Akkor ugyan nem tetted tönkre egy másik ember életét, nem ölted meg, nem küldted börtönbe, nem hoztál visszavonhatatlan döntést, csupán ott állsz, és most már nem csak te tudod, hogy szar vagy, hanem mások is megtudták. És akkor az ember indulhat el elölről az úton, aminek a végén arra jön rá, hogy na és? Én szar vagyok, és ez így van jól. És ezzel megbarátkozni - ez a felnőttség. 

A lemmingek

A függöny nem tartozik a legjobban sikerült munkáim közé. Először is ugye bejelöltem a ceruzával, hogy hol kell lennie a lukaknak. Azt gondoltam, két lukat fúrni egymás fölé az gyerekjáték, elvégre az ember csak kifúrja, amit bejelölt. Hogy ezek után hogy sikerült kb. egy centivel melléfúrni, azt nem értem. Nem baj, a fal hosszú, próbálkozom másik lyukkal. Úgy látszik, hogy átlátni egy történet logikáját öregasszonyokkal, kecskékkel és drogdílerekkel, kivel mi történik, merre megy, mit csinál, éppen hol van, milyen állapotban, szóval ez megy. De észrevenni, hogy ha a karnis tartóját beljebb teszem fel, mint az ablak széle, akkor a függönyt csak odáig lehet majd elhúzni.

Próbáltam a tipli lényegét is megfejteni. Mert amikor kiderült, hogy bizony a falba befúrt lukról kiderül, hogy nem jó helyen van, az nem olyan, hogy az ember megnyomja a DELETE-et, és csinál új lukat (mint mikor egy mondat nem tetszik, és írok egy újat), a luk az marad. De megállapítottam, hogy a műanyag tiplit azt meg is lehet fúrni, csak erő kérdése az egész. De ha a tiplit meg lehet fúrni, akkor a falat is, mármint csavarbeverésileg. Tipli nélkül is. És így is lett. Most ugyan van négy plusz luk is, kettő tiplivel, kettő tipli nélkül, de ha pl ebből csinálnék egy sormintát, senki nem jönne rá, hogy csak elcsesztem. A tipli szép zöld.

A suliban érnek a konfliktusok a folyoton beszívott csávókám miatt. Mert az, ha az ember maga nem csinál meg valamit, amit kérnek tőle, az egy dolog. De hogy a másikat szívassa azzal, hogy ő nem készül, az már más. Főleg, ha a másik én vagyok. Az acting órára meg kellett tanulni egy elég rövid jelenetet. A jelenet lényege, hogy a mondatok eléggé függetlenek egymástól, szabadon lehetett őket értelmezni, így annyiféle értelmezés született, ahányan voltunk. Persze nekem jutott a "rosszfiú". Én nem tudom, ez a rosszfiú kategória általános iskolában kötelező, általános iskola nincs meg a sztereotíp rosszfiú nélkül (meg az evős, meg a tanárnak beárulós, meg a stréber meg a vicces fiú avagy lány nélkül), de egyetemen szerintem ciki. Főleg, hogy ráadásul szerintem nem a "zseni, neki mindent szabad" kategória, hanem a kicsit arrogáns és kicsit korlátolt barom. Szóval sejtettem, hogy semmi jó nem születik majd abból, amit hárman csinálunk (a harmadik egy félénk kis "nekem minden mindegy" 19 éves fiú volt, őt nem is hibáztatom). Előre tudtam, hogy szívni fogunk, és előre megválaszottam a taktikát is. Ugyanis, mivel nem vagyunk az általánosban, nem fogom beárulni. Nem mondom meg Mary tanárnőnek, hogy a fiú nem készült, minket szarban hagyott, tessék megbüntetni, stb. Nem. Majd Mary rájön magától. És elhatároztam, hogy amikor a jelenet végén jönnek a kritikák, kérdések, stb, szépen hátradőlök, és hagyom, hogy a rosszgyerek hülyeségeket beszéljen. Így is lett. Alig szólaltam meg. A csoport látta rajta, hogy egyrészt ki vagyok bukva, Mary is látta, a rosszfiú meg elképesztő hülyeségeket magyarázott, mondom, totál beállva. Ez volt a sokadik helyzet, hogy magából hülyét csinált. Kábé csak ezt választhattam, ha én magam nem akartam seggfej lenni, viszont elértem, hogy kiderüljön, hogy ő mennyire az.

Kate óráján szóba kerültek a lemmingek. A lemmingek kis aranyos lények, akik izgatottságukban öngyilkosságot követnek el. És az ember tele van lemmingekkel. A lemmingek afféle kis, belső démonkák, mármint az ember esetében. Ezek, mondjuk úgy, a "sötét oldalunk". Elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne csak udvarias, békés, mindent és mindenkit tiszteletben tartó dolgokról írjunk. Az íráshoz meg kell keresni a belső lemmingeket, akik átsegítenek a másik oldalra. És a sötét oldalon lenni jó. Mert az ember ott bármit megtehet, amit a kedves, udvarias, baráti énje nem tenne. Ha nem lenne sötét oldalunk, nem tudnák igazán mélyre lemenni a cselekményben, a karatketek ábrázolásában. Ha udvariasak maradunk, nem hagyjuk a karaktert szenvedni, fene megette az egészet. Azok az emberek, akik nem néznek sosem ezekkel a lemmingekkel szembe, ők járnak a moziba. Nekik is vannak lemmingjeik, régen elfeledett vagy mélyre elnyomott démonkáik, akik a sötét énjüket hordozzák magukban, és ők azért járnak moziba, hogy a lemmingekkel a vásznon találkozzanak, anélkül, hogy rájönnének, hogy ők azok. És ahhoz, hogy ők élvezzék a filmet, nekem, az "írónak" kell megtalálnom a lemmingekhez vezető utat. Ez olyan, mint minden más munka. A könyvelő elkészíti helyettem a könyvelést és fizetek érte. A pék megsüti a kenyeret, amit én nem tudok. Az orvos meggyógyít, amit végképp nem tudok, mindenki azt teszi, amihez ért. Én meg a lemmingekhez igyekszem érteni. Ahhoz, hogy a moziban azok az emberek, akiknek nem a mozi a foglalkozása, másfél-két órában szembenézhessenek a számukra mélyen eltemetett kicsi lemmingekkel, és az jelentse nekik a kikapcsolódást, hogy találkoztak velük. Félelmetes dolog ez a mozi. Sokkal, sokkal nehezebb, mint az ember gondolná.

Volt egy aláírásom Audrey Hepburntől. 1988-ban kaptam. Tőle magától. Akkor még nem tudam, hogy ő kicsoda, ismertem a My Fair Lady-t, kész, hogy ő egy legenda lenne, arról azért fogalmam sem volt. Őrizgettem Audrey aláírását, ha jól számolom, 22 évig. Most elhoztam magammal Amerikába, mert ugye minek maradjon szegény otthon. Vettem egy képkeretet. Most, 22 év után Audrey végre méltó helyre került: kint van a falon. A most már szépen berendezett, bútorozott, az ötszáz dolláros kerethez mérten elég szép kis (manhattani, ezt azért ki ne felejtsük) lakásomban lóg. Hogy a függöny még nem üti meg az Álom Luxuskivitelben (a hülye címadás ám nem mai találmány otthon) színvonalát, azt remélem, megbocsátja...

A kecske

Meg kell magyaráznom a kecskét. Ehhez előbb el kell mondanom, hogy van az Annie Wobbler c. darabban egy monológ, az írónőjé, jó hosszú, de az a legjobb. Az írónő totál hibbant, saját magával készít interjút, kérdéseket tesz fel magának, amiket aztán ő maga meg is válaszol. Ne és ebben elmeséli, hogy amikor elkezdett írni egy Sarah Newman nevű nőről, akkor még nem tudta, hogy a nőt Sarah Newmannek fogják hívni, hogy magányos lesz, fáradt és életunt. Úgy akarta kezdeni, hogy egy vidám, napfényes vasárnap reggelen...ehelyett lett belőle hideg, téli este. És Mária Magdolnáról szeretett volna írni egyébként.  És hosszasan beszél arról, hogy ő csak követi a hőseit, de ezt már szerintem mondtam.

Na, így jött a képbe a kecske. Én nem akartam a történetbe kecskét, a kecske jött. Próbáltam végiggondolni, hogy egész pontosan mi volt az a pillanat, amikor azt mondtam, "ide most kell egy kecske". Nem emlékszem, valami raktáron gondolkoztam, ahol a szereplőt kell majd kivallatni, és akkor rájöttem, hogy azt ott úgy nem lehet, ezért meg azért, szóval úgy nem megy. És akkor az új helyszínek új szereplőket vontak maguk után, és így került elő a kecske. Bevallom, hogy a film eddig legidétlenebb jelenetét sikerült megírnom, de továbbra is az Ananász Expressz jár az eszemben, amiben a legrosszabb poénok is működtek, mert az a film mindent elbírt anélkül, hogy elment volna a Bud Spencer-féle blődségbe. Szóval egyelőre a kecske marad, már neve is van, Albert. A neveket végképp nem tudom, miért és hogyan adom. a nevekkel kicsit babonás vagyok, pedig nincsenek az írásnál babonáim. Azt a nevet kell megtartanom, ami először eszembe jut. A kecske Albert akart lenni. És fel akart jönni a Noé Bárkájára, mondtam, jöjjön. Majd legfeljebb annak idején visszadobom a tengerbe. Persze addigra meg fogom szeretni Albertet, és nem akartok majd tőle elválni. Virginiát is azért hívják Virginiának, mert ő akart az lenni.  De még mindig nem szeretem eléggé. Illetve szeretem, de csak én, a többiek még nem tudják, hogy lehet szeretni.

A másik fontos dolog, amin mostanában jár az agyam, a "moral stain", vagyis az erkölcsi folt, nagyjából.  Erkölcsi mocsok. Szóval a karakternek a sötét oldala, ha úgy tetszik. Vagy tulajdonsága, múltja ilyesmi. Most még ezeket meg kell találnom bennük, a moral stain nélkül nehéz hiteles karaktert írni. Néztem ugye a Woody Allen filmet. Karakterfejlődés totál nincs benne, az elején ugyanolyanok a karakterek, mint a végén. És mi az, amiben mindegyik fürdik? A moral stain, az erkölcsi folt, természetesen. Ettől lettek elképesztően emberiek. meg a rengeteg szenvedéstől, erről már írtam tegnap. Minél többet szenved a karakter, annál jobb. Kate azt mondta, az amerikai filmek sokszor túl udvariasak. De mi ne legyünk azok. Ne féljünk a szenvedéstől, a sötét oldal megmutatásától. Jó, persze egy vígjátékban nem kell lemenni a legmélyebb mélységekig, de azért meg kell találni azokat a pontokat, ahol a szereplők csúnyán, csúnyán hibáznak.

A suliban kialakultak az első ellentétek. Na nem Hunterről beszélek, ő afféle közös ellenség, szerintem kaparja az íróasztalát, ha meglátja, hogy valaki a terem felé közelít a kávéjával, ne adj isten, salátájával, de ugye nem szólhat semmit. Ma én is salátát ettem az órán, ha tudná a nevem, írná az emailt, hogy "Zoli, az órára kizárólag vizet lehet bevinni". Nem mintha a vizet nem tudnám kiönteni. Szóval. A csoportból már ki is bukott valaki. Nem járt órára, és szerintem egy idő után nem is akart. Azt hiszem, nem kirúgták, hanem úgy döntött, nem jön többé. Az ő barátja, a mi amerikai csoporttársunk persze a tanárt ette ezért felelőssé. A logikát nem értem. Szóval a másik amerikai srác, aki amúgy sosem csinálta meg a feladatokat, vagy nem úgy, ahogy Melanie kérte, most pipa, mert a haverja, akit amúgy másfél hónapja ismer, kiesett. Ő meg a rég megírt forgatókönyvéről próbálja elhitetni, hogy most pattant ki a fejéből, "befejezte a hétvégén". Izé. Én ma a kecskés jelenettel eltöltöttem vagy két órát. Nem mondom, hogy nálam nem lehet senki rutinosabb, de a nyilvánvaló kamu az feltűnő, ráadásul bosszantó is, mert az ember ugye nem szereti, ha hülyének nézik. Szóval feszkó van a tanár és az amcsi fiú között, ami persze kihat a csoportra, amit nem bírok, mert miért mi érezzük rosszl magunkat a mások hülyesége miatt. Ettől függetlenül, ha közösen lehet valaki utálni, mint Huntert, az összehozza a többieket, de én ezt inkább gáznak tartom. Vicces amúgy, hogy a srác kifejtette, hogy a suli szar, és a tanárok egy kalap fosok, kivlve azt, aki tényleg írt már filmet. Az a gyanúm, hogy ő ezért a rengeteg pénzért nem tanulni akart, csupán kapcsolatokat vásárolni, ami majd hozzásegíti, hogy eladja a könyvét. Hát persze. Amerikában is van Móricka, aki azt elképzeli.

De mindegy, én nem törődöm vele, én csak írom a magam kis filmjét, a bárkán most már együtt utazunk egy Albert nevű kecskével is, hogy mi lesz szegénykémmel, azt még nem tudom, mert nem szeretném a totál idiotizmus felé elvinni a dolgokat. Marad a kecske szordínóban, akciójelenetet többet nem kap, elég, hogy egyszer végigrángattam szegényt az autópályán, egy ablakba szorulva. Ha így nem adom el a filmet, hát sehogy...

Mulatós zene és hangok a fejemben

Szerintem a mulatós zene az minden zenék legalja. Kezdjük azzal, hogy a mulatós zenére nem lehet mulatni. Aki szerint lehet, az nem mond igazat, vagy nagyon be van tépve. Aki szokott, olyanokkal nem érintkezünk. A mulatós zene számomra megfoghatatlan. A stílusát nem tudom meghatározni, a szövege értelmezhetetlen, és egyáltalán, szerintem minden mulatós szám egyetlen nagy közös mulatós sokfelé feldarabolt példánya. Én nem rajongok a magyar popzenéért sem, de egy: ott akadnak elvétve kivételesen jó előadók, kettő: akik nem azok, azok elhiszik magukról, vagy valakik elhitetik magukról, hogy azok. Tehát ha én popénekesnek készülnék, vennék egy-két flitteres szerkót, íratnék magamnak egy-két számot az álmok tengeréről, meg a két szemed melegéről, megtanulnék pont egyszerre mozogni a háttértáncosokkal, kiadnék egy-két lemezt, és nyilatkoznék a Viva tévé színes foteljeiben arról az életérzésről, amit ebben az új albumban megpróbáltam kifejezni, mert annyira mélyről jön, hogy képtelen voltam magamban tartani. Napszemüvegben járnék az utcán, mert nem akarom, hogy felismerjenek, de ha nem ismernek fel, ki vagyok bukva. Roxie Hart, ugye. Vagyis ha az ember Magyarországon elhatározza, hogy popsztár lesz, annak van valami indoka: legkevésbé az, hogy énekelni akar az illető valamiről, ami esetleg másnak nem jut eszébe. De hogy hogyan jut valakinek eszébe mulatós zenét csinálni, az nekem magas. "Te, csináljunk egy bandát". "Oké, játszunk lakodalmas zenét. Mit szólsz?" Ha én ambíciózus 18 éves lennék, nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy lakodalmas zenét akarjak játszani. A popzene és a lakodalmas zene között az a különbség, hogy a popzene úgy tesz, mintha a daloknak mélyebb értelme lenne annál, mint hogy "gyere babám, menjünk szobára", a lakodalmas zene pedig egész konkrétan ki is mondja ezt. Lásd Lagzi Lajcsi.

Az egész onnan jutott eszembe, hogy ma megint a magyar étteremben ettem. A magyar étterem, olyan, amilyen: se nem csúnya, se nem szép, obligát matyóhímzés, kalocsai népviseletbe öltöztetett baba, képek Budapestről meg a Pusztáról, úgy tervezett sótartó, hogy véletlenül se férjen el a könyököm az asztalnál, és szól a mulatós zene. De miért? A) Szólna inkább a Presszer. B) Szólna a Rapülők. C) Szólna a Liszt. D) Szólna akármi más, mit tudom én, a Rúzsa Magdi, vagy a Pancsoló Kislány, de ez??? A tökéletesen ismeretlen előadó tökéletesen érdektelen és értelmezhetetlen lakodalmas zenéje? Én nem mondom, hogy Bartókra szeretnék húszdolláros rakott krumplit enni (jó, a Light kólával együtt volt annyi), na de a mulatós zenére...felháborító. Ezek után tíz dolcsiért vettem kettő, azaz 2 rétest. Nem, az egyik pite. Horror. Megint megfogadom, hogy nem veszek többé rétest. Megvárom a Karácsonyt.

A forgatásról sikeresen lemaradtam. De persze azért, mert az első nap csak egy jelenetet vettek fel, és nem fértem be az autóba. Már nem a súlyomnál fogva, tehát hogy tuszkoltak volna, csak nem ment, hanem eggyel többen lettünk volna, és én, ugye, aki már megtettem a kötelességemet a film ügyében, már nem kellettem. Ma meg azért maradtam le, mert korábban fejezték be, mint számították, és pont mikor elindultam volna Long Islandre, hívtak, hogy végeztek. Sebaj, végül is lesz még ilyen alkalom, remélem. legalább az egyik leckémmel kész vagyok, mentem edzésre és moziba is.

Tegnap megnéztem a Woody Allen-filmet, a You Will Meet a Tall, Dark Stragert. Habár nem volt rossz, de azt kell mondjam, Woody Allennek ez csuklógyakorlat, külünösebb energiát nem fektetett bele, tipikusan olyan film, amit elvisznek a hátukon a színészek, oszt jónapot (Hú, klasszikust idéztem, fejből). Az volt az érzésem, hogy Woody Allen nem különösebben bíbelődött azzal, hogy új karaktereket eszeljen ki, vett egyet egyik, egyet a másik régi filmjéből, és ennyi. A Lucy Punchot azt kifejezetten sajnáltam, mert sokkal jobb színésznő, mint a pornószínész-kurva, akit megformált, és ráadásul a szar színésznőt már egyszer sokkal jobban eljétszotta a Mira Sorvino, de ez nem a Lucy hibája, hanem a Woodyé. Lucy, Woody, a barátaim.

A Hereafter, aminek magyarul majd biztos valami olyasmi címe lesz, hogy Halottakkal Suttogó (fejemet rá, hogy ez lesz, főleg, ha az RTL klub adja majd a címet, ugyanaz a lány, aki a Szívek Szállodáját is kiagyalta), szintén nem különösebben jó, mondjuk úgy, hosszú és unalmas, eléggé félbehagyott cselekményszálakkal, és már megint úgy szól a halál utáni valamiről, hogy nem is szól róla. Szóval van ez a nagy misztikum, hogy a Matt Damon kommunikál a halottakkal, és akkor a történet végére nagy nehezn összekerül azokkal, akiknek szükségük van a segítségére (miután lepattintott egy nőt, aki a halott gyerekével akart még egyszer, utoljára beszélni, ez már milyen görénység...), hogy aztán kiderüljön, hogy a halottak semmi különöset nem is akarnak egyátalán, és valójában totál lényegtelen, hogy a Matt Damon ilyen látó. Az volt a legrosszabb, hogy a film közben folyton kizökkentettek a saját karaktereim a műélvezésből, akik ilyesmiket mondtak, hogy "miért nem adom el rögtön a házat, ha kell a pénz az egyetemre?" "Miért nem mutatod meg, hogy szenvedek?" "Miért vágod el a jelenetet pont, mikor könnyekben törnék ki?" "Miért nem kerülök elő többet a történetben?" "Milyen olyan tulajdonságom van, amiért megszeretnek? "Milyen olyan tulajdonságom van, amiért megutálnak?" "Látod, a Woody Allen milyen jól gyötri a karaktereit? És te?" Hagyjatok békén, szeretném élvezni a filmet, és különben is, hétvége van! Még. Vagyis már nem. Majd holnap foglalkozom veletek, most hagyjatok aludni!!!

The Deerhunter

Az egyik legamerikaibb dolog, amit el tudok képzelni, a mosoda (Laundry). És a leghülyébb. Szerintem eggyel jobb, mintha közös vécék vagy fürdőszobák lennének a városban, és mindenki oda járna. Nem mondom, hogy bármi szégyellni való lenne a szennyes pólóimon vagy alsógatyáimon, de ebben mégis van valami perverzió. A környékbeliek bugyiját nézem. Anyámat pedig egy mexikói helyettesíti, aki az egész környék anyja, és férfi. Ő a mosodás. Jó, nem kell neki megmutatni a zoknikat és a gatyákat egyenként, de ott van. Nem értem az amcsikat. Mindenkinek van saját kenyérpirítója, mikrója, kávéfőzője, vízforralója, mindene, de mosógépet sokan nem vesznek. Pedig nyugodtan nyithatna valami szemfüles amerikai közös kenyérpirító helyiséget is. Reggel leviszem a kis kenyérkémet, fél dolcsiért megpirítom, majd hazaviszem. Semmivel nem rosszabb, mint a kihelyezett mosógépek. Nem baj, fel voltam rá készülve. A mosógép negyeddollárosokkal működik, nyolcat kell beledobni összesen. Egy fehér, egy színes, egy szárítás az kábé 24 negyeddolláros, ha jól számolom, hat dollár. Szorgalmasan gyűjtöm a negyeddollárosokat hetek óta, készülve a nagy eseményre, amikor a jó kis IKEÁs szatyrommal megmutatom New Yorkot a ruháimnak. Minden nap félreteszem az aprót erre a célra. A nagy napon zsebemben fél tonna negyeddollárossal elindulok a mosodába.

Amerika gyorsabban fejlődik, mint gondolnám. Lecserélték az összes gépet. Kártyával működnek. Venni kell 3 dollárért egy feltöltőkártyát, arra pénzt tenni és akkor lehet mosni. Szuper. Mexikói anyámnak kicsengetek tíz dollárt negyeddollárosokban, megkapom a kártyát, megkeresem a gépet. Az igazi anyukámtól magamban bocsánatot kérek, amiért a színes ruhákat nem válogatom külön pirosra, kékre, zöldre, feketére, sárgára, annyi pénzem és szabad mosógép nincs. Azt már egy rózsaszín rövidnadrág kapcsán megtanultam, hogy a fehéreket külön mossuk. A mosodában van wifi. Így repül az idő. Túl vagyok az első mosáson, ezúttal teknősök és hatalmas papagájok nélkül.

Az iskola ma viszonylag könnyű volt, tudják ezek, hogy péntekre hullák vagyunk, nem érdemes már csesztetni minket. A Shaun of the Dead című horrorvígjátékot lassan kívülről tudom, rajta tanuljuk meg a forgatókönyvírás rejtelmeit. Amennyire nem kedvenc műfajom a horrorvígjáték zombikkal, ez a film annyira vicces. Naná, angol. De tényleg jó. Minden iskolában a közös ellenség kovácsolja össze a diákokat. Ha az illetőt még a tanárok is utálják, az még jobb. A mi ellenségünk Hunter. Őt csak csúnya szavakkal illetném, pedig ránézásre kedves fiú. 35 körüli. Ő az iskola nácija. Na nem az otthoni szomszédom fajta, aki ordítva kiabál a tévével és szidja a komcsikat hajnalban, ez nem igazi náci. De ő tartja számon a jelenlétet. A tanároknak elvileg jelenléti ívet kell írniuk, 18 hiányzás után az illetőt kirúgják. Hunter ezt év elején nagy élvezettel mesélte el. Néha, még az elején az órára benézett, jelentőségteljesen körbepillantott, egy-két embert név szerint szólított, majd kiment. Most körlevelet kaptunk tőle. Az órán nincs evés és ivás, a terembe csak vizet lehet bevinni. Haha, ha Hunter látta volna a kávékiöntős produkciómat pár héttel ezelőtt. Majdnem visszaválaszoltam neki, kizárólag azért, hogy elkezdhessek egy levelet így: Dear Hunter! Ezt nyilván annyiszor sütik el neki, mint nekem az are you hungry? poént... Szóval Hunter fenyegető levele, miszerint nem szabad enni és inni a teremben, azt hiszem, kivétel nélkül mindenkit hidegen hagyott. Főleg a tanárokat. Kate-tel meg is beszéltük, hogy alig várjuk, hogy Hunter betörjön az órára és ellenőrizze, hogy kávé van-e a poharunkban, vagy víz. Kate nem bírta megállni, hogy ne alkalmazza a "fasz" szót Hunterre, majd bocsánatot kért, elvégre ő ott tanár, nem diák. Vígan elkávéztunk utána. Szerintem a New York-i metrón Hunter figyelmezteti az embereket a gyanús csomagokra és szól rá az utasokra, hogy a terhes asszonyoknak adják át a helyüket!

Az utolsó órán a Mások élete című filmet néztük meg. Én nem vagyok tőle úgy oda, a Stazi ügynök rájön, hogy a szabad művészek élete mennyivel érdekesebb, mint az övé. Ajvé. Ki hitte volna. egyébként nem rossz film, csak túl didaktikus. Én, a szürke ügynök felismerem, hogy a rendszer rossz, nekem nincs életem, nekik bezzeg van. Hű. Nem semmi. Kétszer is büszke voltam kis hazámra, Hungary (a feliratban, eredetileg Ungarn) kétszer is elhangott a filmben. Na, milyen szövegkörnyezetben? "Egyetlen országban magasabb az öngyilkossági ráta, mint az NDK-ban, ez pedig Magyarország." Később mondtam a csoporttársaimnak, hogy nem csak ebben vagyunk elsők, vezetünk még rákban meg szívbetegségekben is. Jövő hétre írhatok fogalmazást "hogyan hat a filmben a környezet az emberre?" címmel. Van egy másik lehetőség is, talán az öntudatra ébredés a filmben, vagy valami hasonló hülyeség. Na, végre erről majd tudok írni, úgy is mint a forgatókönyvíró szekció egyetlen Kelet-Európai tagja, aki konkrétan tudja, mi az a Berlini Fal. Elmeséltem a csoporttársaimnak, hogy én bizony bontottam a vasfüggönyt a csípőfogóval. (A csípőfogót nem tudom angolul, a "this thing"-gel helyettesítettem). Ó, én lettem a kuriózum, aki tényleg átélte ezt. Azt nem meséltem el, hogy a kommunizmusból csak a lufikra emlékszem, meg arra, hogy láttam Kádár Jánost fürdőgatyában ("Nem látta a gyerek" - mondta a nagyanyám, amikor anyukámnak dicsekedtem. "Kádár elvtársat legfeljebb tréningnadrágban láthatta". Nem igaz, barna fürdőgatyát hordott, a húgom is megerősítheti, gyerek voltam, nem vak, Aligán voltunk a komcsi üdülőben), meg hogy úttörő voltam, de nem igazából, mert zavaromban a tanárnő nevét ismételtem el, amikor a fogadalmat tettük, tehát "én, Zsille Antalné fogadom, satöbbi..." Sose gondoltam, hogy egyszer még kapóra jön, hogy egy posztkommunista országból származom. Már csak arra kell vigyáznom, hogy ne erőltessem magamra a szegény, nehézsorsú Ká-európai diák sokat szenvedett alakját, mert még megsajnálnak a többiek, és kaját hoznak nekem az órára. Aztán majd nem győzöm dugdosni Hunter elől.

Fiú a kukoricásból

Hogy miért pont a címerező tábor jut eszembe a suliról, azt nem tudom. Annak idején elmentem kukoricát címerezni, ez kicsit olyan, mint a dobozolás a Tótékban, csak állítólag van értelme. Az ember fél ötkor felkel, kimegy a mezőre, szedi a kukoricacímert, este bejön, alszik. Ha becsuktam a szemem, zöld kukoricaleveleket láttam magam előtt. És akkor azt hittem, sosem lehet megszokni. De megszoktam. Egy idő után magamtól ébredtem fel reggel fél ötkor. Jó, a májkrémkonzervet azt nem lehetett megszokni, de tekintve, hogy az étel volt és nem munka, rettentően örültünk neki. És életformává vált a kukoricásban menés, a kukoricaföld szélén ülés, a lajtos kocsiból való ivás, a májkrémnek örülés meg a röplabdázás.

A második héten - itt, a jelent New York Cityben - azt hittem, hulla fáradt leszek most már az év minden napján, nem bírom a feszített tempót, a sok leckét, az állandó készültséget. (A készültség fura dolog egy forgatókönyvíró esetében: mondj egy ötletet! Mondj egy ötletet! Ki a főszereplő? Mit akar? Mit akar az ellensége? Egyáltalán ki az?) Aztán tessék, kiderült, hogy az ötödik hét végére teljesen jól megszokom ezt a taposómalmot, és nem is vagyok olyan fáradt. Mármint fizikailag az vagyok, szellemileg nem. Amikor az embernek életformává válik az írás (úristen, átmosták az agyamat, máris!!!), akkor teljesen természetesnek veszi, hogy 9-től éjfélig az még plusz 3 hasznosan tölthető óra. Otthon már rég sztrájkolnék, hogy elég ebből, pizzázni akarok, sörözni akarok, moziba akarok menni, sétálni akarok, vagy bármit, csak ne dolgozzak - itt meg örömmel nyugtázom, hogy MÉG van három órám. És mivel az ember története a gyereke ténylegesen, írni olyan, mint játszani a gyerekkel. És komolyan. Ha a forgatókönyvet írom, az olyan, mint meghallgatni a gyereket, aki mondja, mondja, mondja a magáét. Aztán az ember kicsit elküldi homokozni, hintázni, satöbbi, de kialakul egy ilyen érdekes viszony  - a durva az, hogy köztem és köztem. Totál skizó. Mert ez a történet nem létezik rajtam kívül, de mégis. Ez benne az érthetetlen.

Amikor elkezdtem írni, még nem tudtam, hogy a gengsztereknek létezik egy nyelve, amiben minden törvénybe ütköző szót annak a kezdőbetűjével rövidítenek. Ezt a karakter akarta. A szereplő utálja a kelbimbót. De hát én utálom a kelbimbót! Akkor most ki? ő vagy én? Nem tudnám utáltatni vele a gesztenyét, mert én szeretem a gesztenyét, tehát nyilvánvalóan a kedvenc szereplőm szereti a gesztenyét szintén. Na, ez a másik bajom. Ki a kedvenc szereplőm? Van egy főszereplőm, elvileg ő. és akkor kiderül, hogy egyelőre jobban szeretem a másikat, sőt, a harmadikat is. Na de akkor meg kell szeretnem a főszereplőt is, mert ha én nem szeretem, a közönség se fogja. Az az érzésem, hogy még nem jött el az ő ideje. Megint a skizofrénia. Neki nincsen ideje, időm csak nekem van. És azért olyan a történetet írni, mint a gyereket hallgatni, mert egész konkrétan mondanak magukról olyasmiket, amiket én nem tudtam. Állati érdekes. Alíz csodaországban vagyok.

Tegnap este elkészültem az első felvonással. Ma fel kellett olvasni. Ezt a részt nagyon szeretem, szerepet osztottam a csoporttársaim között, ők olvastak, én hallgattam. Aztán jönnek a véleményezések. Mi működik, mi nem. Jól sikerült. Kiderült, hogy a tanár szerint van struktúrája, meg vicces, meg jó a dialógus, és ami a legfontosabb: kíváncsi a folytatásra. Hozzá kell tennem, a csoporttársaim istenien olvastak, nagyon tetszett. Olyan szép kritikát kaptam, hogy kívülről meg akarom tanulni. Tulajdonképpen jól feladtam magamnak a leckét, mert legközelebbre most már muszáj lesz jót írnom. mert most már elvárják. A vígjátékírásnak szerintem majdnem egyetlen mércéje van: a nevetés. Ha nevetnek, jó, ha nem nevetnek, nem jó. Az ember azért ír vígjátékot, hogy mások nevessenek. És nevettek. Pedig esküszöm, úgy írok, mint egy hippi, minden poén újabb állat a Noé bárkáján, jöjjön, aki jönni akar. Nagyon félelmetes érzés. Amikor az ember viccet mond, mármint nem viccet mesél, hanem viccelődik, akkor tudja, hogy vicces lesz, mert úgy építi fel. Tudja előre a poént. De amikor filmben akar vicces lenni, az totál kétesélyes, vagy bejön, vagy nem. Ott előre le van írva, a fejemben vicces, a másik meg el sem mosolyodik. Az előre kitalált, megszerkeztett poén az nagyon-nagyon necces vállalkozás. Mert ha nem jön be, akkor én vagyok a rossz ripacs. Ha bejön, akkor Woody Allen.

Ma még bejött. Ha legközelebb nem jön be, megyek vissza a kukoricásba. Ott legalább nem látta soha senki, hogy milyen béna vagyok...

A rendkívül praktikus csupor

A csupor persze nem csupor, hanem IKEÁS polc. És természetesen az én hibámból, de a rossz méretet vettem. A Micke íróasztalhoz elvileg csatlakozik egy másik Micke, afféle könyvespolc, de persze miért is olvastam volna el jól a számokat. Mondjuk nem értem, miért kell ugyanazzal a névvel több bútort is illetni, annyi hülye svéd név van, lehetne használni egy csomót. Így most összeszereltem egy polcot, amit nemigen tudok felapplikálni az íróasztalra. Letettem a földre. Ott is szépen mutat. Lehet rá könyvet tenni, meg gyertyát, meg modemet. Most gyakorlatilag modemtartó lett belőle, de annak nagyon szép. Alá beraktam a szerszámos készletet, lett egy ilyen kis macsó sarkom. Majd még szerzek egy autósújságot.

A másik probléma, ami miatt ma átrendeztem a lakást, a gurulós székem volt. Csodálatosan megvolt már a helye az íróasztalnak, előtte a gurulós székkel, amikor kiderült, hogy a (Verától kapott, hálás köszönet!!!) szőnyegen a szék nem gurul. Igazán nem mondanám magamra, hogy lennének fura allűrjeim, meg rigolyáim, de a gurulós szék az guruljon. Különben nem tudom magam ellökni az íróasztaltól, hogy elguruljak a bögréért, vagy bármiért, akinek van gurulós széke, az tudja, miről beszélek. Jó, bútorok, szőnyeg, mindenki odébb, szék és asztal a parkettára. Na és itt találtam szembe magam a sajátságosan New York-i 22-es csapdájával. A lakás ugyanis enyhén lejt. Tehát nem vízszintes. Ergó, ha nem fog meg a szőnyeg, és nem kapaszkodok az íróasztalba, elgurulok. Ilyen már volt két éve is, akkor a hűtőből gurult ki előszeretettel a citrom meg a kaliforniai paprika. A szőnyegre azért nem megyek vissza. Végül is ez a gurulás nem annyira vészes.

Ma elkészült az utolsó, forgatásra kerülő változata a filmnek. Összesen a kilencedik. Mondjuk a 7 meg a 8 majdnem ugyanaz, a kilencediket meg önszorgalomból írtam. Ugyanis a tanárokkal való egyeztetés után megállapítottuk, hogy még mindig nem tökéletes. A baj csak az, hogy rosszabb irányba vitték el, mint eredetileg volt. Így kicsit csalódottan írtam meg az utolsó, heppi endes(ebb) változatot, amiről mindannyian úgy éreztük, nem az igazi. Csak hát nem csak én vagyok kezdő, hanem a csoport is, így nem csoda, ha kicsit mindenki belefáradt, frusztrált lett és úgy éreztük, sokadszorra sem tudjuk olyannak megcsinálni, amilyennek szeretnénk. Nem mintha a tanároknak sok mindenben nem lett volna igaza. De a producerek irgalmatlan munka előtt állnak, amit nem tudnak elkezdeni, amíg én nem vagyok kész az utolsóval is. Tőlem meg értelemszerűen mint az orákulumtól (aki egyébként a Lakner Zoli) várták a megoldást, hát persze, végül is én vagyok az író. Rájöttem, hogy egy kétszereplős történetben is mennyire sok mindent lehet elnézni, mennyire nehéz úgy megírni, hogy igaz legyen és ne menjen el melodrámába. A végére pedig tipikus amerikai lett, amilyet se én, se a többiek nem akartunk.

Volt egy órám, műfaji ismeretek, a thrillert vettük, kétszáz példán néztük meg, hogy mit jelent az, hogy izgalom. Kaptunk egy listát, ami 400 amerikai producer véleményét összesíti, a 100 legjobb thriller. Benne volt a Titanic. Előkelő helyen méghozzá. A 12 dühös ember. Az operaház fantomja. A Pulp Fiction. Egymás szavába vágva ordítottunk, hogy "ez mit keres itt". Az Óz a csodák csodáján mindenki kiakadt. Hát, végül is gyerek thriller, a gyerekek félnek, csúnya boszorkányok, ijesztő zöld ember, szárnyas majmok, miegymás. A listán nem volt rajta a Tortúra, aminek kábé minden jelenetén lehet izgulni. Azt hiszem, a tanár megbánta, hogy a kezünkbe adta a listát. Óra közben azon járt az agyam, hogy meg kell változtatnom a film végét. A kilencedik változat ezért született meg. Írtam egy olyat, amivel elégedett vagyok, nem melodráma, de mégsem happy end. Nagyon-nagyon bízom benne, hogy a kedves producereim megveszik. A rendező srác totál egyetértett a film jelenlegi végét illetően, benne nagyon bízom, elvégre ő dönt. A változatatás minimális, gyakorlatilag egy kosárlabdát dobnak el másképp, mint addig. És máshol van vége. És szerintem minden ezen múlik. Bízom a svédemben, ő európai.

A játékfilm első jelenetein túl vagyok. Na, az nagyon élvezetes, olyan vagyok, mint Noé bárkája, mindenkit felengedek a hajóra, aki jön. Egyelőre minden ötletet megveszek, az állatkákat ráérek később beledobálni a vízbe. Kivéve Malackát, a szállásadómat, akiről fotóm is van, hogy ő szerelte össze a bútorokat. Malacka marad. Én megyek randizni a többi állattal. A filmemmel.

A rendkívül praktikus csupor

A csupor persze nem csupor, hanem IKEÁS polc. És természetesen az én hibámból, de a rossz méretet vettem. A Micke íróasztalhoz elvileg csatlakozik egy másik Micke, afféle könyvespolc, de persze miért is olvastam volna el jól a számokat. Mondjuk nem értem, miért kell ugyanazzal a névvel több bútort is illetni, annyi hülye svéd név van, lehetne használni egy csomót. Így most összeszereltem egy polcot, amit nemigen tudok felapplikálni az íróasztalra. Letettem a földre. Ott is szépen mutat. Lehet rá könyvet tenni, meg gyertyát, meg modemet. Most gyakorlatilag modemtartó lett belőle, de annak nagyon szép. Alá beraktam a szerszámos készletet, lett egy ilyen kis macsó sarkom. Majd még szerzek egy autósújságot.

A másik probléma, ami miatt ma átrendeztem a lakást, a gurulós székem volt. Csodálatosan megvolt már a helye az íróasztalnak, előtte a gurulós székkel, amikor kiderült, hogy a (Verától kapott, hálás köszönet!!!) szőnyegen a szék nem gurul. Igazán nem mondanám magamra, hogy lennének fura allűrjeim, meg rigolyáim, de a gurulós szék az guruljon. Különben nem tudom magam ellökni az íróasztaltól, hogy elguruljak a bögréért, vagy bármiért, akinek van gurulós széke, az tudja, miről beszélek. Jó, bútorok, szőnyeg, mindenki odébb, szék és asztal a parkettára. Na és itt találtam szembe magam a sajátságosan New York-i 22-es csapdájával. A lakás ugyanis enyhén lejt. Tehát nem vízszintes. Ergó, ha nem fog meg a szőnyeg, és nem kapaszkodok az íróasztalba, elgurulok. Ilyen már volt két éve is, akkor a hűtőből gurult ki előszeretettel a citrom meg a kaliforniai paprika. A szőnyegre azért nem megyek vissza. Végül is ez a gurulás nem annyira vészes.

Ma elkészült az utolsó, forgatásra kerülő változata a filmnek. Összesen a kilencedik. Mondjuk a 7 meg a 8 majdnem ugyanaz, a kilencediket meg önszorgalomból írtam. Ugyanis a tanárokkal való egyeztetés után megállapítottuk, hogy még mindig nem tökéletes. A baj csak az, hogy rosszabb irányba vitték el, mint eredetileg volt. Így kicsit csalódottan írtam meg az utolsó, heppi endes(ebb) változatot, amiről mindannyian úgy éreztük, nem az igazi. Csak hát nem csak én vagyok kezdő, hanem a csoport is, így nem csoda, ha kicsit mindenki belefáradt, frusztrált lett és úgy éreztük, sokadszorra sem tudjuk olyannak megcsinálni, amilyennek szeretnénk. Nem mintha a tanároknak sok mindenben nem lett volna igaza. De a producerek irgalmatlan munka előtt állnak, amit nem tudnak elkezdeni, amíg én nem vagyok kész az utolsóval is. Tőlem meg értelemszerűen mint az orákulumtól (aki egyébként a Lakner Zoli) várták a megoldást, hát persze, végül is én vagyok az író. Rájöttem, hogy egy kétszereplős történetben is mennyire sok mindent lehet elnézni, mennyire nehéz úgy megírni, hogy igaz legyen és ne menjen el melodrámába. A végére pedig tipikus amerikai lett, amilyet se én, se a többiek nem akartunk.

Volt egy órám, műfaji ismeretek, a thrillert vettük, kétszáz példán néztük meg, hogy mit jelent az, hogy izgalom. Kaptunk egy listát, ami 400 amerikai producer véleményét összesíti, a 100 legjobb thriller. Benne volt a Titanic. Előkelő helyen méghozzá. A 12 dühös ember. Az operaház fantomja. A Pulp Fiction. Egymás szavába vágva ordítottunk, hogy "ez mit keres itt". Az Óz a csodák csodáján mindenki kiakadt. Hát, végül is gyerek thriller, a gyerekek félnek, csúnya boszorkányok, ijesztő zöld ember, szárnyas majmok, miegymás. A listán nem volt rajta a Tortúra, aminek kábé minden jelenetén lehet izgulni. Azt hiszem, a tanár megbánta, hogy a kezünkbe adta a listát. Óra közben azon járt az agyam, hogy meg kell változtatnom a film végét. A kilencedik változat ezért született meg. Írtam egy olyat, amivel elégedett vagyok, nem melodráma, de mégsem happy end. Nagyon-nagyon bízom benne, hogy a kedves producereim megveszik. A rendező srác totál egyetértett a film jelenlegi végét illetően, benne nagyon bízom, elvégre ő dönt. A változatatás minimális, gyakorlatilag egy kosárlabdát dobnak el másképp, mint addig. És máshol van vége. És szerintem minden ezen múlik. Bízom a svédemben, ő európai.

A játékfilm első jelenetein túl vagyok. Na, az nagyon élvezetes, olyan vagyok, mint Noé bárkája, mindenkit felengedek a hajóra, aki jön. Egyelőre minden ötletet megveszek, az állatkákat ráérek később beledobálni a vízbe. Kivéve Malackát, a szállásadómat, akiről fotóm is van, hogy ő szerelte össze a bútorokat. Malacka marad. Én megyek randizni a többi állattal. A filmemmel.

Esetem Mickével

Nem gondoltam, hogy Amerikában nem amerikaikhoz kevesebb közöm lesz, mint a svédekhez. A csoportomból az egyik lány svéd. A producerek közül két fiú svéd. Az IKEA svéd. Ezek közül egyedül az IKEA szívat. Most éppen azzal, hogy a Micke nevű csodaszép íróasztal (Ikeásan csodaszép) két csavarját elcserélték. Ez nem lenne nagy probléma, ha nem tíz centi lenne a különbség a két csavar között, és nem arra kellene, hogy a Micke egyáltalán megálljon a lábán. Oké, semmi gond, bemegyek a "háztartási boltba", van benne minden, a szép vécépumpámat is ott vettem. Na nem ám, hogy az olyan egyszerű. Az IKEA ugyanis saját csavartípusokat gyárt, máshol ezt a fajtát nem kapni. Persze. A húsgolyójukat se lehet kapni máshol, kizárólag az IKEÁban. (Hazudok, egyszer a Tescóban láttam, de itt nincs Tescó). Nem probléma, felhívom az IKEÁt, hogy cseréljék ki a csavarokat. (Megőrülök az automata telefonhangoktól. Állástalan színészek számára a két legborzalmasabb munka: a metró hangja, meg az automata telefonhang). Nagy nehezen kapcsolják a diszpécsert. Á, nem, az nem úgy van, hogy én bemondásra csak úgy kapok két csavart, nem. Kell hozzá a számla. A számla megvan. Mondjam meg, melyik bútorról van szó. Mickéről. Szuper. Nincs más dolgom, mint bemenni az IKEÁba, hogy kicseréljék a két csavaromat. Kérdezem, nem lehetne telefonon megrendelni? Gondolják, meg akarom vágni az IKEÁT kétszer tíz centi vasra? Én vagyok a legkifinomultabb csavartolvaj, aki kicsal belőlük két csavart, pedig nincs is neki Micke íróasztala? Hiába győzködöm, mehetek ki Brooklynba. Az IKEA felkerült a listámra, közvetlenül a metróhang pasi mellé, aki ma újabb fenyegetéssel boldogította az utazókat: ha szexuális zaklatás áldozata vagyunk a metrón, szóljunk. Remain alert and have a safe day.

A rövidfilmem lassan a végső stádiumába ér, remélem, holnaptól nem kell rajta javítanom. Szeretek ezekkel a producerekkel dolgozni, még akkor is, ha statiszta szerepem ezennel kiíródott a filmből. Nem kellünk. Hát, nem Michael Jordankét fogok dobbantani a világot jelentő vászonra. Nem baj, a forgatás attól még meg lesz, arra elmegyek. Közölték, hogy szeretnek velem dolgozni. Én is veletek, hívjatok máskor is. Amúgy én szívok a legkevesebbet az átíratokkal, a többi csoporttársam sztoriját gyakorlatilag fenekestül felforgatták, ők maguk sem ismernek rájuk, és most olyasmit íratnak velük, amihez semmi közük nincs. Kíváncsi vagyok, holnap milyen lesz, amikor a gyerek megint kiáll az óvodás csoport elé előadni most már nem a Tücsök és a Hangyát, hanem a Tücsök és a Hangya valami teljesen más változatát. Skizofrén, hogy gyerekként gondolok a filmemre.

A másik gyerek, a nagyobbik, köszöni szépen, jól van. Vagyis most nincs sehogy. Csütörtökre meg kell írnom az elejét, de ma az első jelenetig jutottam. Fura, amikor az ember ténylegesen írni kezdi mindazt, ami a fejében eddig egy nagy katyvaszként kavargott. Castingolok a saját filmemhez. Mert szeretem tudni, hogy kinek írok. Judi Dench és Kathy Bates adott. Ma a fiú főszerepet megnyerte James Franco, aki Seth Rogenről jutott eszembe. De hogy ne kisebbítsem a volt tanítványom, Lívia érdemeit, Seth Rogen az ő ötlete volt. Még kell egy spanyol típusú (és akcentusú) öregember, kb. Robert de Niro spanyolban. Ő még nincs meg. Meg kell egy lány, Penelope Cruz osztva öttel. Na szóval, a szereplők megvannak. És amíg a fejemben sokkal könnyebb végiggondolni, hogy mi minden történjen velük, addig leírni az egész más tészta. Mert ugye bejönnek ilyesmik, hogy stílus. Hogy párbeszéd. Hogy szóhasználat. Hogy mi a fenét mondjanak? És mi a sok? És mi a kevés? Most még nem érdekel.

Ma spagettit főztem megint, miután tegnap megkíséreltem spagetti nélkül spagettit főzni. Ma is vékonyabb tésztából volt, de legalább a paradicsomszószt megvettem, így egész más lett az íze, mint tegnap. Amikor mustáros-sajtos-tejfölös szószban volt a hús. Ma meg bolognaiban. Fő a változatosság. Este mosni akartam menni. Kinéztem a jó kis amerikai mosodát az utcában. Összepakoltam az összes cuccomat. Erre mi van? Dörög, villámlik, zuhog. Egész nap szép tavasz volt. A Jóisten nem akarja, hogy mossak. Azt akarja, hogy dolgozzak. Mindjárt. Csak muszáj egy picit pihennem, mert itt elalszom az asztalnál. Még jó, hogy legalább ezt asztalt össze tudtam szerelni...

Három patkány, amiből egy egér

Nem is értem az emberek undorát vagy félelmét a patkányoktól. (patkányoktól való félelmét, csak utálom azt, hogy VALÓ). Én például hármat is láttam közülük, és nem voltak gusztustalanok. Sőt, az egyik nagyon helyesen ugrándozott a szemeteskukától a kocsikerék alá. Tényleg hogy lehet az, hogy az emberek utálják a patkányt, de szeretik a mókust? (Nem, nem fogom Carrie Bradshaw-t idézni, mert nem a kedvencem a Sex and the City, még akkor se, ha ezzel most többen kitörlik magukat a blogom olvasói közül). Szegény patkány semmivel sem gusztustalanabb, de ha a Central Parkban a mókus mellett jelenne meg, az emberek nem etetnék, hanem sikítva elrohannának és elrendelnék az irtást másnap. Ez pont ugyanolyan, mint mikor az emberek gyűlölik a bogarakat, irtóznak tőlük, de a katicát előszeretettel mászatják magukon és dalocskákat énekelnek hozzá. De a totál hasonló méretű, csak más színű krumplibogár-szerűséget azt lepöckölik. Én nem is tudom, mi a hivatalos neve a Katicának. Azt hiszem, hétpettyes katicabogár, ami azért vicces. Na szóval három patkányt is láttam éjjel, de lehet, hogy az egyik ebből egér volt. Tegnap két csoporttársammal elmentünk vacsorázni, aztán borozni az egyikükhöz. Megállapítottuk, hogy mi, európaiak sokkal jobbfejek vagyunk az amerikaiaknál, és azt is, hogy az emberek mindenhol ugyanolyan irigyek és féltékenyek a másikra. Ezek szerint nem csak Magyarországon. Megdöbbentő. Szerettem eddig azt hinni, hogy a mi kis Ká európai világunk ilyen, tőlünk nyugatra kolbászból van a kerítés, és az emberek szeretik, vagy legalábbis nem utálják egymást. Frau Schneider pedig muskátlit ültet az ablakban. Hát nem. Az irigység egyetemes, még azokban az országokban is, ahol egyébként jól élnek az emberek.

Mivel heti nyolcvankétszer hallom a "central dramatic question" kifejezést (gyakorlatilag a film lényege, és csak Kate neveti ki ezt a kifejezést, megjegyzem, egyetértek vele), elkezdek a saját életemről is így gondolkodni: mi a "Zoli Amerikában" c. film központi kérdése. Valami ilyesmi: beteljesíti-e Zoli a vágyait anélkül, hogy elszakadna otthoni életétől? Hehe. Műfaja: dráma. Vagy inkább vígjáték? Főszereplője: Zoli. Antihőse? Na, az már nehéz kérdés. lehet, hogy az is maga Zoli, de akkor az én filmem a Fight Club. Most nem megyek végig a cselekményen, főleg azért, mert még én sem tudom a végét...

A péntek az egy könnyű nap, mert nem kell leckét írni, se gondokodni. És viszonylag korán végzek, szóval hurrá, jöhet a hétvége. Persze. A hétvégén keresek pénzt. A hétvégén szerelem a bútort, egyre többször emlegetve az IKEA jó édes anyját. A hétvégén írom át ötödször a rövidfilmet. A producer fiú elküldte a tanárok véleményét a mű jelenlegi állapotáról, ami sokkal jobb, mint a keddi. Jól van, nem tették tönkre a hétvégémet. A hétvégémet én tettem tönkre. Illetve nem tönkretettem, hanem egy kétórás munkát húztam el kb 8 órásra, a bútorszerelésnek hétkor kezdtem neki, de csodálatos módon, elég jól belejöttem a mesterségbe, azt hiszem, elkezdtem érteni az IKEA nyelvét. Már értem, hogy értik a nyilacskákat a buborékokból, felismerem, hogy mikor melyik csavarra gondolnak, és kikövetkeztetem, hogy tizennyolc ugyanolyan elemből éppen melyik lehet a rajzon. Elmegyek Ikea-tolmácsnak.

Ma is szép tavasz volt, amit biztos értékeltem is volna, ha kiteszem a lábam a lakásból, ami csak este következett be, miután a gurulós széket is összeszereltem. A gurulós szék a legfontosabb, elvégre abban fogom tölteni a következő nyolc hónapom elég nagy részét. Holnap nem ártana hozzá megcsinálni az íróasztalt is. Remélem, rekordot döntök.

Ma kihívtam a közös képviselőt, aki meglepődve tapasztalta, hogy TÉNYLEG sár volt a kádban, és TÉNYLEG eldugult, és TÉNYLEG nem működik a zuhany se. És hogy a tűzjelzős eset ne fordulhasson elő még egyszer, gyorsan szóvá teszem a körbe-körbe forgó hőmérsékletjelzőt a sütőn. Este elmentem moziba, de csak a moziig jutottam, aztán inkább úgy döntöttem, hogy majd holnap, mert már túl késő van. Egészséges hozzáállás egy filmes suli növendékétől. Na persze, nem kellett volna mindenféle hülyeséggel elhúzni a napot, és akkor mindent elintéztem volna, amit szerettem volna. Holnap elkezdem írni a filmet. Most legalábbis ez a terv. Remélem, nem tizenegy órakor állok majd fel az éppen összeeszkábált íróasztal mellől. Szorgalmasan csinálom a fotókat a lakásról, kezd lakás formája lenni. A bútorok számának növekedésével egyenes arányban csökken a szemét, de nő a kartondobozok mennyisége. A függöny jön holnap. Na, az nem lesz egyszerű. Tulajdonképpen előbb lesz függönyöm Manhattanben, mint a Vendel utcában. Ott öt éve lakom, itt egy hete. Fejlődőképesnek nyilvánítom magam...

A kibogozott Laokoon-szoborcsoport

Teljesen megdöbbentő módon 12.15 percre (délelőtt) elkészültem a vázlattal. A probléma az volt, hogy 12.20-kor kellett elindulnom itthonról. A másik probléma az volt, hogy a kádat elöntötte a sár, miután tegnap nyolc dollárt elköltöttem vécépumpára. Mármint sarat pumpáltam ki a kádból. Hogy honnan került oda, rejtély. Nem kicsit vagyok emiatt mérges. A villany a konyhában kiégett. Azért ennél még az otthoniak is tovább bírják. Még jó, hogy az IKEÁban vettem körtét, többet, mint kéne.

Fogalmam sincs, az ember agya hogyan dobja ki végül a megoldásokat, amik segítenek a Laokoon-szoborcsoportba tömörült szereplőket (akik ráadásul valami gödörbe estek bele mind) szétszedni és a helyükre rakni. De valami ilyesmi működhet, mert öt perccel az indulás előtt mégiscsak leírtam az utolsó mondatot. Oké, a film hasonlít vagy nyolc másikra, köztük a Fűbenjáró bűnre és a Szomszéd nője mindig zöldebbre első körben. De mint tudjuk, nem lehet megírni a "még sosem ki nem talált" filmet, múltkor vettem észre például, hogy az Eredet milyen sok elemében lop a Mátrixból, de pofátlanul. És ha már az Eredetnél tartunk, idő közben rájöttem, hogy látványosnak ugyan látványos, de nem is jó film. Sőt, kifejezetten bosszantóan egyszerű dolga van a szereplőinek, de azt hiszem, egyszer erről már írtam. Szóval nem érdekel, mire hasonlít, ha azt veszem, hogy alapvetően két jó vígjátékra, akkor semmi baj nincs ezzel. Most jön a dolog legjobb része, megírni a könyvet. Csütörtökre az első felvonását. Persze Zoli, az eminens diák az egyetlen, aki csütörtökön már a Nagy Műből olvas fel részletet, a többiek még nem készültek el. "Good work today, Zoli", kaptam ezt ma. Nevettek. Mármint az irományon. Azt hiszem, az ember kizárólag az ilyen pillanatokért nem megy el könyvelőnek, egy könyvelőn nem lehet nevetni. És az elég jó érzés, ha az ember leír valamit, ami vicces. És azért, mert félelmet kelteni, sírást vagy izgalmat kiváltani sokkal egyszerűbb, mint megnevettetni valakit. "Joanna mesét mesél a kisgyereknek, nem sejtve, hogy mindjárt hazajön az ex-férje, aki egyébként megvágta magát az üvegen, de azért még jól ki akarja nyírni Joannát, akinek a gyerekkel együtt menekülnie kell, motorcsónakos üldözés, dulakodás a tengeren, a kisgyerek a csónakban, majdnem kiesik, de nem, és a hős Julianne Moore (aki még mindig nem tudja, hogy ezt a szerepet ő fogja játszani) végül a tengerbe üti az evezővel a szemétláda férjét" - ez igen, ezen lehet izgulni, félni, én legalább lerágnám a tíz körmömet. De hogy ne a saját tollammal ékeskedjek: "a tolókocsis pasi hajcsattal kinyitja az ajtót, kimegy a szobából, miközben a nő elindul vissza a lakásba. Majdnem leejti és összetöri a pasi a porcelán pingvint, de nem, és rájön, hogy a nő pszichopata, és meghallja a motort odakintről, és még vissza kell érnie az ágyba, mielőtt kiderül, hogy kint járt. Ezek izgalmasak. De honnan a fenéből tudjam, hogy mi fognak nevetni? És ha csak nekem vicces? És közben egy hülyeség?

De szerintem nem is érdekes, hogy ki mit gondol. Én jót szórakozom rajta. Alig várom, hogy oda jussak, amikor majd Judi Denchet (ő sem tudja, hogy ő lesz a színésznő) nem akarják felengedni a gépre, mert kötőtűt visz fel magával, de persze ember legyen a talpán, aki Judi Dench-csel összeveszik - na pont erről beszélek. Ez vicces vagy nem? Nekem vicces. Másnak nem. Azt hiszem, az a titka, hogy ha jól írom meg, akkor vicces. Az jutott eszembe, hogy az előző filmhez képest mi a különbség most, mi az, amit másképp érzek. Erre éjjel rájöttem. (Aztán amikor panaszkodok, hogy nem alszom eleget, ez azért eszembe juthatna. Hogy miért.) Egyrészt mert az első film az az első. Ott az ember meg akar felelni, elsősorban magának. Hogy én ezt meg tudom csinálni. Az ember bemegy az erdőbe, keresi az utat, a kapaszkodókat, a biztos pontokat, és végül valahogy kijön. Nem lát semmit, nem tudja, hogy merre megy. A másodiknál már eleve tudja, hogy van erdő. És azt is tudja, hogy van út és valahogy ki lehet jönni, és visz magával fáklyát. Amilyen hülye, fáklyát visz magával, hogy néha jól felgyújtsa az erdőt, de viszi. Hogy jutnak eszembe ezek a hülye hasonlatok?  A másik: Joanna esetében őt kristálytisztán láttam, a többieket nem annyira. Az ő útját láttam, a többi szereplőjét csak a vele való viszonyában, többé-kevésbé. Persze meg lehet őket javítani, egyszer meg is fogom. Ezt a mostani filmet viszont sokkal erősebben látom. Pontosabban több képét látom, amik ugyan külön-külön állnak, csak össze kell őket kötni. Meg valahogy többet is tudok magáról az írásról, a sulinak hála.

Ma egyébként könnyű napom volt, tegnap óta meg még jobban szeretem Maryt, a színészmesterség tanárt. Nem tudom, miért. Vannak, akikre jobban ráhangolódom. Három karaktert kellett megírnunk pár mondatban. Ezeket szétválogattuk, majd mindenki húzott egyet. Nekem merev, jóképű katonabácsi jutott. Nem katona, csak olyan. Ebből a jóképűvel tudtam azonosulni:)) Aztán ez a karakter húzott egy cselekvést, amit elő kellett adni. Kb ilyesmit: valami siker után hazaérsz, majd lefekszel aludni. Ergo a jóképű hatvanas megmondóember elmegy aludni. Szerencsére megmondóember van a környezetemben, így azt tudtam, hogy kell. Jól sikerült. Fura ez az ország. Lehet, hogy ha bíznak az emberben, tényleg olyasmikre képes, amiről nem is gondolta volna, hogy tudja? Lehet, hogy ha kívülről azt kapja, hogy meg tudod csinálni, akkor elhiszi, hogy meg tudja csinálni? Amikor eljöttem ide, otthoni kollegám, nem mondok nevet, ennyit kérdezett, nem tőlem, persze: "azt hiszi, attól jobb lesz?" Igen, azt hiszem. Vagy legalább megpróbálom.

A statkó

Már nagyon-nagyon szeretném, ha elkészülne a rövidfilmem végleges változata, már az én részemről. Hogy aztán a producerek mit csinálnak belőle, az más kérdés. Illetve nem más kérdés, az a fő kérdés. Kedden megvolt a nagy felolvasás. Persze az enyémmel kezdtük. A producerek olvasták a sztorit. A többiek figyeltek.
Ez tényleg olyan, mint mikor az embernek van egy gyereke, aki először áll ki közönség elé és produkálja magát. Mondjuk ő a mesélő a tücsök és a hangyában, mint az én húgom volt anno. És már nem segíthet az ember neki, most már a gyereken múlik, hogy megtanulta-e a mesét, a szülő nem állhat ki azzal, hogy bocsi, az én gyerekem igazából okos, csak mostanra felejtett el mindent. És a többi szülő is ott ül, és lesi, hogy az én gyerekem mikor rontja el, hogy aztán azt lehessen mondani, tessék, elszúrta.
Az persze más kérdés, amikor az óvónők egyik fele azt mondja, hogy a Piroskát add elő, a másik meg marad a Tücsök és a Hangyánál.

Az én esetemben ugyanis ez történt. A sok óvónő (a producerek) nem mondták meg, hogy melyik mesét is akarják. Így a gyerek kettőt mondott egyszerre. Mielőtt belezavarodok a hasonlatba, kicsit kaotikusra sikerült az előadás. És én, az anya meg apa egyszemélyben aztán magyarázkodhattam, hogy drága barátaim nem beszélnek egymással. Mindezt úgy, hogy őket azért ne mártsam be. De bármilyen nehéz volt is, Melanie később megnyugtatott, hogy igazi producerekkel, igazi film esetében százszor ilyen kemény lesz. Hurrá.

Mindegy, ma megírtam a 4. változatát a történetnek, ott tartok, hogy ha álmomból felkeltenek, ledarálom, hogy ki hogyan és mikor és mit csinál ebben a négy percben. Ráadásul ma kiderült, hogy kellenek kosarazó statiszták is a filmbe (persze, a hülye író minek ír kosárpályára sztorit?). De mivel a költségvetés nulla, a csoportból ketten pedig effektív a kamera oldalán fognak állni, marad a produkciós vezető meg én. Hogyne kosaraznék, vágtam rá szemrebbenés nélkül. Nem mondtam meg, hogy kosárlabdát utoljára gimnáziumban láttam, és akkor se voltunk túl jóban. Nagy és túl nagyot pattog. De hát hányszor adódik az ember életében olyan, hogy a saját filmjében statisztálhat? Szóval megyek kosarazni, remélem, ezt a részt nem vágjuk ki egy nyolcvanadik változatban.

Közben ott a játékfilm, amit holnapra teljesen be kéne fejezni, mármint vázlatban. És tessék, működik a tanáraink által oly sokat emlegetett káosz, miszerint a közepén túl kerül az író a legnagyobb bajba. (Lehet, hogy tapasztalatból beszélnek??) Addigra ugyanis jól összekuszálta a cselekményszálakat, amikből valahogy ki kéne keveredni. Mint amikor az ember a közepén tart a "ha ezt választod, lapozz erre az oldalra. Ha a másikat, lapozz a másik oldalra" típusú kaland-könyveknek. Mert most minden szereplő a legrosszabb passzban van, és valahogy meg kell oldani, hogy a végére mindenki a helyére kerüljön. Na, ez most egy picivel nehebb, mint kiigazodni az IKEÁS rajzon. Megint jön majd az az állapot, amikor lefekvés után egy perccel felugrom, és sötétben beírom a füzetembe, hogy "hát hallgassák inkább ki a reptéren a kötötűje miatt." Meg ilyen hülyeségek. A randis hasonlatnál maradva, most nem hogy randira nem mentem el a szereplőkkel, nemhogy nem ismerem őket, hanem egyelőre összevissza beszélnek. "én ezt akarom! én meg ezt! Én ide megyek! Ezzel barátkozok össze! Én meg azt utálom!". Én meg csak győzzek jegyzetelni. Mint a gyerekek az oviban. És holnapra ha tetszik, ha nem, rendet kell vágjak köztük, mert elő kell adnom. Éjjel megálmodom. Csak egész halkan jegyzem meg, hogy időközben a főszereplőmből kevésbé lett főszereplő, ez egy amerikainak szentségtörés, tehát vissza kell csinálnom a főszereplőt főszereplővé. Ráadásul közben kiborultak a hamvak a virágcserépbe (a történetben, nem itthon, nekem nincs virágcserepem), vagy a földre, így valamit megint ki kell találnom. Az elég morbid, hogy egy öregember hamvai helyett majd virágföldet szórnak el. Nem is morbid. Meg is vettem. Oké. Akkor reggelre meglesz a többi is. Beteg, beteg történet. De Kathy Bates vicces lesz benne. Alig várom.

Az új lakó esete a cheddar sajttal

Rájöttem, hogy New Yorkban teljesen fölösleges edzésre járni, a napi rutin helyettesíti a kötelező gyakorlatokat. Egyetlen napom alatt megmozgatom az összes izmomat, olyan, mintha nap mint nap köredzéseket végeznék. Reggeli rohanás a suliba: kardio. Gyaloglás az állomásra, az állomáson, az állomásról: kardio, láb. Lépcsőzés: kardio, fenék. Kapaszkodás a metrón, a bevásárlás cipelése: bicepsz, tricepsz, alkar, váll. Egész napos hátizsákcipelés benne a laptoppal: hát. Nincs pénzem kajára: has.

Ma csak egy órám volt, megint új aspektusból nézek a forgatókönyvre. A forgatóköny, amit az ember éppcsak elkezd írni, egy nagy katyvasz. Vannak szereplők, akiknek van valami célja, amit el akarnak érni, és mások, akik ebben megakadályozzák, van egy nagy csomó cselekmény, érzelmek, fájdalom, sírás, nevetés, jó esetben mindegyik. Valahogy végig kéne pofozni a főszereplőket a cselekmények láncolatán, hogy a végére elérjék, vagy ne érjék el, amit akarnak. Ha írok, mint egy hippi, akkor mindenkivel megtörténik minden, mindenki szerelmes lesz, aztán mégse, mindenki harcol mindenkivel vagy mégse, a helyzet egyre rosszabb nekem, az írónak, csomó akadály elé állítottam a hősöket, akiket valahogy ki is kéne onnan hozni. És egyszer csak azon kapom magam, hogy érzelmek nincsenek, nem tudom a szereplőmről, hogy minek is van ott, mit is akart kezdetben. És Kate-et azért szeretem, mert ő minden alkalommal elmondja, hogy elsőre ez így normális. Azt is megmondja, hogy miért. Mert előre írni olyan, mint amikor az ember meglát valakit az utcán és beleszeret. Még nem megy oda hozzá, hogy randira hívja, de elképzeli, milyen lesz az. Milyen lesz együtt járni vele, milyen lesz az esküvő, hogy fogják hívni a gyerekeket, akik aztán melyik egyetemre mennek, és hol fognak együtt élni nyugdíjas korukra. Az ember mindent tud a másikról, miközben még meg sem ismerkedett vele. A filmünk pedig nem más, mint az egész sztrori ismerete az előtt, hogy egyáltalán beszélgettünk volna. És ahhoz, hogy az ember megismerje a karakterét, hosszú időnek kell eltelnie. Ismerkedni kell vele, megérteni, mit miért csinál. Vagyis nem én találom ki, én csak leírom. Sokadik átiratra mondja csak el, hogy mit is akar valójában. És ez tetszik. Hogy ez ilyen misztikus. Ilyesmiről beszél az Annie Wobbler című darabban az írónő karaktere. Ez azért érdekes, mert Zoli megint két részre oszlik. Az egyik, aki kitalál egy történetet a szereplőivel, a másik, aki megérti, hogy mit akarnak pontosan. Totál skizofrén. Egyre jobban élvezem.

Hazamentem, az egyik producer üzent, hogy írjak karakterjellemzést és szinopszist a rövidfilmemhez. Írtam. Aztán megírtam a játékfilmet is. Mielőtt nekiláttam volna a karmadik változatnak (rövidfilm), elhatároztam, hogy melegszenvicset vacsorázok. Volt itthon sonka, kenyér, cheddar sajt, hurrá. Bemelegítem a sütőt. A sütő gombja az első csavarásra nagyjából letörik. Tekergetem, fogalmam sincs, milyen hőfokon vagyunk épp. Néha elalszik. Néha nem. Néha forró. Olyan, mint amikor anno anyukámékkal kocsival mentünk nyarlni, és a kilométeróránk az első percben eltört, így a nyaralás további részében nem tudtuk, éppen mennyivel száguld a Wartburg. Beteszem a szendót a sütőbe. Otthon olyan tíz perc kell neki.

Itt három perc múlva lángol az elolvadt cheddar. Ömlik a füst a sütőből. Próbálom elzárni, de ugye nem megy, el van törve a tekerő. A sajt lángol, eszembe jut Tasha, az ingatlanügynök, aki azt mondta, nagyobb füstre már bekapcsol a tűzjelző. Gyorsan kinyitom a konyhaablakot, kiszedem a szendókat, amik persze fejreesnek, a sajt ráolvad a kezemre. Istenem, csak most ne történjen semmi.

Történik. Megszólal a tűzjelző. Még jó, hogy Tashát magamban kiröhögtem, elvégre felnőtt ember vagyok, csak nem égetek oda semmit a sütőben. Mindhárom ablak nyitva, a sütő ég, elzárni nem tudom. Valamilyen csoda folytán elzáródik, és mivel már nincs füst, elhallgat a tűzjelző. Megúsztam a tűzoltóság és a közös képviselő jelenléte nélkül. A melegszendót megeszem, az alja megégett. A sütő kialszik, szerintem nem miattam, csak megunta. Soha többé nem sütök semmit. A kádban a víz nem megy le. Lesznek itt még gondok.

Bónusz trackként felhív a svéd producer, hogy miért változtattam meg a sztorit. Felolvasom neki a másik producer emailjét, miszerint változtassam meg. Azért. Közli, hogy ne változtassam meg, jó az úgy. De jó, fiúk, hogy beszéltek egymással, és tudjátok, mit akartok. De jó hír, hogy nem kell éjfélig dolgoznom, legalább. Remélem, mára nem lesz több kalandom. Fáj az ujjam a sajttól. Nem baj, kellett ez a kis izgalom.

Győzelem a svédek felett

Vitatkoznék az egyébként méltán híres New York, New York című dallal, miszerint ha az ember New Yorkban megcsinálja a szerencséjét, akkor bármire képes. Nem. Ha az ember összeszerel egy IKEÁs bútort a leírás alapján, akkor képes bármire.

A szombat kész káosz volt, tekintve, hogy tízre az új lakásba kellett érnem, és az előző esti buliból hajnali háromkor értem haza. A buli amúgy jó volt, a tetőn kezdődött és az egyik csoporttársamnál ért véget. Pontosabban azzal ért véget, hogy beestem az ágyamba. A terrorista jelmezem nagy sikert aratott, a metrón fel se mertem venni, if you see something, say something, ugye...Volt egy lány is, aki terroristának öltözött, bár én inkább arab menekültnek gondoltam volna. A bulira vettem egy üveg Tokajit, ami az egyik csoporttársam nagy kedvence. Soha többet nem beszélek azzal a fiúval, amelyik kiköpte, mondván, hogy olyan, mint a fahéjas cider. Vagy valami. Mondtam neki, ez olyan, mintha egy olasznak a pizzáját szólnád le. Aztán inkább felmentünk hozzá coronitát inni. Ami itt Corona. Olvastam nemrég egy tanulmányban, hogy egy egyetemista csoportot az első italozások hoznak össze, és aki kimarad belőle, az később nehezebben kerül a társaságba. Na, nem ezért ittam, hanem hogy ne vesszen kárba a bor. Meg a tanulmány miatt, persze, amelyik azt is állította, hogy ezek az ivások határozzák meg később a beszédtémák egy részét, és minden későbbi esetben hivatkozási alap az első piálás. Tehát kizárólag tudományos alapokon iszogattam a többiekkel...

Szóval másnap reggel nem volt más választásom, mint felkelni. Az új lakásba értem tízre, a cuccaim egy részével. Meg is jött kicsivel utána a bútor, majd a lakatos, aki a záramat szerelte fel annyiért, hogy azt semmi pénzért nem hagyom itt, viszem haza, ha egyszer innen elköltözöm. Ahogy volt kulcsom a lakásomhoz, rohanás vissza, mert kettőre megint a lakásban kellett lennem, jött a kábelszerelő. Sosem fordult velem még olyan elő, hogy a bőröndömet nem tudom lecsukni.

Kivéve most. Persze, amióta itt vagyok, kaptam a sulitól három pólót meg két pulóvert, vettem egy kabátot, és volt még egy csomó cucc, amit azóta szereztem be. A kis piros vödör is dugig volt ruhákkal, amikor eljöttem. Az öregasszonnyal már nem találkoztam, szerencsére.

Az új lakás egyébként szuper, tipikus New York-i stúdió. Tartozéka a hűtő meg a sütő, de nincs benne fiókos polc pl. Na, ez fura. Aztán. Nincs lámpa a nappaliban, csak a konyhában, előszobában, fürdőben. Nyilván azért, mert a nappalijába vegyen mindenki olyan csillárt, amilyet szeretne. Nem szeretnék semmilyet. Nincs több pénzem. Az ágyat ugyebár muszáj volt összerakni, a feléig meg is voltam, amikor a rajzon lévő két svéd egyszerűen a kezével kitakarta a fontos részeket, hogy most melyik mi meg hogy. És ugye ezek a rajzok tele vannak felkiáltójelekkel, áthúzott helytelen összerakásokkal, figyelmeztetőkkel, buborékokkal, amiben kinagyítják a részt, amit össze kell szerelni. Egy idő után feladtam és elmentem vásárolni. A közértben jöttem rá, hogy csomó olyasmi kell, mint cukor, tej, tea, kávé, mosogatószivacs, satöbbi, amit eddig elintéztem a Starbucksban. De most nem lesz Starbucks, most szegénység van. Az ágy végül elkészült, már sötét lett. Függönyöm nincs fent, ahhoz fúró kell, fúró meg nincs. És mivel nem bírok világosban aludni, ki kellett találni valamit. Szerencsére az ágy kartondoboza két óriási részből állt, pont beférnek az ablaknyílásba. Amíg nincs fúró, a függöny két kartondoboz lesz. Majd rajzolok rá ablakot meg virágcserepet meg madarakat.

Annak idején azt tanultuk, hogy az ember küzd valamiért, amit mindenáron meg akar szerezni, elakar érni, és amikor megvan, elkezdi utálni. Na, én nem utálom az írást, távolról sem. De a drága producereim a harmadik változatot készíttetik most már velem, és lesz még szerintem egy negyedik-ötödik is. Amivel nincs semmi baj, ha lenne rá időm. Ha mondjuk nem kéne keddre egy teljes filmvázlatot összeraknom a film MINDEN jelenetével. Minden jelenetével??? Még azt se tudom, pontosan kivel mi történjen és hogyan, hogy lennék meg a létező összes jelenettel? Nem baj. Majd megcsinálom. Még egyszer mondom: összeraktam az IKEÁs ágyat is. Majd pont egy filmet ne tudnék összehozni?

Viszlát, te undorító szomszéd!

Mosással ünneplem egy nehéz hét végét. A jó hír az, hogy holnap elköltözöm, és így utoljára kell elviselnem, hogy a szomszéd koreai (szerintem koreai) lány haja rendre ott úszkál a kád lefolyójában. Ezzel már nem foglalkozom soha többé, pedig reggelete elég nehéz volt megtalálni a fürdőszobában azt a pár centit, ahová nem jutott a hajából.

Ma két órám volt, amin csak DVD-t néztünk. A második, a Vadászat a Vörös Októberre a felétől kiesett. Nem bírtam követni, hogy miről dumálnak, részben mert katonai zsargonban ordítoztak, részben mert majdnem elaludtam, mint körülöttem szinte az összes csoporttársam. Nem tudom, hogy írok majd róla tesztet. Mindenesetre, amit az Aliensről (akárhanyadik uzas neve a halál) írtam, abba nem javítottak bele. Ennyi hülyeséget utoljára a bölcsészkaron hordtam össze. Úgy látszik, azért ez itt is beválik.


Tegnap 4/5-öt kaptam a leckémre, amin kiakadtam, mert olyasmikben nem is kötöttek bele, hogy valami hiányzott, vagy nem jó helyen volt, maximum egy-két ötlettel kiegészítették. Mindegy. A lényeg, hogy lehet kokainból sütit sütni, újfent meglepődöm, hogy ez egy beteg filmötlet. És alapvetően tetszett a tanárnak. A hétvégén meg kell írnom minden egyes jelenetét, mármint felsorolásszerűen. OMG. Ez lesz aztán a hippi-szerű írás, lesz benne minden, előre szólok.

Ma, amikor úgy volt, hogy fél háromkor kilépek az ajtón, és kezdetét veszi az értékes hétvégém, felhívtak az én kedves producereim, hogy találkozzunk. Na ja, Zoli most a való világban él, ahol nem az számít, hogy végre leültem enni, hogy most hazamegyek és alszom egy kicsit, hogy megveszem az esti bulira a tokaji bort, nem. Zoli most eladja magát. Tehát készséggel találkozom az egyébként nagyon kedves új főnökeimmel. Kiderül, hogy a változtatásokat, amiket tegnap elküldtem nekik, egyikük sem olvasta. Ezért voltam fenn éjfélig. Illetve ezért nem csináltam semmi mást 8 és éjfél között. Sebaj. Szemem se rebben, elvégre ezek az emberek tartanak majd el a jövőben. Vagy ha nem is ők, de ez a fajta. Mentségükre legyen mondva, hogy minden nap annyit vannak bent, mint én a legdurvább napokon. És mivel ilyen kedves és előzékeny vagyok, az olasz lány meg is kérdezi, mit írtam még. Hoppá. Ben két évvel ezelőtti szavai visszhangoznak a fejemben a "mit írtál még?", producerek által leggyakrabban feltett kérdésre. Félvállról megemlítem, hogy van egy történet a nőről, akinek a férje megrendezi a saját halálát, aztán a nő utána megy Új Zélandra, satöbbi satöbbi. Nem nagyobb jelentőséggel, mintha csak azt mondanám: igen, van otthon még tejföl is, uborka, kenyér, vaj, ja meg túrórudi. Igen, hogyne írtam volna filmet, filmet mindenki írt, akarod, hogy megmutassam? Akarja. Szóval van pármillió dollárod, kedves olasz lány? Beszélgessünk, naná. Az is kiderül, hogy egy utcában fogunk lakni. Most persze felmerül a kérdés, hogy és ha elküldöm neki, nem-e fogja-e jól lenyúlni-e. Nem éppen az a fajta, ahogy elnézem, de persze producer, az rosszabb lehet, mint az ügyvéd, ráadásul az ügyvéd (egy bizonyos ügyvéd) tanácsára inkább nem kéne elküldenem. Most legyek okos. Elküldöm. Majd beperelem később, otthon megvan a borítékba lezárt példány.

Még csak egy hónap telt el, és mennyi minden történt. A rövidfilmemet megcsinálják. A hosszút elkérte egy leendő producer. Persze nem kéne neki odaadni, mert amióta egy csomó új dolgot tanultam, azóta a felét át kéne írni annak. Suffer, suffer, suffer. Szenvedjen az a nyomorult szereplő. Az enyémek nem szenvednek még eleget. Oké, nem lehet gyereke. Oké, a férje meghal. Oké, nem is hal meg, csak neki hazudott. Oké, van egy új nője messze. Oké, attól gyereke is van. Ha belegondolok, Joanna mégiscsak szenved. Joannát szeretem, ő az első igazi karakterem. Julianne Moore fogja játszani. Joanna még messze nem tökéletes, pláne a többiek, de szenvedni szenved.

Hazafelé elintézem a bankot, veszek Tokajit az esti bulira, mert egy arany ember vagyok, a tokaji 20 dolcsi, amire itt nincs azért pénzem. Október elseje van. Telefon, metrókártya, internet, holnap a lakatos, még el se kezdődött a hónap, de már tele vagyok kiadással. Minden reményem az olasz lányban van.

Este terroristának öltözök a bulin, de majd csak ott, a metrón még nem veszem fel a jelmezt, mert a New York-iak, akik az If you see something, say something jegyében rettegnek (de Orwellről nem hallottak), még feljelentenek rögtön. A metrón ezt az agresszív bemondópasit nem bírom. Itthon felhívom az itteni Elműt, hogy ugyan volnánk szívvesek áramot csinálni nekem, de a landlord, akinél a kulcsom van, nem veszi fel. Csak jussak be a lépcsőházba, az ajtómon úgysincs zár.

A szolgáltatók hangfelismeréssel kommunikálnak velem. Tegnap felhívtam a telefontársaságot, hogy miért nem tudok smst küldeni bizonyos számokra. Az automata nőn nem jutok túl. Most már nem az van, hogy nyomja meg x gombot, ha akar valamit, most már Igent vagy nemet kell mondani. Ha nem értem, mit hadar, akkor ezt mondja: Nem értettem a választ. Mondom, én meg a kérdésedet. "Nem értelek" - jön az újabb felszólítás. - Mondom neki: "Még egyszer tedd fel a kérdést, te liba!" Mire ő: Akarsz a kezelővel beszélni? Mire én: akarok, akarok! Mire ő: "Nem értem a válaszodat". Mire én: Igen, igen!!! Adjad azt a rohadt kezelőt. A nő: Számlakezelésről akarsz beszélni? Mondom, nem. És ez így megy még negyed órán át. Rat Racer Információ a Macskafogóból. Megnyomom a piros gombot, és nyugodok békében.