Ma például arról beszéltünk, hogy a mítoszok, amelyek amúgy rettentően hasonlítanak egymásra, mennyire hasonlítanak egy film szerkezetére is. Van a hős, aki elindul, nem akar, de mégis, bejár egy utat, aztán nem akar visszatérni, de végül mégis, tíz esetben kilencszer (kivétel pl. a "Klasszikus, klasszikus Thelma és Louise, nem én neveztem klasszikus, klasszikusnak, a tanáraim, én csak ötvenkétszer megnéztem). És hogy miért nézünk filmet? Mert két óra alatt megtörténik benne mindaz, amit az ember 10-15 évek alatt él át. Hoppá, a tabletta. Egyszer csak megint 13 évesek vagyunk, akik elindulnak a felnőtté válás útján. A szüleinket cikinek tartjuk, hülyéknek, találkozunk a kortárs Tommyval, aki füvezik (vagy cigizik, vagy alkoholt iszik, mindenesetre ő a "cool" fiú, aki ismeri a dörgést), olyanok akarunk lenni, mint Tommy, és mire húszévesek leszünk, rájövünk, hogy Tommy még mindgi füvezik, és Tommy gáz. A szüleink, akik rettentő unalmas felnőtt életet élnek, pénzt keresnek és eltartanak minket, hosszú-hosszú út alatt válnak csak emberi lényekké, akik irgalmatlan erőfeszítéssel küzdöttek értünk, és kb 25 évesek vagyunk, mire erre rájövünk, mikor megértjük, hogy anyu meg apu nem is olyan cikik, és tulajdonképpen jó, hogy vannak, sőt, mi még mindig szemetek vagyunk velük, amikor ők már a kedvünkért sütnek mondjuk olyan rétest, amit szeretünk. Ó MÁJ GÁD. A tabletta hat, felismerem, hogy TÉNYLEG. És amikor 25-30 éves korára az ember elfogadja, hogy a világ szar, mi pedig elcseszett idióták vagyunk, de ez így jó, és nem akarunk többé megváltozni, mert Tommy nincs többé, ő ugyanaz a lúzer, aki volt - szóval akkor elkezdjük elölről az egészet. És már nem a személyiségfejlődésről szól a történet, hanem a munka, vagy a kapcsolatok rendbehozásáról, vagy valamiféle cél eléréséről, amit mindannyian nagyon szeretnék, de még mindig nincs, még mindig nincs.
És gyakorlatilag a filmek ezeknek az utaknak a tükörképei. és szeretjük nézni, mert amíg mi tizenévek alatt változunk keserves munkával, addig a filmben a szereplők ezt megteszik elég hamar. És nem feltétlenül kell a hős útjáról beszélni, van a neurotikus útja is - Annie Hall, megint. És akkor az ember hirtelen megérti, hogy azért ír, mert ő maga a filmjein keresztül érti meg a saját útját. És éppen ezért nincs értelme az embernek azt mondani, hogy "tetszik a filmed, de hol vagy benne te?" "Tetszik a filmed, de melyik hős vagy te?" Mindegyik. Mindegyik én vagyok, minden történet a saját életenek egy aspektusa. És ha megírom, túl vagyok rajta. Döbbenetes felismerés. Ráadásul én nem tartom magam írónak. Író a Spiró meg az Esterházy. Ők írók. Ők okos emberek, sokat tudnak, én nem tudok semmit, én kokaincsempész öregasszonyokról írok, totál ökörség az egész, semmi értelme. Meg írok egy thrillert, bosszúszomjas feleségről, aki Új Zélandra utazik a férje után. Jó, de akkor ez mi? És ha az ember "csak" vicceset tud írni, az kevés? Vagy csak izgit? És egyáltalán, tényleg vicces, vagy tényleg izgalmas? Nem tudom, mert még nem készült el. Látom magam előtt Julianne Moore-t, amint beoson egy házba, ahol ellop ezt-azt, és a fejemben izgi. Látom magam előtt Judi Dench-et, aki kötötűvel hadonászik a vámtiszt előtt, és a fejemben vicces. De hogy kerül-e valaha is bele a moziba, az más kérdés.
A kecske egyébként bejött. Talán csak azért, mert az emberek szeretik a kecskéket, az szerintem egy hihetetlenül mókás állat, mert egyrészt falusi, de azért annyira mégse, mint a disznó, a hegyi kecske az meg kifejezetten elegáns, de mégse vadállat, mint a medve vagy a farkas, de közben idétlen is. Szóval a kecskének helye lett a filmben, és helyre került egy csomó minden. Ha minden ilyen egyszerű lenne, akkor szépen hátradőlnék. Van kecském, van két nyanyám, hurrá. De nem, most keveredik össze minden. Kate-nek MEGINT igaza lett: a film felénél az ember kifogy az ötletekből, bedobja a törölközőt, kész, eddig összehoztam, minden ötletemet ellőttem, részemről a fáklyás menet, csókolom. Most jön az, amikor újra meg kell teremteni a filmet, felismerni, hogy ami nem működik, azt nem egy jelenettel előbb rontottam el, hanem tízzel, ott kell kijavítani, és újra összeszedni a sztorit: magyarul mindazok az állatok, akiket eddig felengedtem a bárkára, most kezdenek összeveszni egymással. Most fog kiderülni, hogy nem férnek meg együtt, el kell kezdeni kidobálni egyiket-másikat, mert a hajó fog elsüllyedni lassan. Kate-tel meg fogom osztani a bárkás hasonlatomat, nagyon tetszik. Ugyanis most, hogy az eddig csak a fejemben létező sztori elkezdett megelevenedni, kiderült, hogy nem működik egy csomó minden, amit papíron kitaláltam. Most jön a sorozatos "ha ez igaz, még mi igaz?" kérdés, vagyis: ha ezt megváltoztatom, még mit, és ha azt, akkor még mit, és még mit, és még mit.
Szóval én egy pillanatig se gondolom, hogy orvosnak vagy ügyvédnek lenni könnyebb, mert dehogy. De hogy egy történetbe beleugrani és abból kijutni valahogy, az szintén nem egyszerű, már ha az ember fontosnak tart ilyesmit, mint karakter, sztori, érdekes és még nem ezerszer elmesélt történet (haha, a filmem kapásból nyolc sztori egybegyúrva, ennyit az eredetiségről), szóval az azért nehéz. És főleg azért, mert ugyan nem hal meg senki, ha elrontok valamit, nem születik rossz ítélet vagy rossz könyvelés, vagy semmi, ami a való világgal kapcsolatos, de mégis: kiderül, hogy ki vagyok én. Mit gondolok a világról én. Az emberekről. És megmutatni mindezt, az nagyon-nagyon nem egyszerű. Mert ugye ott áll az ember a kis művével (a gyerekkel), és mondjuk azt mondják rá, hogy "szar" vagy "olvastam már jobbat" vagy "nem elég érdekes", "nem elég izgalmas" satöbbi. Akkor ugyan nem tetted tönkre egy másik ember életét, nem ölted meg, nem küldted börtönbe, nem hoztál visszavonhatatlan döntést, csupán ott állsz, és most már nem csak te tudod, hogy szar vagy, hanem mások is megtudták. És akkor az ember indulhat el elölről az úton, aminek a végén arra jön rá, hogy na és? Én szar vagyok, és ez így van jól. És ezzel megbarátkozni - ez a felnőttség.
No comments:
Post a Comment