A statkó

Már nagyon-nagyon szeretném, ha elkészülne a rövidfilmem végleges változata, már az én részemről. Hogy aztán a producerek mit csinálnak belőle, az más kérdés. Illetve nem más kérdés, az a fő kérdés. Kedden megvolt a nagy felolvasás. Persze az enyémmel kezdtük. A producerek olvasták a sztorit. A többiek figyeltek.
Ez tényleg olyan, mint mikor az embernek van egy gyereke, aki először áll ki közönség elé és produkálja magát. Mondjuk ő a mesélő a tücsök és a hangyában, mint az én húgom volt anno. És már nem segíthet az ember neki, most már a gyereken múlik, hogy megtanulta-e a mesét, a szülő nem állhat ki azzal, hogy bocsi, az én gyerekem igazából okos, csak mostanra felejtett el mindent. És a többi szülő is ott ül, és lesi, hogy az én gyerekem mikor rontja el, hogy aztán azt lehessen mondani, tessék, elszúrta.
Az persze más kérdés, amikor az óvónők egyik fele azt mondja, hogy a Piroskát add elő, a másik meg marad a Tücsök és a Hangyánál.

Az én esetemben ugyanis ez történt. A sok óvónő (a producerek) nem mondták meg, hogy melyik mesét is akarják. Így a gyerek kettőt mondott egyszerre. Mielőtt belezavarodok a hasonlatba, kicsit kaotikusra sikerült az előadás. És én, az anya meg apa egyszemélyben aztán magyarázkodhattam, hogy drága barátaim nem beszélnek egymással. Mindezt úgy, hogy őket azért ne mártsam be. De bármilyen nehéz volt is, Melanie később megnyugtatott, hogy igazi producerekkel, igazi film esetében százszor ilyen kemény lesz. Hurrá.

Mindegy, ma megírtam a 4. változatát a történetnek, ott tartok, hogy ha álmomból felkeltenek, ledarálom, hogy ki hogyan és mikor és mit csinál ebben a négy percben. Ráadásul ma kiderült, hogy kellenek kosarazó statiszták is a filmbe (persze, a hülye író minek ír kosárpályára sztorit?). De mivel a költségvetés nulla, a csoportból ketten pedig effektív a kamera oldalán fognak állni, marad a produkciós vezető meg én. Hogyne kosaraznék, vágtam rá szemrebbenés nélkül. Nem mondtam meg, hogy kosárlabdát utoljára gimnáziumban láttam, és akkor se voltunk túl jóban. Nagy és túl nagyot pattog. De hát hányszor adódik az ember életében olyan, hogy a saját filmjében statisztálhat? Szóval megyek kosarazni, remélem, ezt a részt nem vágjuk ki egy nyolcvanadik változatban.

Közben ott a játékfilm, amit holnapra teljesen be kéne fejezni, mármint vázlatban. És tessék, működik a tanáraink által oly sokat emlegetett káosz, miszerint a közepén túl kerül az író a legnagyobb bajba. (Lehet, hogy tapasztalatból beszélnek??) Addigra ugyanis jól összekuszálta a cselekményszálakat, amikből valahogy ki kéne keveredni. Mint amikor az ember a közepén tart a "ha ezt választod, lapozz erre az oldalra. Ha a másikat, lapozz a másik oldalra" típusú kaland-könyveknek. Mert most minden szereplő a legrosszabb passzban van, és valahogy meg kell oldani, hogy a végére mindenki a helyére kerüljön. Na, ez most egy picivel nehebb, mint kiigazodni az IKEÁS rajzon. Megint jön majd az az állapot, amikor lefekvés után egy perccel felugrom, és sötétben beírom a füzetembe, hogy "hát hallgassák inkább ki a reptéren a kötötűje miatt." Meg ilyen hülyeségek. A randis hasonlatnál maradva, most nem hogy randira nem mentem el a szereplőkkel, nemhogy nem ismerem őket, hanem egyelőre összevissza beszélnek. "én ezt akarom! én meg ezt! Én ide megyek! Ezzel barátkozok össze! Én meg azt utálom!". Én meg csak győzzek jegyzetelni. Mint a gyerekek az oviban. És holnapra ha tetszik, ha nem, rendet kell vágjak köztük, mert elő kell adnom. Éjjel megálmodom. Csak egész halkan jegyzem meg, hogy időközben a főszereplőmből kevésbé lett főszereplő, ez egy amerikainak szentségtörés, tehát vissza kell csinálnom a főszereplőt főszereplővé. Ráadásul közben kiborultak a hamvak a virágcserépbe (a történetben, nem itthon, nekem nincs virágcserepem), vagy a földre, így valamit megint ki kell találnom. Az elég morbid, hogy egy öregember hamvai helyett majd virágföldet szórnak el. Nem is morbid. Meg is vettem. Oké. Akkor reggelre meglesz a többi is. Beteg, beteg történet. De Kathy Bates vicces lesz benne. Alig várom.