Eljutottam a kritikus pontra. A bárka megtelt, az állatok most hirtelen túl sokan lettek, el kellett kezdenem kidobálni őket. Még szerencse, hogy fel voltam rá készülve. Tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amiről Kate már beszélt, a film második fele. Amikor az ember úgy érzi, hogy minden jó ötletét előtte, már mondtam, részemről a fáklyás menet. Befejeztem, legyen elég, hagyjuk az egész bandát a francba, fáradt vagyok. Na, ebből az állapotból kell felállni megint. Nem egyszerű ám. Kezdjük azzal, hogy péntek óta megírtam vagy három jelenetet, amikor rájöttem, hogy a főszereplőim tökéletesen kimaradtak a filmből per pillanat, a B sztori szép lassan A sztorivá kezd válni, és az nem jó. Erre való a DELETE gomb. Az a szép ebben, hogy az ember szemrebbenés nélkül nyomja meg, és töröl ki akár három-négy oldalt, ha rájön, hogy totál zsákutcába került. Még az a szerencse, hogy vígjátékról van szó, így kisebb dramaturgiai csalásokat elnézek magamnak, majd kijavítom később. Legalább három elefánttal lett kevesebb a bárkán. Szegények.
A másik nagy kérdésem magamhoz, hogy vajon egy vígjátékban MINDENNEK viccesnek kell-e lennie? Nem. Tudjuk, az kell, hogy legyen dráma is, sírjon is egy kicsit a kedves néző, majd röhög később. Az arányokat viszont nem könnyű eltalálni. Még az a szerencse, hogy 95 epizódnyi Gilmore Girls lefordítása után az ember megtanulja, hogy egy karakter ugyanabban a jelenetben épp annyira lehet drámai, mint amennyire vicces, és hogy éppen a drámai jeleneteken tudunk a legjobban röhögni, ha ugyan. Kár, hogy a dolog nem úgy működik, hogy előveszem az aktuálisan használható paneleket, oszt jónapot. Ki kell elölről találni mindent. Hehe. Könnyű azt mondani. Ja, menjek akkor dokkmunkásnak, ha nem megy. És ha nem megy, aludni kell, ami nem jön össze este, az összejön reggelre. Elég skizofrén munka ez, olyan, mint mikor a rajzfilmekben egy ördög meg egy angyal ül a figurák vállán, és jobb esetben egymásnak ellentmondanak (kivéve a Two Stupid Dogsban, amikor az ördög meg az angyal is azt tanácsolta a kicsi kutyának, hogy vegye el a kaját a másiktól), most pl két Zoli vitatkozik bennem, hogy "ez legyen", "nem, inkább ez", "hülye vagy? az béna!", "nem vagy normális, ez nem is vicces". A középső, akinek meg a MICKE íróasztal kikezdte a könyökét, elmegy aludni.
Annál is inkább, mert tegnap este a csoporttársaimmal elmentem "iszogatni". Az iszogatás háromszor harminc csirkeszárny elpusztításával kezdődött, csirkeszárnyanként 10 centért. Komolyan. Aztán átmentünk egy "nagyon olcsó helyre", tényleg az volt, a sör csak 2.50 körül volt, a vodkanarancs három dolcsi. Na, ezt nem kellett volna. Pedig nem is ittam sokat. És én még viszonylag korán leléptem, volt, aki a bárban aludt el, ott ébresztették. Mentségére legyen mondva, hogy színjózanon, órán is mindig elalszik. De valahogy elszoktam én már ettől, reggelre fejfájás, fáradtság, ami kell. Vasárnap este inni. Mi vagyok én, gimnazista?? Ezt befejeztük, hiába beszéltük meg, hogy mostantól minden vasárnap ez a program, nem, még egy ilyen hétfőt nem kérünk. Egyetlen jó származott belőle: az állítólag nagyon híres csokizóba beültem a Union Square-en. Tanúsíthatom: a csokizó méltán híres. A fekete csokis brownie-szerűség tényleg elképesztő, és kis kémcsőben plusz olvasztott csokit is kaptam, amit rá lehetett önteni az eperre meg a szederre. Nyilván magamra is, ahogy kell. És tejszínhabot is ettem hozzá, ami ugye a nyolcadik főbűn, de aztán belegondoltam, hogy 8000 kalória csoki után majd pont azt a kis tejszínhabot fogom visszaküldeni. Nem kértem light kólát. Forró csokit kértem. New Yorkban annyit gyalogolok, meg se fog látszani. Viszont jobban lettem tőle. Csokis fondüt ettek az emberek. Mártogattak. El tudtam volna tölteni ott még egy fél napot. Szívesen beülnék a laptopommal (tudom, Notebook. nem mindegy?) fél napra is, de abból hamar mérgezés és/vagy anyagi csőd származna csak. Hónap vége van, és amióta munkám nincs, tényleg tudom, milyen a hónap vége.
Mindenki készül a Halloweenra. Már kitaláltam, hogy veszek egy tököt és kirakom a tűzlépcsőre. Remélem, nem tiltja semmiféle New York-i szabályzat. Mert ugyebár if you see something, say something. Még feljelentenek a világító tököm VÉGETT. Amúgy a metró továbbra is a legviccesebb élmény, főleg a megállás nélkül dumáló mozgólépcső. Olyan, mintha beszorult volna alá egy pasi meg egy nő, és egymással beszélgetnének: "Have a nice day" mondja a nő. "mindig kapaszkodj". Mondja a férfi. "Have a nice day" Mondja a nő. "Sose hagyd a csomagodat felügyelet nélkül" mondja a férfi. "Have a nice day" Mondja a mozgólépcső-nő. Tisztára mint egy házasság. Beszélgetnek. Az a kedvencem, amikor senki nincs a mozgólépcsőn, de a műsor azért megy tovább.
Körülnéztem a többi tűzlépcsőn. Mások virágcserepet raknak ki, mások lomtárnak használják. Jól van, a világító tököm senkit nem fog zavarni. Végre megtaláltam az ikeában vásárolt gyertyák helyét. Ijesztgetni fogom velük a népet. Mármint a tök belsejéből fognak kifelé világítani. Jó kis kikapcsolódás lesz. Legalább pihennek a vállamon a Zolik. Akik, jut eszembe, épp olya hülyeségeket beszélnek, mint a mozgólépcső.
No comments:
Post a Comment