The Deerhunter

Az egyik legamerikaibb dolog, amit el tudok képzelni, a mosoda (Laundry). És a leghülyébb. Szerintem eggyel jobb, mintha közös vécék vagy fürdőszobák lennének a városban, és mindenki oda járna. Nem mondom, hogy bármi szégyellni való lenne a szennyes pólóimon vagy alsógatyáimon, de ebben mégis van valami perverzió. A környékbeliek bugyiját nézem. Anyámat pedig egy mexikói helyettesíti, aki az egész környék anyja, és férfi. Ő a mosodás. Jó, nem kell neki megmutatni a zoknikat és a gatyákat egyenként, de ott van. Nem értem az amcsikat. Mindenkinek van saját kenyérpirítója, mikrója, kávéfőzője, vízforralója, mindene, de mosógépet sokan nem vesznek. Pedig nyugodtan nyithatna valami szemfüles amerikai közös kenyérpirító helyiséget is. Reggel leviszem a kis kenyérkémet, fél dolcsiért megpirítom, majd hazaviszem. Semmivel nem rosszabb, mint a kihelyezett mosógépek. Nem baj, fel voltam rá készülve. A mosógép negyeddollárosokkal működik, nyolcat kell beledobni összesen. Egy fehér, egy színes, egy szárítás az kábé 24 negyeddolláros, ha jól számolom, hat dollár. Szorgalmasan gyűjtöm a negyeddollárosokat hetek óta, készülve a nagy eseményre, amikor a jó kis IKEÁs szatyrommal megmutatom New Yorkot a ruháimnak. Minden nap félreteszem az aprót erre a célra. A nagy napon zsebemben fél tonna negyeddollárossal elindulok a mosodába.

Amerika gyorsabban fejlődik, mint gondolnám. Lecserélték az összes gépet. Kártyával működnek. Venni kell 3 dollárért egy feltöltőkártyát, arra pénzt tenni és akkor lehet mosni. Szuper. Mexikói anyámnak kicsengetek tíz dollárt negyeddollárosokban, megkapom a kártyát, megkeresem a gépet. Az igazi anyukámtól magamban bocsánatot kérek, amiért a színes ruhákat nem válogatom külön pirosra, kékre, zöldre, feketére, sárgára, annyi pénzem és szabad mosógép nincs. Azt már egy rózsaszín rövidnadrág kapcsán megtanultam, hogy a fehéreket külön mossuk. A mosodában van wifi. Így repül az idő. Túl vagyok az első mosáson, ezúttal teknősök és hatalmas papagájok nélkül.

Az iskola ma viszonylag könnyű volt, tudják ezek, hogy péntekre hullák vagyunk, nem érdemes már csesztetni minket. A Shaun of the Dead című horrorvígjátékot lassan kívülről tudom, rajta tanuljuk meg a forgatókönyvírás rejtelmeit. Amennyire nem kedvenc műfajom a horrorvígjáték zombikkal, ez a film annyira vicces. Naná, angol. De tényleg jó. Minden iskolában a közös ellenség kovácsolja össze a diákokat. Ha az illetőt még a tanárok is utálják, az még jobb. A mi ellenségünk Hunter. Őt csak csúnya szavakkal illetném, pedig ránézásre kedves fiú. 35 körüli. Ő az iskola nácija. Na nem az otthoni szomszédom fajta, aki ordítva kiabál a tévével és szidja a komcsikat hajnalban, ez nem igazi náci. De ő tartja számon a jelenlétet. A tanároknak elvileg jelenléti ívet kell írniuk, 18 hiányzás után az illetőt kirúgják. Hunter ezt év elején nagy élvezettel mesélte el. Néha, még az elején az órára benézett, jelentőségteljesen körbepillantott, egy-két embert név szerint szólított, majd kiment. Most körlevelet kaptunk tőle. Az órán nincs evés és ivás, a terembe csak vizet lehet bevinni. Haha, ha Hunter látta volna a kávékiöntős produkciómat pár héttel ezelőtt. Majdnem visszaválaszoltam neki, kizárólag azért, hogy elkezdhessek egy levelet így: Dear Hunter! Ezt nyilván annyiszor sütik el neki, mint nekem az are you hungry? poént... Szóval Hunter fenyegető levele, miszerint nem szabad enni és inni a teremben, azt hiszem, kivétel nélkül mindenkit hidegen hagyott. Főleg a tanárokat. Kate-tel meg is beszéltük, hogy alig várjuk, hogy Hunter betörjön az órára és ellenőrizze, hogy kávé van-e a poharunkban, vagy víz. Kate nem bírta megállni, hogy ne alkalmazza a "fasz" szót Hunterre, majd bocsánatot kért, elvégre ő ott tanár, nem diák. Vígan elkávéztunk utána. Szerintem a New York-i metrón Hunter figyelmezteti az embereket a gyanús csomagokra és szól rá az utasokra, hogy a terhes asszonyoknak adják át a helyüket!

Az utolsó órán a Mások élete című filmet néztük meg. Én nem vagyok tőle úgy oda, a Stazi ügynök rájön, hogy a szabad művészek élete mennyivel érdekesebb, mint az övé. Ajvé. Ki hitte volna. egyébként nem rossz film, csak túl didaktikus. Én, a szürke ügynök felismerem, hogy a rendszer rossz, nekem nincs életem, nekik bezzeg van. Hű. Nem semmi. Kétszer is büszke voltam kis hazámra, Hungary (a feliratban, eredetileg Ungarn) kétszer is elhangott a filmben. Na, milyen szövegkörnyezetben? "Egyetlen országban magasabb az öngyilkossági ráta, mint az NDK-ban, ez pedig Magyarország." Később mondtam a csoporttársaimnak, hogy nem csak ebben vagyunk elsők, vezetünk még rákban meg szívbetegségekben is. Jövő hétre írhatok fogalmazást "hogyan hat a filmben a környezet az emberre?" címmel. Van egy másik lehetőség is, talán az öntudatra ébredés a filmben, vagy valami hasonló hülyeség. Na, végre erről majd tudok írni, úgy is mint a forgatókönyvíró szekció egyetlen Kelet-Európai tagja, aki konkrétan tudja, mi az a Berlini Fal. Elmeséltem a csoporttársaimnak, hogy én bizony bontottam a vasfüggönyt a csípőfogóval. (A csípőfogót nem tudom angolul, a "this thing"-gel helyettesítettem). Ó, én lettem a kuriózum, aki tényleg átélte ezt. Azt nem meséltem el, hogy a kommunizmusból csak a lufikra emlékszem, meg arra, hogy láttam Kádár Jánost fürdőgatyában ("Nem látta a gyerek" - mondta a nagyanyám, amikor anyukámnak dicsekedtem. "Kádár elvtársat legfeljebb tréningnadrágban láthatta". Nem igaz, barna fürdőgatyát hordott, a húgom is megerősítheti, gyerek voltam, nem vak, Aligán voltunk a komcsi üdülőben), meg hogy úttörő voltam, de nem igazából, mert zavaromban a tanárnő nevét ismételtem el, amikor a fogadalmat tettük, tehát "én, Zsille Antalné fogadom, satöbbi..." Sose gondoltam, hogy egyszer még kapóra jön, hogy egy posztkommunista országból származom. Már csak arra kell vigyáznom, hogy ne erőltessem magamra a szegény, nehézsorsú Ká-európai diák sokat szenvedett alakját, mert még megsajnálnak a többiek, és kaját hoznak nekem az órára. Aztán majd nem győzöm dugdosni Hunter elől.