A lemmingek

A függöny nem tartozik a legjobban sikerült munkáim közé. Először is ugye bejelöltem a ceruzával, hogy hol kell lennie a lukaknak. Azt gondoltam, két lukat fúrni egymás fölé az gyerekjáték, elvégre az ember csak kifúrja, amit bejelölt. Hogy ezek után hogy sikerült kb. egy centivel melléfúrni, azt nem értem. Nem baj, a fal hosszú, próbálkozom másik lyukkal. Úgy látszik, hogy átlátni egy történet logikáját öregasszonyokkal, kecskékkel és drogdílerekkel, kivel mi történik, merre megy, mit csinál, éppen hol van, milyen állapotban, szóval ez megy. De észrevenni, hogy ha a karnis tartóját beljebb teszem fel, mint az ablak széle, akkor a függönyt csak odáig lehet majd elhúzni.

Próbáltam a tipli lényegét is megfejteni. Mert amikor kiderült, hogy bizony a falba befúrt lukról kiderül, hogy nem jó helyen van, az nem olyan, hogy az ember megnyomja a DELETE-et, és csinál új lukat (mint mikor egy mondat nem tetszik, és írok egy újat), a luk az marad. De megállapítottam, hogy a műanyag tiplit azt meg is lehet fúrni, csak erő kérdése az egész. De ha a tiplit meg lehet fúrni, akkor a falat is, mármint csavarbeverésileg. Tipli nélkül is. És így is lett. Most ugyan van négy plusz luk is, kettő tiplivel, kettő tipli nélkül, de ha pl ebből csinálnék egy sormintát, senki nem jönne rá, hogy csak elcsesztem. A tipli szép zöld.

A suliban érnek a konfliktusok a folyoton beszívott csávókám miatt. Mert az, ha az ember maga nem csinál meg valamit, amit kérnek tőle, az egy dolog. De hogy a másikat szívassa azzal, hogy ő nem készül, az már más. Főleg, ha a másik én vagyok. Az acting órára meg kellett tanulni egy elég rövid jelenetet. A jelenet lényege, hogy a mondatok eléggé függetlenek egymástól, szabadon lehetett őket értelmezni, így annyiféle értelmezés született, ahányan voltunk. Persze nekem jutott a "rosszfiú". Én nem tudom, ez a rosszfiú kategória általános iskolában kötelező, általános iskola nincs meg a sztereotíp rosszfiú nélkül (meg az evős, meg a tanárnak beárulós, meg a stréber meg a vicces fiú avagy lány nélkül), de egyetemen szerintem ciki. Főleg, hogy ráadásul szerintem nem a "zseni, neki mindent szabad" kategória, hanem a kicsit arrogáns és kicsit korlátolt barom. Szóval sejtettem, hogy semmi jó nem születik majd abból, amit hárman csinálunk (a harmadik egy félénk kis "nekem minden mindegy" 19 éves fiú volt, őt nem is hibáztatom). Előre tudtam, hogy szívni fogunk, és előre megválaszottam a taktikát is. Ugyanis, mivel nem vagyunk az általánosban, nem fogom beárulni. Nem mondom meg Mary tanárnőnek, hogy a fiú nem készült, minket szarban hagyott, tessék megbüntetni, stb. Nem. Majd Mary rájön magától. És elhatároztam, hogy amikor a jelenet végén jönnek a kritikák, kérdések, stb, szépen hátradőlök, és hagyom, hogy a rosszgyerek hülyeségeket beszéljen. Így is lett. Alig szólaltam meg. A csoport látta rajta, hogy egyrészt ki vagyok bukva, Mary is látta, a rosszfiú meg elképesztő hülyeségeket magyarázott, mondom, totál beállva. Ez volt a sokadik helyzet, hogy magából hülyét csinált. Kábé csak ezt választhattam, ha én magam nem akartam seggfej lenni, viszont elértem, hogy kiderüljön, hogy ő mennyire az.

Kate óráján szóba kerültek a lemmingek. A lemmingek kis aranyos lények, akik izgatottságukban öngyilkosságot követnek el. És az ember tele van lemmingekkel. A lemmingek afféle kis, belső démonkák, mármint az ember esetében. Ezek, mondjuk úgy, a "sötét oldalunk". Elengedhetetlenek ahhoz, hogy ne csak udvarias, békés, mindent és mindenkit tiszteletben tartó dolgokról írjunk. Az íráshoz meg kell keresni a belső lemmingeket, akik átsegítenek a másik oldalra. És a sötét oldalon lenni jó. Mert az ember ott bármit megtehet, amit a kedves, udvarias, baráti énje nem tenne. Ha nem lenne sötét oldalunk, nem tudnák igazán mélyre lemenni a cselekményben, a karatketek ábrázolásában. Ha udvariasak maradunk, nem hagyjuk a karaktert szenvedni, fene megette az egészet. Azok az emberek, akik nem néznek sosem ezekkel a lemmingekkel szembe, ők járnak a moziba. Nekik is vannak lemmingjeik, régen elfeledett vagy mélyre elnyomott démonkáik, akik a sötét énjüket hordozzák magukban, és ők azért járnak moziba, hogy a lemmingekkel a vásznon találkozzanak, anélkül, hogy rájönnének, hogy ők azok. És ahhoz, hogy ők élvezzék a filmet, nekem, az "írónak" kell megtalálnom a lemmingekhez vezető utat. Ez olyan, mint minden más munka. A könyvelő elkészíti helyettem a könyvelést és fizetek érte. A pék megsüti a kenyeret, amit én nem tudok. Az orvos meggyógyít, amit végképp nem tudok, mindenki azt teszi, amihez ért. Én meg a lemmingekhez igyekszem érteni. Ahhoz, hogy a moziban azok az emberek, akiknek nem a mozi a foglalkozása, másfél-két órában szembenézhessenek a számukra mélyen eltemetett kicsi lemmingekkel, és az jelentse nekik a kikapcsolódást, hogy találkoztak velük. Félelmetes dolog ez a mozi. Sokkal, sokkal nehezebb, mint az ember gondolná.

Volt egy aláírásom Audrey Hepburntől. 1988-ban kaptam. Tőle magától. Akkor még nem tudam, hogy ő kicsoda, ismertem a My Fair Lady-t, kész, hogy ő egy legenda lenne, arról azért fogalmam sem volt. Őrizgettem Audrey aláírását, ha jól számolom, 22 évig. Most elhoztam magammal Amerikába, mert ugye minek maradjon szegény otthon. Vettem egy képkeretet. Most, 22 év után Audrey végre méltó helyre került: kint van a falon. A most már szépen berendezett, bútorozott, az ötszáz dolláros kerethez mérten elég szép kis (manhattani, ezt azért ki ne felejtsük) lakásomban lóg. Hogy a függöny még nem üti meg az Álom Luxuskivitelben (a hülye címadás ám nem mai találmány otthon) színvonalát, azt remélem, megbocsátja...