Az én kis falum

New Yorkban szerintem nem az az érdekes, hogy a város sohasem alszik. Meg ez különben is közhely. Persze, hogy nem alszik, 8 millió ember lakik itt. Ha ennek a nyolcmilliónak csak a tíz százaléka van ébren éjjel, akkor is 800 ezer emberről beszélünk. Tehát világos, hogy valakik mindig ébren lesznek. Szerintem New Yorkban nem igazán ez a különleges, sőt, lakjon a Times Squaren a harapósló, lehet, hogy ott valaki mindig ébren van, de ott aztán tényleg rengeteg az ember, és nem lehet úgy elmenni az utcán, hogy valakinek a fotójába ne lógjak bele. Inkább az a jó, hogy New Yorkban az ember bármit megtehet és főleg bármikor. Ez alatt nyilván nem azt értem, hogy ha elrohanok egy szál alsógatyában a tömegben, akkor azt lehet, bár hozzáteszem, valószínűleg nagyon azon sem lepődnének meg. Hanem arra gondolok, hogy itt mindenki teszi a dolgát, éli az életét, és a másik ember nem szól bele, hogy miért úgy és miért nem másképp. Mondjuk olyasmit, hogy csendrendelet, meg hogy zárjon be egy szórakozóhely vagy egy étterem éjfélkor, és nyáron is vigyék be a székeket, mert zavarja a lakókat, ilyesmit itt nem elutasítanának, egyszerűen kiröhögnének. És ha valaki este tízkor kiül a Bryant Parkba laptopozni, mert ahhoz van kedve, vagy pingpongozik, mert ahhoz van kedve, akkor senki nem néz rá csodálkozva, hogy ez meg mi a bánatos úristent keres itt / képzel magáról, a park nem iroda, és ne pingpongozzon, mert a park bezár tízkor, mert itt a parkok nem zárnak be tízkor, mert az, hogy egy park bezárjon, eleve nonszensz. Otthon előbb-utóbb valaki (a parkőr közeg pl) odamegy és elzavarja az embert, hogy "ilyenkor már nem lehet itt tartózkodni" - mintha ha attól, mert ismeri a tartózkodni szót, még nem lenne egy hatalmas tapló.

De nyilván nem a laptop a legérdekesebb ebben, hanem az, hogy itt semmiért nem nézik ki az embert, öltözködjön bárhogy, nézzen ki bárhogy. És ez számomra nem az érdeklődés hiánya, hanem az elfogadás természetessége. Ez az ember ilyen és kész. Úgy öltözik, hogy nekem nem tetszik? Na és? Ő nem én vagyok, ő ő. És ez alapvetően a New York-i mentalitásra igaz, nem csak a külsőségekre. Lehetne erre mondani, hogy "igen, de ki törődik a másik bajával? Ki figyel oda a másikra?" Szerintem többen, mint otthon. Ha elesek, felsegítenek. Otthon elnyaltam a biciklimmel egy villamossínen (oké, telefonáltam), egy kocsisor nézte végig röhögve, anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutott volna segíteni, vagy akár csak megkérdezni is, hogy jól-e vagy, hülyegyerek? És lehet, hogy 8 millió ember lakik itt, de ismeretlenül beszélgetni kezdenek a buszon, metrón, és senki nem gyanakszik a másikra, hogy "miért szólt hozzám?", "mit akar tőlem?", "hagyjon békén!". Egyszerűen csak beszélgetnek. Érdeklődően méghozzá. Kate erre azt mondja, meghalni jöttünk New Yorkba. Kate-ről beszélve semmit sem szó szerint értünk, persze. Vagy: meghaltunk, hogy idejöjjünk. Vagyis ez a rengeteg ember itt mind otthagyott valamit azért, hogy itt megtaláljon valami mást. És lehet, hogy ez a valami sosem lesz meg, de legalább itt nem találjuk. Együtt. És ez egy újabb érdekes felismerés, a szar és a szar közti különbség. Itt pl. messze nem engedhetek meg annyi mindent magamnak, mint otthon, mondjuk úgy, az életszínvonalam alacsonyabb, de mégsem panaszkodom, és miért? Mert annyi pozitív energia ér, hogy az helyettesíti az anyagi dolgokat, amiket otthon meg tudok szerezni.

Az új legjobb barátom a hardware boltos csávó. Ugyebár a vécépumpával szoktam a boltjába. Amikor kiderült, hogy a háztartás még ilyen-olyan hiányosságokat szenved, be-betértem még ezért-azért, tipliért, mint már írtam. És mivel az IKEÁS bögre máris elrepedt, hát vettem nála egyet. És mindig leértékeli nekem a cuccokat, amik egyébként nem kerülnek sokba, de gondosan apróval szoktam fizetni, na nem azért, hogy szánalmat ébresszek (neeeem), hanem mert mire betérek a hardware boltba (ez magyarul nincsen. Talán ezermester bolt volt régen, de nekem az ezermester szó olyan mitikus, szerintem olyan nincs), már csak aprópénzem marad. És ha kártyával fizetnék, inkább leértékel. Most pl. kellett a porszívó. Ami egyszerűen gyönyörű, a zárral együtt azt is viszem haza (jut eszembe, a lakásban a legnagyobb érték a zár, relatív a lakás sem került annyiba), mert nem olyan idegesítően nagydarab, mint az otthoni porszívó, hanem egy nagyon helyre kis porszívócska. Dirt Devilnek hívják, ez mondjuk inkább egy pornószínész neve, mint porszívójé, de sebaj. Aztán kellett tepsi. Meg fogas. Szép lassan hazahordom az egész üzletet, de ez már csak azért is egy varázsbolt, mert a dolgok nagyrészéről fogalmam sincs, mire való, csak tudom, hogy a lakásban használjuk erre-arra. A "how can I help you TODAY, Sir?" mondatban persze jól meg van nyomva a today, és rájöttem, hogy ez az ismerősség látszatát kelti, pont mint amikor egy filmben igyekszik az ember úgy írni, mintha a szereplőknek a filmen kívül is lenne élete. Ami nem könnyű, de hogy mi minden nem könnyű egy filmen, azon már régen nem gondolkodom. Szóval nem igaz, hogy New Yorkban csupa idegen ember kerülgeti egymást, akik a saját dolgukon kívül semmivel sem törődnek. Lehet, hogy nem kapnék egy meleg kávét a hardware üzletben, ha mínusz tíz fokban betérnék, de a kávéfőzőt leértékelné a fiú. És megint megkérdezné, hogy aznap miben segíthet. Ez hülyeségnek tűnik, de ha az ember totálisan idegen valahol, 9000 kilométerre a megszokott környezetétől, akkor igenis számítanak ezek az apróságok.

Otthon mindig azon röhögtem, hogy a Ráday utcán úgy megyek végig, mintha egy faluban laknék. Köszönök a kávézósnak, az ételszállítónak, belebotlok minimum három ismerősbe, a kocsmában a pincér integet (szól a zene a filmben), összefutok két lánnyal az önkormányzatról, megkérdezem, mit ebédelnek, ők megkérdezik, mi megy aznap a színházban. Hát most lett egy másik falum, az 1-es avenue-n. Na jó, túlzás, hogy lett. De három hét után már vannak ismerős arcok itt is. és ez elég megnyugtató...