Rájöttem, hogy New Yorkban teljesen fölösleges edzésre járni, a napi rutin helyettesíti a kötelező gyakorlatokat. Egyetlen napom alatt megmozgatom az összes izmomat, olyan, mintha nap mint nap köredzéseket végeznék. Reggeli rohanás a suliba: kardio. Gyaloglás az állomásra, az állomáson, az állomásról: kardio, láb. Lépcsőzés: kardio, fenék. Kapaszkodás a metrón, a bevásárlás cipelése: bicepsz, tricepsz, alkar, váll. Egész napos hátizsákcipelés benne a laptoppal: hát. Nincs pénzem kajára: has.
Ma csak egy órám volt, megint új aspektusból nézek a forgatókönyvre. A forgatóköny, amit az ember éppcsak elkezd írni, egy nagy katyvasz. Vannak szereplők, akiknek van valami célja, amit el akarnak érni, és mások, akik ebben megakadályozzák, van egy nagy csomó cselekmény, érzelmek, fájdalom, sírás, nevetés, jó esetben mindegyik. Valahogy végig kéne pofozni a főszereplőket a cselekmények láncolatán, hogy a végére elérjék, vagy ne érjék el, amit akarnak. Ha írok, mint egy hippi, akkor mindenkivel megtörténik minden, mindenki szerelmes lesz, aztán mégse, mindenki harcol mindenkivel vagy mégse, a helyzet egyre rosszabb nekem, az írónak, csomó akadály elé állítottam a hősöket, akiket valahogy ki is kéne onnan hozni. És egyszer csak azon kapom magam, hogy érzelmek nincsenek, nem tudom a szereplőmről, hogy minek is van ott, mit is akart kezdetben. És Kate-et azért szeretem, mert ő minden alkalommal elmondja, hogy elsőre ez így normális. Azt is megmondja, hogy miért. Mert előre írni olyan, mint amikor az ember meglát valakit az utcán és beleszeret. Még nem megy oda hozzá, hogy randira hívja, de elképzeli, milyen lesz az. Milyen lesz együtt járni vele, milyen lesz az esküvő, hogy fogják hívni a gyerekeket, akik aztán melyik egyetemre mennek, és hol fognak együtt élni nyugdíjas korukra. Az ember mindent tud a másikról, miközben még meg sem ismerkedett vele. A filmünk pedig nem más, mint az egész sztrori ismerete az előtt, hogy egyáltalán beszélgettünk volna. És ahhoz, hogy az ember megismerje a karakterét, hosszú időnek kell eltelnie. Ismerkedni kell vele, megérteni, mit miért csinál. Vagyis nem én találom ki, én csak leírom. Sokadik átiratra mondja csak el, hogy mit is akar valójában. És ez tetszik. Hogy ez ilyen misztikus. Ilyesmiről beszél az Annie Wobbler című darabban az írónő karaktere. Ez azért érdekes, mert Zoli megint két részre oszlik. Az egyik, aki kitalál egy történetet a szereplőivel, a másik, aki megérti, hogy mit akarnak pontosan. Totál skizofrén. Egyre jobban élvezem.
Hazamentem, az egyik producer üzent, hogy írjak karakterjellemzést és szinopszist a rövidfilmemhez. Írtam. Aztán megírtam a játékfilmet is. Mielőtt nekiláttam volna a karmadik változatnak (rövidfilm), elhatároztam, hogy melegszenvicset vacsorázok. Volt itthon sonka, kenyér, cheddar sajt, hurrá. Bemelegítem a sütőt. A sütő gombja az első csavarásra nagyjából letörik. Tekergetem, fogalmam sincs, milyen hőfokon vagyunk épp. Néha elalszik. Néha nem. Néha forró. Olyan, mint amikor anno anyukámékkal kocsival mentünk nyarlni, és a kilométeróránk az első percben eltört, így a nyaralás további részében nem tudtuk, éppen mennyivel száguld a Wartburg. Beteszem a szendót a sütőbe. Otthon olyan tíz perc kell neki.
Itt három perc múlva lángol az elolvadt cheddar. Ömlik a füst a sütőből. Próbálom elzárni, de ugye nem megy, el van törve a tekerő. A sajt lángol, eszembe jut Tasha, az ingatlanügynök, aki azt mondta, nagyobb füstre már bekapcsol a tűzjelző. Gyorsan kinyitom a konyhaablakot, kiszedem a szendókat, amik persze fejreesnek, a sajt ráolvad a kezemre. Istenem, csak most ne történjen semmi.
Történik. Megszólal a tűzjelző. Még jó, hogy Tashát magamban kiröhögtem, elvégre felnőtt ember vagyok, csak nem égetek oda semmit a sütőben. Mindhárom ablak nyitva, a sütő ég, elzárni nem tudom. Valamilyen csoda folytán elzáródik, és mivel már nincs füst, elhallgat a tűzjelző. Megúsztam a tűzoltóság és a közös képviselő jelenléte nélkül. A melegszendót megeszem, az alja megégett. A sütő kialszik, szerintem nem miattam, csak megunta. Soha többé nem sütök semmit. A kádban a víz nem megy le. Lesznek itt még gondok.
Bónusz trackként felhív a svéd producer, hogy miért változtattam meg a sztorit. Felolvasom neki a másik producer emailjét, miszerint változtassam meg. Azért. Közli, hogy ne változtassam meg, jó az úgy. De jó, fiúk, hogy beszéltek egymással, és tudjátok, mit akartok. De jó hír, hogy nem kell éjfélig dolgoznom, legalább. Remélem, mára nem lesz több kalandom. Fáj az ujjam a sajttól. Nem baj, kellett ez a kis izgalom.
No comments:
Post a Comment