A kibogozott Laokoon-szoborcsoport

Teljesen megdöbbentő módon 12.15 percre (délelőtt) elkészültem a vázlattal. A probléma az volt, hogy 12.20-kor kellett elindulnom itthonról. A másik probléma az volt, hogy a kádat elöntötte a sár, miután tegnap nyolc dollárt elköltöttem vécépumpára. Mármint sarat pumpáltam ki a kádból. Hogy honnan került oda, rejtély. Nem kicsit vagyok emiatt mérges. A villany a konyhában kiégett. Azért ennél még az otthoniak is tovább bírják. Még jó, hogy az IKEÁban vettem körtét, többet, mint kéne.

Fogalmam sincs, az ember agya hogyan dobja ki végül a megoldásokat, amik segítenek a Laokoon-szoborcsoportba tömörült szereplőket (akik ráadásul valami gödörbe estek bele mind) szétszedni és a helyükre rakni. De valami ilyesmi működhet, mert öt perccel az indulás előtt mégiscsak leírtam az utolsó mondatot. Oké, a film hasonlít vagy nyolc másikra, köztük a Fűbenjáró bűnre és a Szomszéd nője mindig zöldebbre első körben. De mint tudjuk, nem lehet megírni a "még sosem ki nem talált" filmet, múltkor vettem észre például, hogy az Eredet milyen sok elemében lop a Mátrixból, de pofátlanul. És ha már az Eredetnél tartunk, idő közben rájöttem, hogy látványosnak ugyan látványos, de nem is jó film. Sőt, kifejezetten bosszantóan egyszerű dolga van a szereplőinek, de azt hiszem, egyszer erről már írtam. Szóval nem érdekel, mire hasonlít, ha azt veszem, hogy alapvetően két jó vígjátékra, akkor semmi baj nincs ezzel. Most jön a dolog legjobb része, megírni a könyvet. Csütörtökre az első felvonását. Persze Zoli, az eminens diák az egyetlen, aki csütörtökön már a Nagy Műből olvas fel részletet, a többiek még nem készültek el. "Good work today, Zoli", kaptam ezt ma. Nevettek. Mármint az irományon. Azt hiszem, az ember kizárólag az ilyen pillanatokért nem megy el könyvelőnek, egy könyvelőn nem lehet nevetni. És az elég jó érzés, ha az ember leír valamit, ami vicces. És azért, mert félelmet kelteni, sírást vagy izgalmat kiváltani sokkal egyszerűbb, mint megnevettetni valakit. "Joanna mesét mesél a kisgyereknek, nem sejtve, hogy mindjárt hazajön az ex-férje, aki egyébként megvágta magát az üvegen, de azért még jól ki akarja nyírni Joannát, akinek a gyerekkel együtt menekülnie kell, motorcsónakos üldözés, dulakodás a tengeren, a kisgyerek a csónakban, majdnem kiesik, de nem, és a hős Julianne Moore (aki még mindig nem tudja, hogy ezt a szerepet ő fogja játszani) végül a tengerbe üti az evezővel a szemétláda férjét" - ez igen, ezen lehet izgulni, félni, én legalább lerágnám a tíz körmömet. De hogy ne a saját tollammal ékeskedjek: "a tolókocsis pasi hajcsattal kinyitja az ajtót, kimegy a szobából, miközben a nő elindul vissza a lakásba. Majdnem leejti és összetöri a pasi a porcelán pingvint, de nem, és rájön, hogy a nő pszichopata, és meghallja a motort odakintről, és még vissza kell érnie az ágyba, mielőtt kiderül, hogy kint járt. Ezek izgalmasak. De honnan a fenéből tudjam, hogy mi fognak nevetni? És ha csak nekem vicces? És közben egy hülyeség?

De szerintem nem is érdekes, hogy ki mit gondol. Én jót szórakozom rajta. Alig várom, hogy oda jussak, amikor majd Judi Denchet (ő sem tudja, hogy ő lesz a színésznő) nem akarják felengedni a gépre, mert kötőtűt visz fel magával, de persze ember legyen a talpán, aki Judi Dench-csel összeveszik - na pont erről beszélek. Ez vicces vagy nem? Nekem vicces. Másnak nem. Azt hiszem, az a titka, hogy ha jól írom meg, akkor vicces. Az jutott eszembe, hogy az előző filmhez képest mi a különbség most, mi az, amit másképp érzek. Erre éjjel rájöttem. (Aztán amikor panaszkodok, hogy nem alszom eleget, ez azért eszembe juthatna. Hogy miért.) Egyrészt mert az első film az az első. Ott az ember meg akar felelni, elsősorban magának. Hogy én ezt meg tudom csinálni. Az ember bemegy az erdőbe, keresi az utat, a kapaszkodókat, a biztos pontokat, és végül valahogy kijön. Nem lát semmit, nem tudja, hogy merre megy. A másodiknál már eleve tudja, hogy van erdő. És azt is tudja, hogy van út és valahogy ki lehet jönni, és visz magával fáklyát. Amilyen hülye, fáklyát visz magával, hogy néha jól felgyújtsa az erdőt, de viszi. Hogy jutnak eszembe ezek a hülye hasonlatok?  A másik: Joanna esetében őt kristálytisztán láttam, a többieket nem annyira. Az ő útját láttam, a többi szereplőjét csak a vele való viszonyában, többé-kevésbé. Persze meg lehet őket javítani, egyszer meg is fogom. Ezt a mostani filmet viszont sokkal erősebben látom. Pontosabban több képét látom, amik ugyan külön-külön állnak, csak össze kell őket kötni. Meg valahogy többet is tudok magáról az írásról, a sulinak hála.

Ma egyébként könnyű napom volt, tegnap óta meg még jobban szeretem Maryt, a színészmesterség tanárt. Nem tudom, miért. Vannak, akikre jobban ráhangolódom. Három karaktert kellett megírnunk pár mondatban. Ezeket szétválogattuk, majd mindenki húzott egyet. Nekem merev, jóképű katonabácsi jutott. Nem katona, csak olyan. Ebből a jóképűvel tudtam azonosulni:)) Aztán ez a karakter húzott egy cselekvést, amit elő kellett adni. Kb ilyesmit: valami siker után hazaérsz, majd lefekszel aludni. Ergo a jóképű hatvanas megmondóember elmegy aludni. Szerencsére megmondóember van a környezetemben, így azt tudtam, hogy kell. Jól sikerült. Fura ez az ország. Lehet, hogy ha bíznak az emberben, tényleg olyasmikre képes, amiről nem is gondolta volna, hogy tudja? Lehet, hogy ha kívülről azt kapja, hogy meg tudod csinálni, akkor elhiszi, hogy meg tudja csinálni? Amikor eljöttem ide, otthoni kollegám, nem mondok nevet, ennyit kérdezett, nem tőlem, persze: "azt hiszi, attól jobb lesz?" Igen, azt hiszem. Vagy legalább megpróbálom.