"nagy betűkkel lesz kiírva a neved" - Robelin jósnő.

A filmvetítés a Union Square-en volt. A negyedik emeleten egy vetítőteremben, elég lepukkant. Ide tereltek minket anno a rettenetes bemutatkozásnál, meg itt volt a nem túl emlékezetes buli is. A csoporttársaimmal együtt egész délelőtt izgultunk, elvégre mindegyikünknek ez volt az első igazi elkészült filmje. összesen nyolcat vetítettek le egyhuzamban. Megjegyeztem jól ezt a pillanatot, mielőtt elkezdődött. Kicsit olyan volt, mint amikor gimiben az osztályszínpadok megmutatják egymásnak, hogy mivel készültek az évzáró akármire. Vagy évközbeni, mindegy. Valamiért azon izgultam, hogy ne az enyém legyen az első. Vagy azért, hogy ne legyen vége olyan hamar az izgalomnak, vagy azért, mert a fejemben volt egy ilyen minden alapot nélkülöző elmélet, hogy előre veszik a rosszakat, végére hagyják a jókat. De inkább csak nem akartam túlleni rajta. Na, az utolsó lett az enyém. Összességében elég gyengére sikerültek a produkciók, egy volt talán, ami tetszett. De megértem, hogy egyik sem lett valami színvonalas: a tanárok szerintem folyamatosan rossz irányba vitték a filmeket, a producerek mindenhol alapvetően tapasztalatlanok voltak, és másfél napjuk volt fölvenni az egészet. És persze egyes csoportok elkövették azt a csúnya bakit, hogy lehagyták az írót a stáblistáról. Csak reméltem, hogy ez nálam nem következik majd be.

Nem következett be, sőt: helyesen írták a nevemet. Annyira, hogy még az ékezeteket is kitették, pedig azt aztán igazán nem vártam, kiegyeztem volna a Zoltannal. A film egész jó lett. A többiek szerint jobb, mint szerintem. A legfőbb problémám, hogy ellenszenves főszereplőt sikerült választani. Hiába mondták, hogy tökéletesen illik a szerepre, hát nem illett. A másik szereplő viszont jól sikerült, sőt, kifejezetten tetszett. Van egy-két nagyon-nagyon rosszul megoldott helyzet, és gyakorlatilag a film lényegét is sikerült valahogy elveszíteni, de szerintem a vágóasztalon. A vége nem úgy sikerült, ahogy én szerettem volna. Konkrétabban: nem AZ lett a vége, ami papíron volt. Ez pedig a saját érzésem szerint tökéletesen semmilyenné tette az egészet, vagy inkább olyan vállvonogatóssá. Sag Schon. De hogy szépet is mondjak róla: nagyon elegánsan nézett ki, szépen volt fotózva, és voltak elég szépre sikerült pillanatai. Ha már úgyis folyton gyereknek nevezem szegényt, most valahogy nem az volt az érzésem, mint korábban, hogy kimegy és én nem tehetek érte semmit. Inkább olyan volt, mintha az óvónők időközben a Tücsök és a Hangyát átváltozatták volna a Piroska és a Farkasra, csak adtak a piroska kezébe egy hegedűt. Arra gondoltam, talán rendeznem kéne, akkor minden úgy lenne, ahogy a fejemben megvolt. Tessék, eszembe jutott a Garbo megint: "és most már akárki megnézheti, akár száz év múlva is". (közvetlenül az után, hogy csúnya vagyok, tehetségtelen, unalmas, szürke...az egész vásznat két hatalmas metszőfog borítja, hatalma, gusztustalan, szétálló...) De összességében elégedett vagyok, végül is megáll a filmecske a lábán, olyan, amilyen, de VAN, a helyesen kiírt nevemmel, és akkor rájöttem, hogy igenis ez az érzés fontos. Hallottam körülöttem a csoporttársaim reakcióit még a film alatt. Ez volt a legjobb az egészben. Hogy írok valamit, ami hatással van másokra. Ha csak egyetlen olyan érzést kiváltott valakiből, hogy "ó, szegény", már értve ezt a szereplőre - ez egy izgi érzés, olyan manipulálás-szerű. "Nem ütötte be a fejét. Én csináltam csak, te kis buta" - hűűű, ilyen. Azt hiszem, ezért csinálunk filmeket. Hogy a mellettünk ülő egy pillanatra másképp vegye a levegőt. Igen, a legjobb ez volt az egészben.

Megnéztük Kate óráján a Children of Men (Az ember gyermeke a címe. Hihetetlen, semmi alliteráció, semmi szójáték, semmi kalandorai, csak a cím lefordítva) film elejét. Ahogy mondta, eddigre nem emberi mozinézőként, hanem komputerként fogunk filmet nézni, aki pontosan tudja, hogy mivel akarják megetetni. Forgatókönyvíró eszközök, konfliktusszintek, meg minden, amit eddig tanultunk: többé nem filmet nézünk, hanem szakmai fogásokat. Miközben persze filmet nézünk, és persze kiakadok, hogy Julianne Moore-t hogy lehet kinyírni a film első tíz percében??? (és akkor hogy fogja ugye az én filmem főszerepét eljátszani, vetődik fel a kérdés). Fél óra elteltével fogtuk a filmet, mint az állatorvosi lovat, és megmutogattuk a részeit. Ez ez, az meg az. Lehet, hogy egy orvos sem embereket lát, hanem szervekből álló lényeket? Azért nem hiszem, hogy életem hátralévő részében így nézek majd filmet, a szájak nézéséről is sikerült leszoknom mintegy 10 évnyi fordítás után. Nagyon tetszik, olyan, mintha valami mágikus kör tagja lennék, mi vagyunk a beavatottak, húúúú, a többi ember csak mezei mozinéző... Már csak használni is kéne tudni mindezt.

New York már totális Halloween-lázban ég, felnőtt emberek ölik egymást a halál-jelmezekért a tömött jelmezboltokban, olyan ez, mint az aranyvasárnap: most még mindenki megveszi az utolsó maszkot, utolsó álszakállt, teljesen döbbenet, hogy a jelmezboltokban kategóriákra vannak osztva a jelmezek: szuperhős, star wars, star trek, történelmi részleg, nemzetközi (ide tartozik szerintem minden, ami az amcsik számára ismeretlen, tehát mondjuk nem batman vagy pókember), van külön csontváz és vámpírrészleg is, felkészültek, na. Felnőtt, sokat próbált tanáraim mondják, hogy semmiképp ne hagyjuk ki a Halloween-őrületet holnap, mert ugyan rengeteg az ember (Manhattanben? Ne!), de megéri. Otthon is kifejtettem az emberkikerülő-gyorsüzemmódot (azért, mert gyorsabban megyek mint a többség, nem szeretek időt tölteni a menéssel, és elég jól átlátom a tömeget, ezt még gyerekkoromban tanultam), de itt néha reménytelen: MINDENHOL emberek jönnek, ott is, ahol nem számítok rájuk. Elég nehéz szlalomozni az utcákon, ha az ember Budapesthez szokott. Szóval előre sejtem, hogy a holnapi tömeg a rengeteg jelmezzel eléggé reménytelen lesz. És még be is kell szereznem valami szuper cuccot, mert a Kelet-európai forgatókönyvírónak a karikás szemeken kívül semmilyen különösebb ismertetőjele nincs. Jár-kel a gyanútlan emberek között. Csak én mér tudom, hogy ha moziba megyek, a vágóhídra megyek. A többiek nem tudják, csak miután kijöttek. Ennyi a különbség...